Vélemény és vita
Antall József, a legenda
Álláspont. Pontosan huszonkét esztendeje annak, hogy elhunyt Antall József, a rendszerváltozás utáni első miniszterelnök.
Miközben itt, a jobboldalon egyfolytában arról folyik a diskurzus, hogy mit is jelent konkrétan az „antalli örökség”, talán a lényegről feledkezünk meg a néhai kormányfő méltatása kapcsán.
Arról, hogy valójában Antall József az igazi legenda.
S már életében legenda volt.
Eddig ezt nem mondtuk ki. Nem mertük kimondani itt, a konzervatív értékrendű, a tradíciókra és a polgári berendezkedésre oly büszke jobboldalon.
Pedig rég meg kellett volna tennünk.
Ez lett volna a minimum.
Mintha szégyellnénk, hogy nekünk is lehet és van - politikai - legendánk. Ráadásul olyan legendánk, olyan néhai országvezetőnk, aki ízig-vérig úriember volt, jogállamot épített, hitt Magyarország európai integrációjában, mindent meg is tett érte, lélekben pedig tizenötmillió magyar miniszterelnökének vallotta magát.
Azonban nem kacsintott össze az itt ragadt Kádár-rendszerrel, s nem játszotta el „mindenki” miniszterelnökét. Tőle távol állt, már elnézést a kifejezésért, hogy a nép „antalljóskája” legyen.
Tudta, sőt ki is nyilatkozta: kamikazekormányt vezet. És nem lehet népszerű egy olyan államférfi, aki átvezeti a pártállamból a parlamentáris demokráciába és a piacgazdaságba Magyarországot.
Úgy, hogy még itt voltak az orosz csapatok, s a Nemzetközi Valutaalap kemény feltételeket támasztott, visszaesett a gazdaság, egyik napról a másikra egymilliónyian váltak munkanélkülivé.
Antall József hatalmas nyomás alatt volt. Matolcsy György, aki államtitkárként ténykedett mellette, éppen a minap mesélte baráti körben, hogy a néhai kormányfő milyen követeléslistákkal is szembesült – még a „világcéges, nyugatias” oldalról is.
Persze meglehet, hogy Antall Józsefre azért nem mertünk eddig legendaként tekinteni, mert az 1990-ben elképzelt Kánaán elmaradt, az egykori állampárt nómenklatúráját nem zúzta szét, és az óriási teherként az országra nehezedő öröklött államadósság elengedését sem kérte a hitelezőktől. Mintha ilyen egyszerű lett volna!
Akik ma is vádolják az elmaradt rendszerváltásért, a „régi elit” pozícióban tartásáért, valójában el sem tudják képzelni, milyen körülmények között vette át Antall József Magyarországot. Hiszen a pártállam, a háttérből „kísértő múlt” tulajdonképpen a létező valóság volt 1990-ben.
Az akkori extrém körülményekről még annyit, hogy a huszonöt évvel ezelőtti önkormányzati választások előtt azért nem szólhatott az ország népéhez, mert Göncz Árpád köztársasági elnök elhárította a véleménynyilvánítás lehetőségét – Hankiss Elemér akkori tévéelnök pedig a két közjogi méltóság beszédét egymás után képzelte el. Így a médiaegyensúly jegyében a hivatalban lévő miniszterelnök nyilatkozatát a köztévé nem hozhatta le.
Eközben a média gőgös, rendies és „nagyméltóságú” politikusként ábrázolta, aki ráadásul a Horthy-korszakos világot kívánta újra az országra erőltetni. Tény, hogy az akkori baloldali és liberális ellenzék nyelvét értette igazából az újságírószakma túlnyomó része, hiszen közelebb állt mentalitásbeli szocializációjához, mint például az MDF nemzeti retorikája. Antall József szerette a nemzetét, jóllehet óriásit tévedett abban, hogy milyen is a magyar társadalom. Bayer Zsolt ezt 2002-ben kiválóan leírta: panelprolik uralta.
„Kegyelmes uramék” – miként a kormetszetet „illusztrálta” 1993-ban a HVG – azonban nem jöttek vissza.
Szemben az agresszívan erőltetett víziókkal, az első szabadon megválasztott miniszterelnöknek nem Horthy Miklós volt a példaképe, hanem azok a nyugat-európai kereszténydemokrata politikusok, akik a második világháborút követően rendbe tették és a gyarapodás útjára állították a Lajtán túli világot.
Hiába volt Antall József konszenzuskereső – a Szabad Demokraták Szövetségével létrehozott paktum elméletileg a politikai stabilitást szolgálta –, ahol tudták, támadták, igyekeztek kijátszani, az államigazgatás technokrata kara pedig komótosan készítette elő az 1994-es választások abszolút MSZP–SZDSZ-es megnyerésére a hinterlandot. Nem volt nehéz, hiszen negyven év szocializmus után a magyar társadalom osztrák életnívóra vágyott – de 3,60-as kenyérrel és 33 forintos benzinnel.
A néhai kormányfő emlékét azonban leginkább az aranyozza be, hogy az összes demokratikus alapintézmény – a települési önkormányzatoktól kezdve a független Magyar Nemzeti Bank megteremtéséig – létrejöttében komoly szerepet vállalt.
