Az értékek változása

Valódi szakadás történt Nyugat-Európa kultúrájának alakulásában 1965 és 1972 között. A dátumokat nem önkényesen választottam. Ekkor jelentek meg az új gondolkodásmódok és az új értékek, amelyek ma általánosan elfogadottak. Valódi kulturális földrengés történt. Hasonló metamorfózisok a középkorból a reneszánszba torkolló időkben vagy a felvilágosodás évtizedeiben zajlottak, most azonban minden jóval nagyobb sebességgel játszódott le. Az a világ, melyben ma élünk, ekkor született.

Ebben az időben Belgiumban éltem, és a francia nyelvű országokat figyeltem. Az új gondolatok, érzések, szokások főleg az Egyesült Államokból és Skandináviából érkeztek. A gyorsan terjedő, új értékek nem kaptak általánosan elfogadott jelölést. A múlttal összehasonlítva nem létezett uralkodó irányzat, mint például annak idején a „romanticizmus” vagy a „liberalizmus”. Egyes szerzők használtak ugyan olyan elnevezéseket mint „hedonizmus”, „neoindividualizmus”, az „én társadalma” (société du moi), de ebben a kérdésben nem volt egyetértés.

A gyökeres és látványos újdonságok hamar fölkeltették a szociológusok figyelmét, akik főleg kérdőíves módszerrel fogtak neki a kutatásoknak. Jómagam Belgiumban készítettem rendszeres fölméréseket az 1980-as évektől kezdve, majd nemzetközi összehasonlító ankétokba is bekapcsolódtam, amelyek tizenkét országot mértek föl. Egy másik eljárás inkább a spontán eseményeket figyelte és értelmezte. Egy példával illusztrálom az eljárást. Professzori pályám kezdetén, amikor beléptem egy háromszáz fős oktatóterembe, a hallgatók fölálltak, majd intésemre leültek, és megkezdődött az óraadás. Egy bizonyos évben ez a szokás minden tudatos megegyezés nélkül megszűnt. Ez a tekintélyelv eltűnésének volt a jele. Nem nekem szólt, hanem a tanári státusnak. Az ahhoz tartozó tisztelet megszűnt.

Nézzük meg, hogyan történt a már említett kulturális szakadás, az új értékek föltörése.

Az 1960-as években a háború után született korosztály érkezett el a felnőtté válás korába. Ezek a fiatalok már nem ismerték a fegyveres összetűzéseket, a nélkülözéseket, a mindennapi élet keménységét. Egy olyan társadalomba léptek be, amely már „normálisan” működött, és folyamatos gazdasági fejlődést eredményezett. Ez a társadalom azonban nem támasztott olyan vonzó célokat a közösség számára, mint a háború alatt a győzelem kivívása, majd a béke visszatérte után az újjáépítés. Ennek a fiatal korosztálynak az energiái „kihasználatlanok” maradtak, egy részük nem kívánt föltétel nélkül a „rendszerbe” ágyazódni, úgy tenni, mint szüleik az ő idejükben. Sok szülő tanácstalanná vált. Voltak szokásaik, de nem tudták igazolni, hogy miért vallják ezt vagy azt, vagy miért tesznek így vagy úgy. A nevelés nehézségeihez az is hozzájárult, hogy a felnőttek nem szolgáltak biztos emberképpel, nem nyújtottak követendő példát.

A generációk közti párbeszéd két teljesen különböző élettapasztalaton nyugodott. A szülők tapasztalatai a háború alatt gyűltek össze, a gyermekek már a „fogyasztói társadalom termékei” voltak. Ebből származtak a félreértések. Amikor a szülők azzal kezdtek egy beszédet, hogy „bezzeg a mi időnkben…”, a gondolatcsere csődbe került.

A változások tehát akkor kezdődtek, amikor a fiatalok elutasították az idősebbek tekintélyre épített érvelését. Nem tűrték a dolgok merevségét és zártságát, a tilalmakat, a szexuális tabukat. Ez az általános elégedetlenség fogalmazódott meg 1968 májusában. A nyugati civilizáció ereje mindig abban rejlett, hogy a természetet akarta uralni, és abból merítve a gazdasági fejlődés útjára lépett. Prométheuszi szelleme vezette és biztosította számára a világban az első helyet. Ám a boldogság nem jelentkezett az út végén. Valahol másutt kellett azt keresni.

