Az európai ancien régime válsága

Huszonöt évvel ezelőtt sok nyugati gondolkodó, a kelet-közép európai kommunista diktatúrák bukásából, a Szovjetunió összeomlásából és a vasfüggöny lebontásából azt a következtetést vonta le, hogy a történelem véget ért, mert a világban mindenhol győzelemre ítéltetett a kapitalizmusra és a polgári demokráciára épülő társadalmi-politikai berendezkedés. A japán származású amerikai Francis Fukuyama is ekkoriban írta meg a saját korában híres, azóta inkább hírhedt, ellen-Kasszandra-jóslattá vált művét, amelynek címe a következő: A történelem vége és az utolsó ember. Miközben a korszak liberális értelmisége ünnepelte Fukuyama alkotását, nagy vihart kavart a válaszreakcióként megjelent mű, amelynek szerzője a Harvard Egyetem professzora, Samuel P. Huntington volt, írásának címe pedig A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása.

Huntington döbbenetes előrelátással tanúbizonyságot téve megjósolta, hogy a nyugati eredetű ideológiák és életfelfogások (nácizmus, kommunizmus, liberális demokrácia) harcára épülő 20. század után nemhogy véget ér, hanem éppen hogy újrakezdődik a történelem a már a régi időkből megszokott vallások, kultúrák és nemzetek közötti összecsapásokkal. A 21. század a 20. századdal szemben tehát nem az ideológiák, hanem a civilizációk összeütközéséről fog szólni.

Napjainkban a globalizmus és az infokommunikációs forradalom hatására a világ összeszűkült, minden mindennel összefügg, nemcsak a hírek, hanem más kontinenseken zajló súlyos konfliktusok is gyorsabban gyűrűznek be hozzánk. A felgyorsult, ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen információk áradatától szenvedő, bizonytalan és összezavarodott világunkban felértékelődött a biztos kapaszkodót nyújtó, a hullámverések idején a világítótorony fényét adó identitás szerepe. Az emberi identitás sok mindenből tevődik össze: nemi szerepekből, családi mintákból, vallásos hitvilágból és az emberi identitás egyik legfontosabb összetevőjéből, a nemzeti-kulturális identitásból. Az emberi természet az a közös alap, amely összeköt minden embert és minden kultúrát.

Ha összehasonlítjuk a napjainkban uralkodó korszellemet, akár csak az egy-két évtizede jellemző korszelemmel, arra az érdekes felismerésre juthatunk, hogy míg néhány évtizede a nemzetállamokat, a kulturális különbségeket és a vallások, civilizációk közti differenciákat hangsúlyozó gondolkodásmódot tartották dohosnak és maradinak, ma éppen a multikulti világfaluról, a civilizációk globális uniformizálódásáról zengő szólamok konganak üresen, hatnak életidegenként és a valóságtól elrugaszkodottként.

A magyarságnak évezredes tapasztalata van abban a küzdelemben, hogy ne tűnjön el a történelem viharaiban, ne oldódjon fel a különböző birodalmak olvasztótégelyében, ellentétben olyan más népvándorló etnikumokkal, mint az avarok, a gepidák vagy a besenyők.

A klasszikus görög–római kultúrát felváltó középkor a népvándorlások folyományaként alakult ki, amelynek egyik utolsó hullámaként érkeztek a magyarok a Kárpát-medencébe. A Kárpát-medence az idők során sokszor a történelem főutcája volt, amely nemcsak különböző civilizációk határvidékeként, hanem ütközőzónájaként is szolgált.

A középkorban még nem alakult ki a modern értelemben vett nemzetfelfogás, a nemesi nemzetnek csak a kiváltságosok képezték a részét, a nemzetiségnél pedig sokkal fontosabb volt a lakóhely, a társadalmi helyzet és mindenekelőtt a vallási hovatartozás. Az államalkotásra képes nemzeti identitás mégis erősebben és időben korábban jelentkezett a magyaroknál, mint sok más szomszédos népnél. Hosszú időbe tellett, de a magyarság sikeresen integrált olyan, korábban nomád etnikumokat is, mint a jászok vagy a kunok. A történelmi Magyar Királyság területén, gyakran kulturális különállásukat és királyi kiváltságaikat megőrizve, de szabadon és békében éltek egymás mellett olyan népek, mint a magyarok, horvátok, szerbek (rácok), románok (oláhok), szlovákok (tótok), szlovének (vendek), ukránok, ruszinok, lengyelek, örmények, németek (svábok, szászok), zsidók és romák (cigányok).

