Brüsszel ostroma

Ha valaki az európai uniós intézményekben dolgozik – akármelyik tagállamból érkezett is Brüsszelbe –, a hivatal közelében bérel lakást, s könnyen elérhető, jól megközelíthető szórakozóhelyekre jár, a kétnyelvű utcanévtáblák és egyéb feliratok bűvöletében eltölthet ebben a városban akár éveket is úgy, hogy szinte tudomást se kelljen vennie arról, mennyire felbomlottak itt egynémely arányok és viszonyok. Mert például ha az elmúlt napok (de ma már akár heteket is mondhatnánk) híradásait figyeljük, mindenképp elgondolkodtató – és a barbár párizsi támadások óta meg aztán végképp minden jel erre utal –, hogy az Európai Unió központja egyúttal a kontinens iszlám terrorizmusának fővárosává is vált. Szépen, fokozatosan, csendesen, szinte észrevétlenül (bár ilyenkor meg mindig felmerül a kérdés, hogy akkor meg mi a francért fizetjük busásan a titkosszolgálatokat, kommandósokat, különleges egységeket, hírszerzőket, ilyen-olyan alakulatok sokaságát, ha ezt bárki is észrevétlenül megteheti) a szélsőségesek rátelepedtek az uniós intézményekre, megtelepedtek mellettük, egy párhuzamos világot, magánuniverzumot alakítva ki maguknak, alig néhány utcányira vagy metrómegállónyira onnan.

Az egész kontinens megtanulta Molenbeek nevét. Vagyis: Molenbeek-Saint-Jean – vallonosan, Sint-Jan-Molenbeek – flamandosan. Az a kontinens, amelynek lakossága alig néhány nappal korábban megtanulta egy párizsi klub nevét, hiszen a Bataclan pillanatok alatt vált fogalommá és jelképpé. A szélsőségesek pedig távol állnak attól, hogy feladták volna. Újabb leckékre készülnek, hogy jó tanár, kiváló pedagógus és szigorú nevelő módjára különböző, a legváratlanabb hirtelenséggel fogalommá váló neveket tanítsanak meg nekünk.

Talán sohasem tudják majd összeszámolni az illetékesek, hány életet sikerült megmenteni a hét végi brüsszeli akcióval, de talán jobb is így. Pontos számadatok csak akkor vannak, ha az áldozatokat kell lajstromozni.