Az elmúlt nyolc év

Ma végleg megszabadulunk a 2008-ban felvett nemzetközi hitelcsomagtól, miután törlesztjük az Európai Bizottságnak hátramaradt, másfél milliárd eurós tételünket. Pont kerül hát a nyolc éve kvázi államcsődbe jutott gazdaságtörténeti kisiklásra. Nem mellesleg, ha a „nagy bukó”, mármint az államcsőd bekövetkezik, máig nem álltunk volna talpra, és Athén mellett Budapest lenne az Európai Unió - pénzügyi-gazdasági - fekete báránya.

A sztori úgy kerek, ha rögtön köszönetet mondunk fő hitelezőinknek: a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) és az Európai Uniónak, hiszen nemzetközi kölcsön nélkül adósságunkat, költségvetési hiányunkat, bankjainkat vagy éppen a recesszióba zuhanó gazdaságunkat senki sem akarta finanszírozni. Ezzel együtt programország lettünk - a 2009-ben elfogadott, 2010-re vonatkozó költségvetés, valamint az azt kísérő megszorítások pontosan fémjelezték ezt. Például választási költekezés azért nem következhetett be, mert az IMF–EU páros ezt nem engedélyezte.

Tegyük hozzá: az összesen húszmilliárd euróra taksált gigahitelünk „IMF-es” részét a második Orbán-kormány 2013-ban visszafizette, a teljes tartozás lezárására pedig most kerül sor. Így a harmadik Orbán-kormány egyenlíti ki a balliberális „elmúlt nyolc év” egyenlegét. Nem jár érte dicséret, hogy a rendelkezésre álló pénz hetven százaléka került lehívásra, ugyanis azt pontosan nem lehet megmondani: mire is ment el alsó hangon négyezermilliárd forint?

Jutott belőle erre is, arra is, a lehívott hitel döntő része viszont adósságtípusú finanszírozást szolgált, a költségvetési deficitet fedezte, vagy a lejáró állampapírokat fizettük belőle vissza. Magyarán: működési költségeinket fizettettük meg az IMF-fel és az EU-val.

Miután azonban a Nemzetközi Valutaalap kapcsán az érzelmi faktorok és a racionalitás sokszor szemben állt az elmúlt nyolc évben - s ezt nem áthalással, hanem szó szerint értjük -, illendően megemlékezve a hitelről, nos, azt finanszírozóink nagyjából piaci szinten folyósították. Egy, akkoriban végletekig kiszolgáltatott, államcsőd közeli helyzetbe jutott uniós tagállamnak. Amennyiben esetleg elfelejtettük volna, Magyarország volt az első európai uniós tagállam, mely az IMF-hez fordult!

Más pénzén élni, azonban szégyen. Helyes döntés volt tehát az IMF-hitel előtörlesztése, a költségvetési hiány leszorítása, amelyek révén ma már a piacról finanszírozzuk magunkat. Ez a minimum egy talpra állított gazdaság esetében.

Hogy mekkorát is változott a világ, nem pusztán az jelzi, hogy gond nélkül vissza tudtuk fizetni a teljes lehívott összeget, hanem az is: jelenleg önerőből olcsóbban bocsát ki Magyarország állampapírt, mint a nemzetközi hitelcsomag kamata volt. Ráadásul a kölcsön jelentős részét forintból finanszíroztuk, és nem devizakötvény kibocsátásából.

Gazdaságtörténészeink eldöntik majd, hogy a mögöttünk hagyott - 2008-tól számított - nyolc év ebből a szempontból mennyire volt eredményes, azonban vitathatatlan: hatalmas tehertől szabadulunk meg.

Szó se róla, a hitelkeretről szóló megállapodás aláírása óta folyik arról a vita közgazdászok és politikusok között, hogy a költségvetés és az adósság szempontjából nem teljesen mindegy-e, hogy kinek tartozunk: a Nemzetközi Valutaalapnak, vagy éppen egy globális pénzügyi vagyonkezelőnek?

Úgy tűnik, nem. Az IMF-hez szélsőséges esetben - például államcsőd fennállta esetén - fordulnak a kormányok -, míg például egy, a világgazdaságban ismert pénzügyi szolgáltató akkor finanszírozza egy adott állam pénzügyeit, ha kellő megtérüléssel szállhat majd ki az üzletből.

Vagyis üzenetértéke van annak, hogy képesek vagyunk magunkat a piacról eltartani: az ugyanis növeli a befektetői bizalmat, s éppen a magyar eset világít rá, még olcsóbb is.

Akárhogyan is, de kijön a matek: a balliberális „elmúlt nyolc év”, valamint a mögöttünk lévő elmúlt nyolc év közötti különbség egyértelmű.

Hiszen micsoda eltérés magyar államcsődre hazardírozni, vagy arról értekezni, mekkora is lesz a gazdasági növekedés üteme hazánkban!