A generációk közötti ellentétek nyilvánossá váltak. A szülők értékeit leszármazottaik nem vettek át, másfajta életre vágytak. Másképp gondolkodtak, éreztek és cselekedtek. Míg a szülők büszkék voltak a jólét megteremtésére, addig a fiatalok a boldogságot nem a javak fölhalmozásában látták. Meglepetésre a tiltakozások és elutasítások az 1960-as években törtek ki, a gazdasági sikerek idején, és nem egy gazdasági krízis következtében.

Noha a kulturális változások hirtelen váltak tudatossá, már régóta készülődtek. Egy német szerző találóan fejezte ki azt a több százados elszakadási törekvést, amely már a 16. században észlelhető volt: los von Rom (ez a reformáció kora) – los von Christus (ez a 18. századi felvilágosodás) – los von Gott (amely a 19. század végét és a 20. elejét jellemzi). Azok a gondolkodók, akik az 1960–1970-es évek szellemiségét befolyásolták, ebben az irányzatban helyezkednek el. Teljes névsort készíteni meghaladja képességeimet. Csak néhány nevet említek: a 19. század első felének „utópista” szocialistái; Darwin, Marx, Engels, Nietzsche, Freud; majd a Wilhelm Reich féle freudo-marxisták; hozzánk közelebb Gide, Camus, Sartre, Erich Fromm, Herbert Marcuse, Ivan Illich, Michel Foucault, Gilles Deleuze, Roland Barthes, Jacques Lacan, Claude Lévi-Strauss… Ők az „értékteremtők”, akiknek a gondolatait népszerűsítik és terjesztik az újságok, a színház, a mozi, a rádió és a televízió, a „haladó” papság egyes tagjai, a kutatók és a tanárok.

A lappangó változások az egyetemi diákság lázadása folytán törtek ki hirtelen, és váltak láthatóvá. Itt egy olyan közösséggel van dolgunk, amely nyitott az újdonságokra, és szívesen veszi át és terjeszti őket. A diákok egyik fő jellemzője, hogy kevésbé hatnak rájuk a szokásos szociológiai meghatározó erők. Elhagyták a családi fészküket, már nem a szülők ellenőrzése alatt állnak, de még nem léptek be abba a professzionális környezetbe, amely később kialakítja életmódjukat és érdekeiket. Életüknek a legszabadabb éveit élik, érintkezésbe kerülnek a kor intellektuális áramlataival. Különösképp érzékenyek a társadalom ellentmondásai és konfliktusai iránt.

Demokráciánk elfogadja a vélemények különbségeit és összetűzéseit, a tiltakozások zajos kifejezését. A diákság élni fog ezekkel a lehetőségekkel.

*

Az eddig vázolt folyamatok az 1960-as és 1970-es évek folyamán új értékvilágot teremtettek. Leírásában általános képet vázolok föl, amely eltörli az egyediségeket, a kivételeket, a helyi sajátosságokat. Noha az említett újdonságok mindenütt többé-kevésbé föllelhetők, nem törlik el azokat a különbözőségeket, amelyek például Svédországot vagy Olaszországot jellemzik.

Az új értékvilágot neoindividualizmusnak nevezhetnénk, ugyanis a legszembeszökőbb jellegzetessége az egyén kimagasló szerepe, az egyén elsőbbsége másokkal, a társadalommal, az univerzális követelményekkel szemben. Ez az egyén egyedi és képes életútját irányítani, a saját magára érvényes szabályokat kiválasztani és megváltoztatni.

Ez az egyén mindenekelőtt saját magát akarja megismerni. Úgy véli, hogy el kell vetnie mindazokat a kötelességeket, amelyeket a környezete ír elő, és saját maga szabhatja meg, hogy miképp viselkedjen és cselekedjen.

Ez az áramlat először a társadalom iskolázottabb rétegeiben jelent meg, amelynek tagjai képesek voltak magukról elgondolkodni. De amint terjedt, korunk lényeges vonásává vált: az emberek egyre inkább szeretnének önmaguk lenni, sorsukat maguk kormányozni. Ebben nincs politikai vagy osztálykülönbség.

Az egyéni boldogság összetevőiből jogok lettek. Jogunk van arra, hogy gyermekünk legyen (még mesterséges megtermékenyítés útján is), de arra is, hogy ne legyen (még abortusz árán is). Jogunk van nem csak az orvosi kezelésre, hanem magára az egészségre is. Nemcsak a tiszteletre van jogunk, hanem a szerelemre is. Főleg arra van jogunk, hogy másoktól különbözőek legyünk. Még a halálra is jogunk van, azaz, hogy megválaszthatjuk a pillanatot, amikor elhagyjuk a siralom völgyét.

