Ludwig Emil

Vélemény és vita

A városháza kísértete

Látott-e már valaki élő liberálist a Székelyföldön harminc év alatt? Nem láthatott, mert ott nincsenek, mégis utálják őket…

Nem kellett volna… Nem kellett volna Demszky Gábornak váratlanul és oktalanul egy fulmináns Orbán- és kormányellenes újságcikket írnia 2016 nyarán. De nem bírta ki, hogy rá ne köpjön a karbidra, pedig öt éve – amikor ötvennyolc évesen korkedvezménnyel nyugállományba vonult – azt ígérte: egyszerű nyugdíjasként fog élni. És mégis, Demszky megírta a magáét, elpostázta a szoclib napilapnak, ahol készségesen lehozták – mint a múltkor Tömpe elvtárs írását –, jól jön ilyenkor, a nyári uborkaszezonban bármilyen pocsék újságcikk. Feltámadni látszik a Szadesz rég visszavonult, egykori fővárosi főembere mint egy városházi kísértet? Lássuk, miféle fontos, fajsúlyos, aktuális mondanivalóval izgatja – vagy háborítja – fel a baloldali és normális olvasókat az egykori vérliberális politikus.

„Orbán Viktor számára a koronaékszer Budapest, a régóta vágyott lakóhely pedig a királyi Vár” – szögezi le a fővárost 1990-től 2010-ig kormányzó egykori főpolgármester.

„Főpolgármesterként láthattam, mennyire fontos volt neki a Sándor-palota. A miniszterelnök családja a Várba készülődve az apró részletekkel is szívesen bíbelődött. A jövőbeli rezidenciának szánt palota nyilván a család számára készült. A lakberendező közvetlenül a miniszterelnöktől és Lévai Anikótól kapta az utasításokat. A drapériák és a függönyök, a fürdőszobák színvilága és még a tükrök mérete is a kívánságaikat követte” – emlékezik Demszky 2002-re, amikor „a királyi ábránd szertefoszlott. Már az abszolút hatalom előszobájában voltak, de a koronaékszer legszebb gyémántja nem lett az övék”.

Eddig a mese, amelynek címe: Budapest Orbán lábainál. Meglepő, hogy milyen részletesen, képszerűen fogalmaz az egykori szabadelvű pártpolitikus a „hatalomra törő Orbán család” szorgos hétköznapjairól ennyi év elmúltával is. Pedig aligha láthatott bármit is ő maga az általa ábrázolt részletekből. Inkább az hagyhatott benne mély nyomot, amikor alulnézetből kellett lesnie a Duna túlpartja felől az „Orbánék várhatóan luxuriőz berendezkedését Ősbuda várában”. Még ha egyetlen szó sem igaz belőle!

Demszky, a sértett ember képzelgése ifjú korától fogva ismert: szertelen magánélet, beteges hiúság, a közéleti pályát végigkísérő kisebbrendűségi érzés és a magas tisztségeire való alkalmatlanság az érzelmi-szellemi tükörképe. A miniszterelnök – politizálástól magát gondosan távol tartó – feleségét azért keverhette a pamfletbe Demszky, mert éveken át Berlinben és Washingtonban tanyázva egy szót sem hallhatott arról a gyermek- és családmentő küldetésről, amelyben a Romániában kallódó, árva gyermekek megmentésén dolgozik Böjte Csaba ferences testvérrel. Ebben az együttműködésben Lévai Anikó és munkatársai eddig több mint ötezer lelket juttattak biztonságos otthonhoz, tanuláshoz. Kiemelve őket a nyomorból, veszélyből Erdély-szerte, csendben és kérkedés nélkül, temérdek adomány gyűjtésével és célba juttatásával.

Látott-e már valaki élő liberálist a Székelyföldön harminc év alatt? Nem láthatott, mert ott nincsenek, mégis utálják őket. Szó sem lehet tehát semmiféle drága függönyökről, drapériákról, tükrökről Orbánékkal kapcsolatban, van viszont kedvezményes, ingyenes vár- és Országház-látogatás. Valamirevaló férfiembernek bocsánatot kellene kérnie Orbán Viktor feleségétől a rágalmazás miatt. De Demszky aligha fog; nincs is rá igény: a kormányfő házastársa történetesen öt – közös! – gyermekük édesanyja. Vajon mit tudhat erről az életfelfogásról egy négy házasság és élettársi kapcsolatok után önmagának élő politikus nyugger? Demszky felsorol cikkében néhány olyan vélt és valós sérelmet, amelyet – szerinte – rá lehet kenni az öt választási cikluson át a fővárost irányító főpolgármester ellenzékére! Márpedig valamennyi a rendszerváltoztatást előkészítő és azt követő első időszakra vezethető vissza.

