Kiss László

Vélemény és vita

Az elveszett titok

Na, ez ronda dolog volt. Pont most elmenni. Advent idején

A pásztorok már készülődnek, mindenki a születésre gondol. Az életre, s mint markában a gyertyalángot, őrizgeti a hitet, másokban is tartja a lelket, hogy el ne szökjön a nagy fényesség elől. Hát nem, úgy látszik, Iván nem tudott várni. Egy megvénült orvos, aki ráadásul mindig úgy bűvészkedett előttünk, egyszerű halandók előtt, mint aki birtokában van az örök élet titkának. Minimum csodadoktor, mondtuk is neki, hogy irgalmatlanul nagy csoda, hogy mi, régi páciensei egyáltalán élünk. Amikor a tavasszal életműdíjat kaptam, azt mondta, ne legyek annyira oda magammal, mert ehhez csak meg kell öregedni. Na, ja, válaszoltam. Csak vegye észre, hogy egy ilyen családorvos mellett mindent túlélni hallatlanul nagy bravúr, mindenféle érdemrendre jogosító teljesítmény.

Egy klubban voltunk, ő röplabdázott még orvosként is, én pedig jámbor bölcsész iskolakerülőként futballoztam, és példás szorgalmatossággal jártam Ivánhoz, igazolásokért. Néha persze akkor is, ha nem szimuláltam, hanem tényleg belém esett valami nyavalya. Megrúgtak, alám tört a bokám, vérömleny kínzott, ő meg tudta, a borogatás, majd néhány nap elteltével a fürdő, a meleg víz segít. Kérdeztem, vizsgaidőszak lévén, elég-e, ha otthon, a kádban áztatom magam, mire rám förmedt, hogy már nem vagyok gólya, tényleg benőhetett volna a fejem lágya. Menjek ki a strandra, üljek be a harminchat fokba, figyelgessem a lányokat, mert tudhatnám, a látvány gyógyít, nem a víz.

Hallgattam rá, elvégre orvosával ne feleseljen az ember. Igaza volt. Akkor is, amikor a profot műtötték porccal, azt mesélte, ketten operálták, de nem azért, mert túl fontos ember az öreg. Nem. Hanem, ha elbarmolnak valamit, akkor a másikra lehessen kenni.

És a doktor vénlegényként is ilyen maradt. Egyszer megyek hozzá, mutatom a rüsztömet, hogy fáj. Mondom is, hogy a semmitől, hiszen hozzá voltam szokva, ha megrúgtak, fájt. Ha rosszul léptem, akkor is. Ha letalpaltak, nem különben. Na, erre azt mondja nagy vigyorogva, hogy mit akarsz, a kor. A kor teszi, s mikor veszem már végre észre, hogy megvénültem, vén marha lettem. Igaza van, valóban, lassan agyonnyomnak a rám rakódott évek, de úgy látszik, a szemtelenkedés örökké ifjú, az nem vénült meg bennem, ágaskodott a kötekedhetnék, mert, mint boldogult úrfikoromban, rögvest visszaszóltam, hogy jó, jó, de miért csak a bal. A jobb lábam ugyanolyan öreg, mégis semmi baja. Na, erre hirtelen nem tudott semmi bevált receptet, csak amit egykoron a fürdőzésről mondott, hogy mikor nő már be végre a fejem lágya.

Hát nem tudom. Sőt azt sem, hogy egyáltalán be kell-e nőnie. Mert úgy látom, az övé sem nőtt be soha, mert milyen orvos az, aki éppen dideregtető télvízkor, az évszázad nagy influenzajárványaként bejelentkező borzalom idején hagyja magára pácienseit, elárvult barátairól nem is szólva. Most se igazolás, se recept, se borogatás, és már strand sincs, finom lányokkal. Semmi, semmi, csak a nagy büdös kiábrándultság és nihil. Ráadásul még az örök élet titkát is magával vitte nagy hűtlenül.