A mi igazi legendánk az az Antall József, aki nem pusztán magyar, hanem európai értelemben is vett, történelmi léptékű államférfi volt. Halála óta nem is nagyon találunk hozzá hasonlót.
Lassan az európai politikai színtéren sem.
Arról, hogy valójában Antall József az igazi legenda.
S már életében legenda volt.
Eddig ezt nem mondtuk ki. Nem mertük kimondani itt, a konzervatív értékrendű, a tradíciókra és a polgári berendezkedésre oly büszke jobboldalon.
Pedig rég meg kellett volna tennünk.
Ez lett volna a minimum.
Mintha szégyellnénk, hogy nekünk is lehet és van - politikai - legendánk. Ráadásul olyan legendánk, olyan néhai országvezetőnk, aki ízig-vérig úriember volt, jogállamot épített, hitt Magyarország európai integrációjában, mindent meg is tett érte, lélekben pedig tizenötmillió magyar miniszterelnökének vallotta magát.
Azonban nem kacsintott össze az itt ragadt Kádár-rendszerrel, s nem játszotta el „mindenki” miniszterelnökét. Tőle távol állt, már elnézést a kifejezésért, hogy a nép „antalljóskája” legyen.
Tudta, sőt ki is nyilatkozta: kamikazekormányt vezet. És nem lehet népszerű egy olyan államférfi, aki átvezeti a pártállamból a parlamentáris demokráciába és a piacgazdaságba Magyarországot.
Úgy, hogy még itt voltak az orosz csapatok, s a Nemzetközi Valutaalap kemény feltételeket támasztott, visszaesett a gazdaság, egyik napról a másikra egymilliónyian váltak munkanélkülivé.
Antall József hatalmas nyomás alatt volt. Matolcsy György, aki államtitkárként ténykedett mellette, éppen a minap mesélte baráti körben, hogy a néhai kormányfő milyen követeléslistákkal is szembesült – még a „világcéges, nyugatias” oldalról is.
Persze meglehet, hogy Antall Józsefre azért nem mertünk eddig legendaként tekinteni, mert az 1990-ben elképzelt Kánaán elmaradt, az egykori állampárt nómenklatúráját nem zúzta szét, és az óriási teherként az országra nehezedő öröklött államadósság elengedését sem kérte a hitelezőktől. Mintha ilyen egyszerű lett volna!
Akik ma is vádolják az elmaradt rendszerváltásért, a „régi elit” pozícióban tartásáért, valójában el sem tudják képzelni, milyen körülmények között vette át Antall József Magyarországot. Hiszen a pártállam, a háttérből „kísértő múlt” tulajdonképpen a létező valóság volt 1990-ben.
Az akkori extrém körülményekről még annyit, hogy a huszonöt évvel ezelőtti önkormányzati választások előtt azért nem szólhatott az ország népéhez, mert Göncz Árpád köztársasági elnök elhárította a véleménynyilvánítás lehetőségét – Hankiss Elemér akkori tévéelnök pedig a két közjogi méltóság beszédét egymás után képzelte el. Így a médiaegyensúly jegyében a hivatalban lévő miniszterelnök nyilatkozatát a köztévé nem hozhatta le.
Eközben a média gőgös, rendies és „nagyméltóságú” politikusként ábrázolta, aki ráadásul a Horthy-korszakos világot kívánta újra az országra erőltetni. Tény, hogy az akkori baloldali és liberális ellenzék nyelvét értette igazából az újságírószakma túlnyomó része, hiszen közelebb állt mentalitásbeli szocializációjához, mint például az MDF nemzeti retorikája. Antall József szerette a nemzetét, jóllehet óriásit tévedett abban, hogy milyen is a magyar társadalom. Bayer Zsolt ezt 2002-ben kiválóan leírta: panelprolik uralta.
„Kegyelmes uramék” – miként a kormetszetet „illusztrálta” 1993-ban a HVG – azonban nem jöttek vissza.
Szemben az agresszívan erőltetett víziókkal, az első szabadon megválasztott miniszterelnöknek nem Horthy Miklós volt a példaképe, hanem azok a nyugat-európai kereszténydemokrata politikusok, akik a második világháborút követően rendbe tették és a gyarapodás útjára állították a Lajtán túli világot.
Hiába volt Antall József konszenzuskereső – a Szabad Demokraták Szövetségével létrehozott paktum elméletileg a politikai stabilitást szolgálta –, ahol tudták, támadták, igyekeztek kijátszani, az államigazgatás technokrata kara pedig komótosan készítette elő az 1994-es választások abszolút MSZP–SZDSZ-es megnyerésére a hinterlandot. Nem volt nehéz, hiszen negyven év szocializmus után a magyar társadalom osztrák életnívóra vágyott – de 3,60-as kenyérrel és 33 forintos benzinnel.
A néhai kormányfő emlékét azonban leginkább az aranyozza be, hogy az összes demokratikus alapintézmény – a települési önkormányzatoktól kezdve a független Magyar Nemzeti Bank megteremtéséig – létrejöttében komoly szerepet vállalt.
A mi igazi legendánk az az Antall József, aki nem pusztán magyar, hanem európai értelemben is vett, történelmi léptékű államférfi volt. Halála óta nem is nagyon találunk hozzá hasonlót.
Lassan az európai politikai színtéren sem.