Az úgynevezett demokratikus ellenzék üdvöskéje jól kezelhető alanynak mutatkozott a pesti liberális atyák – Kis János, Kőszeg, Pető, Magyar Bálint, Konrád György, Eörsi és társaik – körében. Belőle kreáltak tehát főpolgármestert 1990-ben.

Demszky első és legégetőbb teendője a tervezett budapesti világkiállítás szabotálása volt. Ne legyen „ilyen izéje a magyaroknak, meg sokba is kerül” – hangzott az indok. Az első fővárosi választást megnyert SZDSZ becsapta a politikában járatlan polgárokat a volt MSZMP-t verbálisan és papíron gyalázó kampányával. Nem sokra rá mégis csak a vele közösen elsumákolt privatizációval (lásd: olajgate), majd 1992-ben az MSZP-vel együtt tető alá hozott Demokratikus Chartával összeforrva eggyé vált, ami addig is egybe tartozott.

A főpolgármesteri hivatalban egymással szívesen együttműködő SZDSZ–MSZP „koalíciós korrupció­ja” átterjedt a nagyberuházásokra is, amelyek – a metróépítés, a méregdrága Alstom-szerződés, a BKV megbízásai és közbeszerzései, a budapesti kórházak és gyógyfürdők felújítási projektjei, a Fővárosi Vízművek és más közművek eladása külföldieknek és így tovább és így tovább – minden esetben többe kerültek a tervezettnél, vagy óriási anyagi kárt okoztak. Azt nem állíthatjuk, hogy sosem akadt felelőse a herdálásnak és lenyúlásnak, két-három városházi főembert (például Hagyó alpolgármestert) azért csak sikerült elkapni, hogy legyen valami látszata Demszky „erejének”. Az általa gúnyosan kritizált, jelenleg folyamatban lévő nagyszabású budai Vár-projektről jobb lenne mélyen hallgatnia, hiszen az ő húszévi működése alatt úgyszólván semmi fontos nem történt a Várban, ami pedig megvalósult, az mind állami pénzből.

S ne feledkezzünk meg a politikus Demszky emberi oldaláról sem. Budapest első számú vezetőjeként felcserélte fővárosi otthonát egy budakeszi villára, ezzel is igazolva önmaga idegenségét, sikertelenségét a posztján. Fekete VW Touareg terepjáróval járt, mondván: így ismerheti meg az autóval naponta ki-be utazók szenvedéseit reggel és este. Az SZDSZ reklámarcaként ő szónokolt minden március 15-én Petőfi Sándor szobra előtt a főváros nevében. Volt olyan ünnepség (1996-ban), amikor a jellegzetes orrhangján rikoltozó Demszky háta mögött, az emlékműnél az „alulöltözött” harmadik felesége sétafikált.

Aztán 2000-től évről évre gyengülő érdeklődés kísérte a működését, miközben a vele szembeni ellenérzés csak erősödött. Végül már csapatnyi rohamrendőrnek kellett megóvnia Pest első emberének testi épségét a felbőszített tiltakozóktól, sötét ruhás civil biztonságiak lökdösték félre esernyőikkel a szónokra dobált tojásokat. Voltak szép találatok is.

Az ő hivatali idejére esett a főváros rendszerváltás utáni legsúlyosabb politikai válsága: az 1956-os emléktüntetés erőszakos szétverése a karhatalom által. Demszky aligha tartózkodott Budapesten az utcai csetepaték idején; azonban még egy végső, rá jellemzően ostoba és provokatív „gesztussal” kitüntette Gergényi főkapitányt…

Ezt követően külföldre költözött. Szinte feledésbe merült. Ha Demszkynek több esze lenne, mint amennyi van, nem írta volna meg és nem küldi el a fulmináns, rágalmazó cikkét, amelyben „latorállamnak”, „haramiaállamnak” nevezte Magyarországot. Ez súlyos sértés! Talán ideje lenne körülnéznie a fővárosban, hogy lássa, mennyi minden épült és van még épülőben az ő üdvös távolléte óta.

Objektum doboz