A személy jogai előbbre valók, mint a közösségi élet által hirdetett megoldások. Például a szerelem lényegesebb, mint a házasság, az egyéni hit fontosabb, mint az egyházi tételek. A törvényhozásnak alkalmazkodnia kell az új értékek és szokások követelményeihez. Így például a homoszexuálisok számára is megnyílik a házasság intézménye.

A pszichológiai egyensúly megőrzése vagy helyreállítása állandó gondot képez. Erre szolgálnak a nyugtatószerek és az altatók, a pszichiáter vagy a pszichológus iránymutatásai. Ki vagyok? – ez a kérdés vezet olyan „technikák” alkalmazásához, mint a jóga, a zen, a bioenergia-mozgalmak, a csoport-dinamika és a mindenféle terápiák. Valakinek válaszolnia kellene a betegségek, a megöregedés, a halál félelmére.

Nem mindenki képes saját tudásából vagy erejéből koherens életfilozófiát alkotni. Szüksége van az egyre több szakértő szolgálatára. Egyre több olyan könyv jelenik meg, amely a „hogyan” vagy a „miképp” szóval kezdődik (Hogyan neveljük gyerekünket? Miképp lesz sikeres a válás? stb.) A magánélet problémáinak kezeléséből mesterségek nőnek ki. Egyre többen keresnek szép jövedelmet ott, ahol mások képtelenek megoldani dilemmáikat.

Érdekes jele a dolgok változásának a tánc alakulása. Régebben pontosan előírt mozdulatokról volt szó. A tangó, a keringő, a foxtrott lépései kötöttek, szabályosak, határozottak. Manapság az improvizációnak tág tér nyílik, és a tánchoz még társ sem kell.

Az individualizmus kinek-kinek a kibontakozását célozza. A lényeg, hogy mindenki harmóniában éljen önmagával, „jól érezze magát a bőrében”. Az Egyesült Államokból jött a jelszó: „be yourself”, légy önmagad. Ne előre megfogalmazott, kötelező szabályokat kövess, hanem találd meg egyéniségedben a boldogság összetevőit. Az öröm sokfelől jöhet, a munkakörből, a szerelemből, a leszármazottaktól, valamiféle hobbiból, a kalandokból, az utazásokból, a művészetből, a semmittevésből…

Mindehhez a szabadságnak egy újfajta értelmezése kapcsolódik. Korábban a szabadság „eszköz-érték” volt: rendkívül fontos, nélkülözhetetlen, mint só az ételekben. Azonban értelmét azoktól az értékektől kapta, amelyekhez vezetett. Eszköz volt egy cél érdekében. Az emberi természethez tartozott („az emberek szabadnak születnek”), és értelmét attól nyerte, hogy hová vezetett.

Ám az új értékrendben, főleg a fiataloknál, értelmét önmagában rejti, „cél-érték” lesz. Nem eszköz, hanem egy állandóan jelenlévő állapot. Azt jelenti, hogy minden kényszer eltűnt, a hétköznapi élet korlátai megszűntek. Nincsenek többé örökre szóló elkötelezettségek és hűségek. Minden olyan gyorsan változik, hogy az embernek szabad mozgásra van szüksége ahhoz, hogy alkalmazkodhasson és kezdeményezhessen.

Félelme a „bezártságtól” fenyegető: a családban, az iskolában, a hadseregben, a gyárban vagy az irodában. Ezért ki kell nyitni az ajtókat és az ablakokat. Például az iskolai ideál a kényszer és versengés nélküli intézmény, ahol nincs kötelező fegyelem, a kapcsolat tanulók és oktatók között a szimpátián alapul, a tanulás ki-ki érdeklődési köre és ritmusa szerint alakul.

Persze nem kellett hosszú ideig várni ahhoz, hogy kiderüljön e rendszer lehetetlensége. Lassan vissza kellett térni a minimális fegyelem és a rendszeres munka felé. Igaznak minősült, hogy a valódi szabadság azt jelenti, hogy mindenki maga választja ki a követendő útját, és ez a szabadság elveszik, ha nincs megszervezve és útmutatókkal ellátva.

