Brexit és ami mögötte van

Ugyan az uniós vezetők azt sulykolják a Brexit óta, hogy Nagy-Britannia nélkül is van élet, az EU elég erős ahhoz, hogy elviselje a második legnagyobb gazdasággal rendelkező tagállam távozását.

Európa „progresszívebb” fele – értve ezalatt a kontinens Bajorországtól nyugatabbra fekvő részeit – sértetten sürgeti a britek távozását, megspékelve azzal, hogy az intelligenciát, illetve annak hiányát okolja Nagy-Britannia távozásáért. Sajnos, a progresszív politikai és médiaelit semmit nem felejtett és semmit nem tanult. A kilépés mellett szavazó briteket egyszerűen lehülyézi és egyfajta intellektuális gőggel felvértezve a népet hibáztatja azért, mert képes volt a liberális ideákkal szemben állást foglalni. Egyáltalán nem ismeretlen ez a hozzáállás Magyarországon sem, hiszen a rendszerváltást követő húsz évben az SZDSZ okította a választókat és sértődött meg, ha éppen nem értettek vele egyet az állampolgárok. Megszűnése (átalakulása) után pedig a különböző progresszív erők vették át az attitűdjét. Volt olyan miniszterelnökünk, aki szerint nekik „történelmileg igazuk van”, akkor is, ha választásokat veszítenek – nyilván olyankor a nép a hibás.

Pontosan a fenti gondolatvilág vezetett nagyrészt oda, hogy a progresszívek által „butának”, „vidékinek” vagy csak egyszerűen az idők szavát nem értő vénembereknek bélyegzett választók többsége azt mondta, hogy ő ebből nem kér. Nyilvánvalóan nem lehet elvárni ilyen nagy horderejű kérdésnél a brit választóktól, hogy szóról szóra ismerjék az EU működését szabályozó szerződéseket, sőt az Egyesült Királyságra vonatkozó külön megállapodásokat sem. A britek – ahogy ez demokráciákban megszokott – az érzelmeik alapján közelítették meg a „menni vagy maradni” kérdést. A többség számára az EU egy túlbürokratizált, az átlagemberek nyelvét nem beszélő, cserébe őket folyamatosan kioktató vízfejnek tűnt – valójában sok esetben nem is több ennél. Ráadásul a britek viszonya az unióval sosem volt túl harmonikus, és most végre lehetőség adódott számukra, hogy ezt a véleményüket közöljék az EU-val. A liberális bázisdemokraták kedvenc eszközével, a népszavazással döntötte el az Egyesült Királyság, hogy inkább kimaradna a Közös Projektből. Faramuci módon most mégis rossz dolog a demokrácia liberálisék számára. Jogállamiságra, az EU közös értékeire (jelentsen ez bármit), sőt mi több, népszavazás hiányára csak olyankor illik Brüsszelből hivatkozni, amikor valamelyik kelet-közép-európai „elmaradott” tagállam parlamentje alaptörvényt fogad el, vagy az alkotmánybíróságára vonatkozó szabályozást módosítja.

De a progresszív elit nem tud leállni, még akkor sem, amikor tényleg ég a ház. Hogy is tudna leállni, hiszen az egész világon most ülik meg mindenfelé a Pride hetét? A homoszexuális életvitel népszerűsítéséért lobbizó civil és kevésbé civil szervezetek komoly sikerként könyvelhetik el, hogy nyáron majd’ egy hétre megáll az élet Európában, és magára valamit is adó eurokrata, illetve progresszív politikai vezető/médium ilyenkor mindent félredobva az azonos neműek, transzneműek, stb., stb. házasodásának lehetőségét sürgeti. Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke éppen egy évvel ezelőtt – amikor csúcsra járt a migrációs válság, szinte egész Európát az aggasztotta, hogy hogyan kezelje a milliós áradatot – jelentette ki, hogy az unió egyik legfontosabb célkitűzése a következő: minden EU-s tagállamban meg kellene valósulnia az azonos neműek házasságának.