Most ne azt nézzük, ami elválasztott (más nyelv, más szokások) minket, magyarokat tőlük, hanem, ami összekötött bennünket: a keresztény hit, a rokon társadalmi és jogrendszer, sokszor a latin nyelv használata, mint a kor lingua francája. A Kárpát-medence viszont sajnos mindig is a nagyhatalmak ütközőzónája volt, gyakran eszközként felhasználva, egymás ellen kijátszva az itt élő népeket: ilyen volt a Habsburg és az Oszmán Birodalom, a központi hatalmak és az antant megosztó politikája, majd pedig a kommunista Szovjetunió és fasiszta-náci tengelyhatalmak gyilkos konfliktusa, végül pedig a hidegháborús szembenállás és a vasfüggöny korszaka. Ezek miatt szakad el Kelet-Közép-Európa gazdasági és társadalmi fejlődése a sokkal szerencsésebb helyzetben lévő, és a gyarmatok kiaknázásából élő Nyugat-Európától. A térségünk évszázadokon keresztül a terjeszkedő iszlám Oszmán Birodalom elleni védekezés előretolt bástyája, hadállása volt, úgy, hogy sokszor nem számíthatunk a nyugati segítségre.

Amikor a magyar vagy angol miniszterelnök – előttük éppen a német kancellár – a multikulturalizmus ideológiának bukásáról beszél, a baloldalon sokan összeráncolják a szemüket, és azzal az elsőre tetszetősnek tűnő érvvel jönnek elő, hogy a Kárpát-medence és az egész kelet-közép-európai régió a benne lakó népek-nemzetek sokfélesége által maga is multikulturális. „Csupán” doktrinerségből vagy szándékos csúsztatással azt a nem éppen elhanyagolható különbséget felejtik el hangsúlyozni, hogy az európai nemzetek mind rokonnépek, amelyek gyökereikben osztoznak nemcsak a közös történelmi tapasztalatokban (a vallásháborúktól kezdve a két világháborún át a totális, önkényuralmi diktatúrákig), hanem mindannyian örökségbe kapták, kaptuk a görög filozófia, a római jog, a keresztény hagyomány és a felvilágosodás racionalizmusának civilizációs gyümölcseit.

Napjainkban azonosító okmányaikat hátrahagyva, a Közel-Keletről, főleg a muszlim világból emberek százezrei árasztják el a saját jólétében és a hosszú békében elkényelmesedett Európát. Vannak köztük valódi menekültek, de sok a gazdasági bevándorló, egy részük arab keresztény, mérsékelt kurd vagy világi gondolkodású, de sokan közülük a radikális, ókonzervatív iszlám tanait követik, ami nem kompatibilis a nyugati, zsidó-keresztény kultúrkörrel, mert a békés együttélés helyett az erőszakos eszközökben is hisz, és intoleráns módon a saját szabályait akarja ráerőltetni a csendes, gyenge többségre. A történelmet ugyanis mindig az elkötelezett és harcos kisebbségek alakítják.

Világosan ki kell mondanunk, hogy az iszlám, különösen pedig a radikális és ortodox iszlám felfogás számos területen, így például a nők-férfiak egyenlősége, az emberi élet értéke kapcsán, a vallási tolerancia tárgyában, a világi jog- és államfelfogásban vagy az életvitel-életmód, szexuális szokások dolgában nem összeegyeztethető a nyugati világszemlélettel, így a kereszténység emberképével és hagyományaival sem. Az iszlám világot messze elkerülték olyan jelenségek, mint a reneszánsz humanizmus, a felvilágosodás racionalizmusa, a háborúk szülte vallásbéke, vagy az emberi méltóság és élet feltétlen és egyenlő tisztelete. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy miközben a Kárpát-medence kulturális és nemzetiségi sokszínűségének fenntartása (így a külhoni magyarokról való gondoskodás is), valamint a hátrányos helyzetűek integrálása is komoly kihívást jelent a régiónknak, nem vagyunk képesek tömegeket befogadni, és nekik munkát, megélhetést biztosítani, miközben ők német vagy svéd életszínvonalról álmodoznak, sokan közülük anélkül, hogy integrálódni akarnának vagy tudnának az európai életviszonyok közé.

A modern kori népvándorlás történelmi kihívása megmutathatja, hogy Európa, és különösen Kelet-Közép-Európa nemzetei képesek lesznek-e összefogni, vagy pedig a teher hatására a konfliktusos helyzetek fognak inkább kiéleződni. Erre is, arra is van példa. Remélem, hosszabb távon a visegrádi négyeknek az ügyben tanúsított példaértékű összefogása válik etalonná, és nem pedig a történelmi sorstársak egymásra acsarkodása.