A korszellem elvárta, hogy a szabad ember saját maga legyen a dolgok értelmének meghatározója. A fiatal nemzedék hátat fordított az előre megfogalmazott erkölcsi elveknek, és helyettük a személyes tapasztalatoktól várta a problémák megoldását. Mindenkinek magának kell kiderítenie, hogy mi a követendő út, próbálgatni, majd dönteni. Még a vallás terén is így kell eljárni. Az Egyesült Államokban híres lett a felszólítás: „try Jesus!” – próbáld ki Jézust. Végeredményben az ember saját maga találja ki igazságát. Tapasztalataival igazolja amit fölfedezett, vagy megváltoztatja azt.

A különböző meggyőződések elszaporodása általános relativizmushoz vezetett. Senki sem állíthatta joggal, hogy ő megtalálta az igazságot, és mindenki kijelenthette, joga van egyéninek és másnak lennie, mint a többiek.

Egy pluralista társadalom, amelynek tagjai szabadok és különböző értékeket követnek, nem életképes, hacsak nem fogad el egy bizonyos fokú toleranciát. Kezdetben a tolerancia szükséges rossz volt, hogy valami még rosszabbat, a vallásháborúkat, megelőzze. Lassacskán erénnyé vált. Arra a meggyőződésre épült, hogy a sokféleség termékeny: saját maga kiteljesedése érdekében mindenki gazdagodhat mások befolyása alatt.

Ám mindenki nincsen fölkészülve arra, hogy másokkal érintkezve, saját maga építse ki világszemléletét és cselekvési módjait. Természetes folyamatnak tekinthetjük tehát a „szakemberek” megjelenését és elterjedését. Ők tudják, hogy mi jó nekünk, és azt professzionális kapcsolatban meg is mondják.

A tolerancia engedékenységhez, permisszivitáshoz vezetett. Az európai összehasonlító értékkutatásokban 1981, 1990 és 1999-ben a kérdőív huszonkét cselekvést is fölsorolt, mint például magzatelhajtás, a házastárs megcsalása, lopott holmik megvásárlása, a homoszexuális kapcsolatok, az adócsalás stb. A válaszok azt mutatták, hogy az engedékenység egyre nagyobb arányban volt kimutatható a megkérdezettek között.

A fejlemények éles szemű megfigyelői azt mondták, hogy átálltunk a „szabad/tilos” világából a „lehetséges/lehetetlen” világába. Ami technikailag megvalósítható, az megengedett.

Ez az irányzat különösképp megfigyelhető volt a genetikai kísérletek és a szexualitás terén. A szexuális ösztön immár nem valami zavart keltő, elnyomandó jelenség, hanem egy élvezetet és boldogságot teremtő energia. A nemi élet sikere már az élet sikeréhez tartozik, joggá nemesedett. Az akadályt képező tabukat, tilalmakat meg kell szüntetni. Ezeket a társadalom fogalmazta meg, amely a lelkiismeretekbe oltotta az elkerülendő tetteket. Nincsenek általánosan érvényes normák, csupán a társadalom által megszabott konvenciók vannak. A hűségnek, a nemi életet körülvevő szabályoknak nincs kötelező értelme. A szexuális élet cselekedeteit csupán a szokás és az ízlés kormányozza, nem lehet őket általános érvényű parancsok alá vetni. A biztos születésszabályozási eljárások fölfedezése lehetővé tette, hogy a nemi élet óhajai valósággá váljanak.

A hedonizmus az az összefoglaló fogalom, amely a leírtakat megjelöli. Az életet az élvezet teszi teljessé. A figyelmet a jelenre központosítja. Megszabadítva a tilalmaktól, nem okoz semmiféle lelkiismeret-furdalást. Ártatlanul gyakorolható.

A természet tisztelete és megbecsülése is új elemekkel gazdagodott és nyert fontosságot. Ezen a téren az ökológusok mozgalma végzett sikeres munkát, annál is inkább, hogy a különböző, a természetet fenyegető veszélyek elszaporodtak: az ipari termelés szennyezte a környezetet, hatalmas, petróleumot szállító hajók süllyedtek el, balesetek voltak vegyi üzemekben. Új témák terjedtek el gyorsan: a környezet védelmének szükségessége, a természet szépségének megőrzése, a termelés tisztán tartása…

(Érdekes megjegyezni, hogy ugyanez a mozgalom bizonyos esetekben eltér saját logikájától. Így van ez főleg a szexualitás terén, ahol a „genderideológia” elfogadja vagy pártfogolja az azelőtt természetellenesnek minősülő praktikákat.)

