Kiss László

Vélemény és vita

Bús adócsökkentés

Elferdült a világ szemtengelye, duzzadnak az ellenzéki könnyzacskók, könnytenger árad a balliberális szemekből…

Menthetetlenül elferdült a világ szemtengelye, duzzadnak az ellenzéki könnyzacskók, könnytenger árad a békekék balliberális szemekből. Nem is csoda, hiszen újabb adócsomag tartja izgalomban a magyart.
Érdekes, hogy ugyanezen szemek sivatagszárazak maradtak egy másik csomag, a Bokros-pakk jegyzésekor, bár az is igaz, hogy az nem növelte a gazdagok és szegények közötti különbséget. Márpedig ez – ha most hinni lehet az LMP-s Schmuck Erzsébetnek – maga a fertő, a ragály, az AIDS vagy a MERS, már megint a magasabb jövedelműek járnak jól.

Na meg a másik, a sertéshús áfájának csökkentése. Na, az is kinek kedvez? Az is a gazdagoknak. Mint ahogyan minden, hiszen ha a csirkefarhát adója is lejjebb menne, az is a milliárdosok bukszáját hizlalná, hiszen a nyugdíjasok mellett azok veszik-viszik nagy mennyiségben, ők a kutyájukat tartják azon, ha már a derék jószágok ráuntak a bélszínre, a lazacra meg a téliszalámira.

És érdekes, hogy a balliberális könnyek a rezsicsökkentéskor sem apadtak el, folytak folyvást az elesettekért, a szerencsétlen kisemberért, akit a gonosz kormány még ilyesmivel is sanyargat. Mint pirosszegfűsen és kékszivárványosan kimutatták, az is csak a rózsadombi milliárdosoknak kedvezett, hiszen olcsóbban lehetett a kerti aranyhalas-aranyfalú úszómedencét és a kastélytermeket fűteni. Bár most némi értékzavar mutatkozik, amikor azt mondják a sokat tudók, hogy baj van – nem is kicsit, nagyon is –, veszélyben a további rezsicsökkentés. Hát akkor hogy van ez? Nem ünnepelni kellene inkább, mint Budavár bevételét, hogy végre oda a veszedelem, elmúlik a veszélyek veszélye, nem kell tovább rezsicsökkentéstől rettegnünk?

Hát nem is tudom, istenem, istenem, hol vannak azok a boldog idők, amikor Gyurcsányék adót emeltek, vagy Bajnai úrék – figyelve az ország szegényeire – nem kis boldogságot szereztek azzal, hogy engedve a szépkorúak kérésének, einstandolták a tizenharmadik havi nyugdíjat? Az igen, az volt a gazdaságpolitika, az volt az élet. Akkor nem nézték le a gyalogembert, akkor volt fejlődés, jövő – még múlt is, igaz, kicsit átcsinosítva –, nem voltunk a négymillió koldus országa, nem kellett a polgár gyerekének Bécsben üzemeltetnie cukrászdát. Nem. Bár őszintén megmondták neki - igen, akkoriban nem csak anyánk szájából volt szép az igaz –, el lehet ezt az országot hagyni.

És most? Most tessék csak megnézni. Nem hiába jelentette ki a PM-társelnök Szabó Tímea, hogy a kabinet megint a felső tíz százaléknak tesz kedvezményeket, hiszen „az egykulcsos adó csökkentésével az ország kilencven százaléka megint rosszul jár”.

Hát igen, elfuserált ország ez, elátkozott kilencven százalékkal. És akármi történjen is, osztogassanak ingyentelket a Balatonnál, állampolgári jogon járjon mindenkinek lottó ötös, születésnapra Gerbeaud-torta, és minden tizedikre ajándék Mercedes, mi – kilencven százalékban – már csak örökre boldogtalanok maradunk.

Könnyen meglehet, hogy csak azért, mert tényleg elferdült a kis magyar mikrovilágunk szemtengelye, így aztán a szemünk nem azt látja, amit néz. Meglehet, ez fertőző, politikai betegség, és alapvetően a hatalomábránd a kiváltója. És bár blaszfémia a költő ideidézése, de Vörösmarty óta tudjuk, ábrándozás az élet megrontója, mely, kancsalúl, festett egekbe néz.

Még akkor is, ha azokat az egeket Tóbiás-vörösben, Schiffer-zöldben, Fodor-kékben vagy éppen Gyurcsány-kaméleonban látjuk.