„Békeidős” szimuláció

Egyszerűsítve a dolgokat: a választók paprikás hangulatba kerültek, ami megmutatkozott a legutóbbi időközi választáson és a közvélemény-kutatási adatokban is.

Az Ipsos közvélemény-kutató intézet néhány nappal ezelőtti, már­cius első felében végzett mérése szerint a Jobbik fennállásának legjobb eredményét érte el azzal, hogy két százalékpontot javítva a teljes népesség körében tizennyolc százalékra tornázta fel magát (jelen kutatás esetében a hibahatár 3,2 százalékpont). A Fidesz ezzel szemben maradt a múlt havi huszonegy százalékon. Rá is repült mindenki a hírre, a véleményvezérek (bal- és jobboldalon egyaránt) sorra fogalmazták meg a „jön a Jobbik-kormány” típusú megjegyzéseket.

Amellett, hogy természetesen nem szabad szó nélkül elmenni a Jobbik támogatottságának erősödése mellett, az ilyen szintű rémhírkeltés aligha tartozik a legobjektívabb értelmezési lehetőségek közé. A tendencia egyértelmű, tehát nem az „egy mérés nem mérés” típusú érveléssel kell lezárni a történetet. Mégis érdemes az Ipsos legutóbbi kutatását a helyén kezelni, és néhány állítást megfogalmazni, ami azt bizonyítja, hogy a növekedés nem tart örökké.

Az egyik legfontosabb tényező a mérések értékelésekor, hogy a választási szituáció jelen pillanatban egy távoli esemény.

A „békeidő” nem összehasonlítható a tavalyi, felfokozott hangulatú kampányévvel. A választóknak szavazási helyzetet szimulálva kellett válaszolniuk a kérdésekre. Kétségtelen, hogy üzenetet küldtek a kormánynak a veszprémi időközi választáson, elégedetlenségüket fejezték ki, de ez nem jelenti azt, hogyha az a tét, hogy ki vezesse az országot, akkor is otthon maradnának, vagy a Jobbikra szavaznának. Az lesz a kérdés 2018-ban, hogy ki legyen Magyarország következő miniszterelnöke, a népszerűség mellett a jelöltek kompetenciájáról és hitelességéről is véleményt fognak mondani. G. Fodor Gábor nem véletlenül fogalmazott úgy blogbejegyzésében, hogy „El tudná képzelni, hogy Novák Előd a belügyminiszter?”
Ne legyenek kétségeink afelől, hogy a választók többsége a döntés meghozatalakor ilyen kérdéseket is mérlegel.

A hitelesség kérdése szintén perdöntő. Ha húsz évvel visszatekerjük az időt, láthatjuk, hogy 1995-ben a Független Kisgazdapárt népszerűsége hasonló ütemben növekedett, mint most a Jobbiké. A Torgyán-féle FKGP volt 1995-re az ország legnépszerűbb pártja a közvélemény-kutatások szerint, egészen a „kormánybúcsúztató-féregirtós” beszédig, amikor a pártelnök többek között azt mondta: „álliberális undorító férgek és dögkeselyűk lepték el hazánkat”.

A szalonképtelenség és a radikalizmus a választóknak addig szimpatikus, amíg tét nélkül megy a meccs. És ne felejtsük el, hogy a botrányokkal és KGBéla-ügyekkel tarkított Jobbik életében is eljöhet még az a pont, amikor újabb tükörplafonnal találja szemben magát. Mivel azt is el kell hitetniük magukról, hogy kormányzóképesek, márpedig eddig az önkormányzati választásokon nyert jobbikosok nem tudtak eredményeket felmutatni és gyökeret verni.

Végül pedig: Magyarországon választást szélről még soha nem lehetett nyerni – még senkinek sem sikerült –, és ez a Jobbiknak sem fog menni identitásának feladása nélkül.

Hiába a nyugdíjasokat és a fiatalokat egyszerre megcélzó stratégia, és Vona Gábor álruhás körútja, a Jobbik környékén mindig lesznek olyanok, akik életveszélyesek a pártra nézve. Ez annál is inkább így van, mivel a Jobbik elnökségében éppen a szélsőségesek nyertek nagyobb teret, a mérsékeltebb Balczó-féle vonallal szemben. Az áprilisi tapolcai választáson induló Rig Lajos SS-tetoválása, a holokausztemlékmű-gyalázások és a hasonló események vagy legújabban az iszlámimádat egytől egyig olyan ügyek, amelyek akadályozni fogják a Jobbikot a néppárttá válásban.

Összességében tehát még mindig a közvélemény-kutatás a legjobb módszer a közhangulat mérésére, de látható, hogy a gyors ítéletalkotás helyett számos körülményt érdemes végiggondolni.