*

Az új értékek háttérbe szorították a hagyományos meggyőződéseket. Ezek közül elsőnek említem a vallást. Ezalatt értem mind a hitet, mind a gyakorlatot, mind a viselkedési normákat, mind a cselekvést. A múltban a vallás tartalmazta mindazokat az elveket, amelyek köré az emberek értékrendszere szerveződött. Rendezte életük döntő eseményeit, irányította magatartásukat, alakította lelkiismeretüket, magyarázta a napi élet, a történelem folyását, gyakorolta a társadalmi nyomást, ihlette a közgondolkozást és a művészeteket, átjárta és szentesítette az egész létet.

Amint azonban az emberek eltávolodtak a hittől és az egyházaktól, új vezérgondolatok jelentek meg és terjedtek el: az ember halandó, szabad lény, aki saját maga hozza meg törvényeit; nem teremtett, hanem fejlődés eredménye, aki tökéletesíthető; földi pályafutását javítgatva győzheti le szenvedéseit és kudarcait.

Isten és ember eltávolodtak egymástól. Az embernek már nincs szüksége a másvilágra, hogy megmagyarázza a mindenséget, és ott helyét megtalálja. A vallás egyre kevésbé van jelen, hogy meghatározza a társadalom szokásait, ritmusát, ünnepeit.

Második helyen említem a tekintélyt, különösképp a hierarchikus viszonyokban: a családban, az oktatásban, a vállalatokban, a hivatalokban, stb. Ez a szemléletmód már idejétmúltnak tűnik.

Az erkölcsi szigor szintén gyorsan hanyatlik. Semmi sem tűnik annyira idejétmúltnak, mint az erkölcsi elvek fölemlítése, a velük való érvelés. Az engedelmesség és a kötelesség is azokhoz az erényekhez tartozik, amelyek egy elmúlt világból jönnek, és elvesztették értelmüket.

A munka továbbra is fontos érték, de már nem „cél-érték”. Ma már nem hallani, hogy a „munka az élet” és hogy az „élet a munka”. A szülők továbbra is azt várják el gyermekeiktől, hogy az iskolában jól tanuljanak. A munkanélküliség többnyire drámai eseményként jelentkezik. Mindenki tudja, hogy a gazdasági siker ára a kemény munka. Ez ma már nemcsak a férfiakra érvényes, hanem a nőkre is.

Ám a munka már az egyéni kiteljesedés követelményeihez van kötve. „Eszköz-érték” lett belőle. Nem bármilyen körülmények között vonzó. A mai ember arra vágyik, hogy munkájának ura legyen. Csak akkor mozgósítja minden képességét, ha az elvégzendő föladatok érdekesek, ha lehet kezdeményezni és dönteni.

A klasszikus gondolkodás számára a szabadság felelősséggel jár. Aki szabadon dönthet, felelős mások és önmaga előtt is cselekedeteinek következményeiért. Az új mentalitás alapján a felelősség háttérbe szorul, sőt, el is tűnhet. Nincsenek olyan tettek, amelyeket bűnnek vagy hibának lehetne elkönyvelni, csupán pszichológiai folyamatok vannak, amelyek esetleg lelki zavarokat, szorongást, neurózist idéznek elő. Ezeket valamiféle terápiával lehet kezelni. A gyóntatószékben ülő papok helyét a pszichológusok (pszichiáterek) vették át.

*

Tíz esztendeje telepedtem vissza hazánkba. Nem tudom bizonyíthatóan megmondani, hogy a fönt leírt fejlemények Magyarországra is érvényesek-e. Az olvasót kérem, hogy gondolkodjon el a kérdésen, és jusson argumentálható véleményre.

Nekem az a benyomásom, hogy létezik egy sokszor balliberálisnak minősített áramlat, amelynek politikai vetülete manapság az ellenzéket képviseli. Másrészt azonosítani lehet egy széles, hagyományos tábort, amely szívesen jelöli meg magát a „keresztény” szóval. Ez a tábor politikailag jól szervezett, és a Fidesz vezetésével hatásos kormányzóerővé fejlődött.

Azonban a keresztény értékeket nem elég a politika eszközeivel megvédeni és előmozdítani. Minden javítási szándék csak úgy lehet sikeres, ha bekerül a nevelési rendszerbe, az iskolai oktatásba, és átjárja a társadalmi kapcsolatok szövevényét.

Sose felejtsük el, hogy demokráciában élünk, ahol a szabad véleményalkotás alapvető követelmény. Ez érvényes az értékrendszerek versengésére és harcára is. A változások tehát sok időbe kerülnek, és sohasem lankadó türelmet igényelnek. „Isten malmai lassan őrölnek.”