Mintha szmájli jelet ütöttek volna ránk a vizes-vb kapcsán, mert szinte valamennyi külföldről jött megszólaló egyszerűen lekedvesezett bennünket. Elmondta, parádés a vb, kiváló a rendezés, csodálatos a város, káprázatosak az épületek, pompás ország, aranyos emberekkel.
Valahogy így. Pedig nekünk Bécsből is, Brüsszelből is megmondták, hogy isten őrizz kollektíve minősíteni az embereket, egy várost, egy nemzetet, nem. Még a legjobbjaink is folyamatosan erről beszélnek, annyival kiegészítve, hogy Magyarország más, a magyarokkal kivételt lehet tenni. Hiszen mi valamilyen ősi, turáni átokból kifolyólag eredendően goromba disznók, rasszisták, antiszemiták, homofóbok, meg ki tudja, még milyenek vagyunk, barátságtalan, kirekesztő banda, hogy sülne ki kollektíve a szemünk. Igen, esetünkben nyugatról nyugodtan kivételt lehet tenni, utolsó csatlósként egyformán bűnösök vagyunk, akiket magyar anya hozott erre a liberális világra.
Összeférhetetlen, szekánt banda, évszázadok óta nem férünk a bőrünkbe, lám, ezekkel a derék szomszédokkal is mit művelünk. Először negyvenkilencben Debrecenben lepofoztuk őket a trónról, s kimondtuk: abcúg, ki velük. És csúnya idők jöttek, mígnem éppen százötven éve kiegyeztünk velük. Perszonálunióba összeborultunk, bár mindig ők adták a főnököt. Közös volt a külügy, hadügy, pénzügy, még – mindent meggondolva, mindent megfontolva – háborúzni is közösen támadt kedvünk, de soha nemhogy győztes háborúban nem jártunk velük, még egy ikszre sem voltunk jók. Az oroszokkal legalább hatvannyolcban Prágának megmutattuk, de az osztrákokkal semmi, csak a blama meg a területrablás. Mármint tőlünk. Rá- adásul azóta is megmaradt közöttünk ez a tanár–diák viszony. A csendőrpertu. Mintha enyhén retardáltak lennénk, időnként úgy bánnak velünk. Igaz, mentünk hozzájuk dezodorért meg Fa szappanért, hoztuk tőlük az egyébként jugó Gorenjét, cserébe viszont ők megmondták, ki lehet a Nemzeti Színház igazgatója. Mathias Hartmann például a Burgtheatertől katonaság-népségével folyamatosan tüntetett ellenünk, s odanyilatkozott, hogy csak Alföldi Róbert lehet a Nemzeti Színház igazgatója. Pedig a több millió eurós adóssággal és hiánnyal kellett volna inkább megbirkóznia. De nem. Úgy látszik, a régi időkből úgy megmaradt az igazgatókijelölés privilégiuma, mint az első éjszaka joga.
Legújabban, néhány napja, Christian Kern kancellár oktatott ki bennünket migránsügyben a szintén bűnös lengyelekkel egyetemben, hogy tartsuk magunkat az uniós joghoz. Hát tartottuk. És tartjuk. Vajon rajtunk kívül ki vette komolyan a schengeni egyezményt az unióban? Na ugye! Erre Herr Kern kijelenti, hogy a két ország lépésről lépésre felszámolja a demokráciát és a hatalmi ágak szétválasztását, valamint korlátozza a sajtószabadságot. Csak éppen nem náciz le bennünket, pedig a közelmúltban osztrák részről ez is megtörtént. Igen, onnan nyugodtan lehet nácizni, fasisztázni, rasszistázni meg antiszemitázni. Ám Kern úrék annyiban tévednek, hogy összekeverik, ki mit adott a világnak. Ők adtak egy festegető kancellárt – mellesleg nem a magyarok fogadták Bécsben ájult áhítattal az Anschlussnál, és erre még ők szájalnak –, mi meg Puskás Öcsit. Na, Öcsi csak őrnagyságig vitte, az ő hobbifestőjük meg Führerségre vergődött. Úgyhogy onnan ide üzengetni meg nácizni az egyenesen a történelem fintora, torz árulása. Bár az is igaz, egy ideje – elsősorban Orbán Viktor futballimádata miatt – nem biztos, hogy Puskással szabad hencegni. Aztán adtunk Rubik-kockát, ők határkerítésnek álcázott, zseniális szárnyas kaput, mi csikóst, gulyást, délibábot, ők meg Prátert, Grinzinget, csukaszürke egyenruhás K.u.K. hadsereget.
Mi persze kaptunk is tőlük. Sokat. Elsősorban a mérhetetlen gőgöt, amellyel mindig is tekintettek ránk. Mi meg bokázunk nekik. Igen, mindig is mi voltunk a szegény rokon a Monarchia hátsó udvarából. És talán azok is leszünk időtlen időkig. És ezekkel borultunk össze. Mindenesetre most a vb is olyan volt, mint amikor a falu szegény embere férjhez adja a lányát. Rátarti, mindenkinek szeretné megmutatni, hogy ő is itt lakik, ő is valaki, s nem kell folyvást leparasztozni, lenácizni, beletörülni a lábat. Nem.
Legalábbis nem kollektíve. Bár valóban különleges nép vagyunk, de kollektív bűnös voltunk még korántsem igazolt. Addig pedig kéretik, mint a medencébe lépés előtt, lábat mosni-törülni, mielőtt belénk rúgnának.