Mi is lehetne ennél fontosabb? Európa jövője? Kulturális identitásának megőrzése? A természetes családmodell uniós szintű támogatása? A demográfiai problémák? A már akkor küszöbön lévő Brexit? A szélsőséges pártok megerősödése Európa-szerte? Ugyan, dehogy! Hát a homoszexuális-házasság! Sőt azóta eltelt egy év, és a progresszív lobbik, mint amilyen az LMBTQI, sokat tudnak haladni ennyi idő alatt. Az Egyesült Államokban már egy ideje az egyik legfontosabb kérdés, hogy ne legyen megkülönböztető jelzés az illemhelyek ajtóin, mindenki menjen oda, ahova akar, illetve aminek érzi magát.

Talán már meg is van a ’16-os melegfelvonulások ikonikus videofelvétele. Hol máshol, mint az éppen magát az EU-ból kiszavazó Nagy-Britanniában, egy „bátor” rendőr, aki éppen a homoszexuális büszkeség menetét biztosította, hirtelen odafordult a menetet szemlélő civil barátjához és megkérte a kezét – természetesen két férfiról van szó. Eddig azt tanították nekünk a progresszívek, hogy az államnak, illetve az azt képviselőknek semlegesnek kell maradniuk minden esetben, úgy tűnik azonban, hogy ha messzemenőkig progresszív cselekedetről van szó, akkor nincs szükség a semlegességre. De az már problémát jelentett, amikor a független BBC sportriportere az angol válogatottnak szurkolt egy focimeccsen, és volt mersze felvállalni az „elfogultságát”. Viszont éppen a fentiek mutatnak rá arra, hogy miből nem kértek a Brexitre szavazók. Valóban kimutatható, hogy a konzervatívabb, vidéki Nagy-Britannia szavazott a kilépésre, míg a haladó városi britek a maradásra. Ebből is látszik, hogy a többség számára Európa valami olyasmit jelent, ahol azonos nemű rendőrök romantikáznak, de cserébe probléma, ha egy riporter a válogatottnak szurkol. És joggal érzik úgy sokan Európában – nemcsak a britek –, hogy a fenti szélsőséges ötletek az EU tárgyalóasztalai mellett születnek. Hiszen mégiscsak Timmermans sürgeti az azonos neműek házasságát, Juncker pedig számon kéri a tagállami politikai vezetőket, hogy hogy merészelnek a népszavazás eszközéhez nyúlni EU-s kérdésekben, miért nem viselkednek „full-time” európaiként.

A fentiek kiragadott példák, de jól rámutatnak arra, hogy – Magyarországról, illetve a V4-ek felől nézve – milyen szélsőséges politikai gondolatok számítanak Brüsszelben fősodornak. Pedig Európa korántsem csak ilyen, Európa ugyanúgy a V4-ek Európája, ahol még van respektje a tradicionális értékeknek, ahol még aggódnak Európa kulturális identitásáért, a keresztény értékekért, a kivívott szuverenitásért.

A nem túl távoli jövőben el fog dőlni – el kell dőlnie –, hogy milyen irányt vesz Európa a britek nélkül. Nekünk, magyaroknak, illetve Kelet-Közép- Európának igen rosszul jött a britek kilépése, hiszen nagyon sokszor találkoztak az érdekeink. Hosszú távon a britek sem fognak jól járni azzal, hogy kiszavazták magukat, mind gazdaságilag, mind politikailag jobban jártak volna a maradással – hiszen mégiscsak jobb egyenjogú tagként a brüsszeli döntéshozatalban ülni, mint kintről szemlélni, hogy vajon hogyan döntenek minket is érintő kérdésekben. Nehéz lesz a britek nélkül a továbbmélyülő integrációnak ellenállni, de talán egy halvány reménysugár még van arra, hogy az európai elit felfogja: inkább egyet vissza kellene lépni, és nem kettőt előre, különben továbberősödhet az euroszkeptikusok hangja és tábora.