Megrendítő napról napra szembesülni azokkal az egész világsajtót bejáró képsorokkal, amelyeken a hazájukat elhagyni kényszerült emberek ezrei gyalogolnak egy elképzelt, megálmodott Európa felé, amely sem magának, sem a jobb élet reményében útra kelt szerencsétleneknek nem meri bevallani, hogy nem tud mit kezdeni velük. Még mindig a szuperhős szerepében tetszeleg, továbbra is az „ígéret földjeként” hirdeti az indulatoktól és kétségbeeséstől remegő földjét, miközben már az unió legelvakultabb hívei is kezdik elfogadni, hogy Európa cselekvésében teljesen lebénult.
Úgy tűnt, az április 19-i földközi-tengeri, több mint kilencszáz menekült halálát követelő katasztrófa elegendő hajtóerőnek bizonyult ahhoz, hogy Európa ráeszméljen a helyzet súlyosságára, és végre a tettek mezejére lépjen. A tragédiát követő héten az uniós vezetők a gyors reagálás látszatát keltve csúcstalálkozót tartottak, ami nem szűkölködött a szolidaritástól és a felelősségtudat túlhangsúlyozásától áthatott beszédekben, és a sajnálkozás kifejezésében egymásra rálicitáló, valójában azonban semmitmondó sajtóközleményekben. Európa vezetői a hatalomtól megrészegülten még maguk is elhitték, hogy tettek valamit a jobb sorsra érdemes menekültáradat megmentéséért, például fogadalmat az embercsempészet elleni „határozottabb fellépésért”, és ekkortájt született meg a krízis megoldására válaszul a menedékkérőket kvóta alapján elosztó – sok ellenérzést és bírálatot kiváltó – rendszer ötlete is.
Nos, mostanra már jól látható, hogy csak „úgy tűnt”, mintha áprilisban végre történt volna valami, és ennek a legnagyobb bizonyítéka, hogy az uniós külügyminiszterek múlt heti luxemburgi találkozóján még mindig elhangozhat egy olyan megnyilatkozás, amely szerint „arról nincs vita az Európai Unió tagállamai között, hogy a migrációs válság a jelenlegi legsúlyosabb kérdés, amelyre közös választ kell adni”.
Ebben a megnyilvánulásban benne van minden, ami ma Európa. A rendkívül kifinomult és csúcsra járatott diplomáciai nyelvhasználat az, ami folyton azt a látszatot kölcsönzi ennek a „szövetségnek”, mintha tenne valamit. Ez a nyelvhasználat nem a cselekvés médiumaként lép fel, hanem a „mondás” maga a cselekedet is egyben. Az Európai Unió nyilatkozatainak szókészletében előkelő helyet foglal el a „vádol”, az „elutasít” vagy épp az „elítél” kifejezés (különösen, ha Magyarország az üzenet célpontja), amelyet néha a nagyobb hatás elérése érdekében megtoldanak egy „határozottan” jelzővel is, de tényleges cselekvés sosem történik.
A naptár már szeptembert mutat. Belegondolni is szörnyű abba, hány ember veszett oda a Földközi-tengerben, mióta az uniós vezetők áprilisban úgy döntöttek, hogy a menekültek segítségére sietnek. A nyári szünetről visszatért uniós vezetők zöme pedig – akik nagy valószínűséggel nem a görög vagy az olasz partokra tervezték az idén a meghitt családi nyaralást – még mindig ugyanazt szajkózva tör lándzsát a kvótarendszer létjogosultsága mellett, mintha nem értenék a Keleti pályaudvarnál vesztegelő migránsok által feltartott transzparensek lényegét. Pedig az üzenet világos: a cél nem Magyarország, nem Csehország, hanem a kiváló szociális feltételeket biztosító Németország. Meg lehet ám próbálni a bevándorlók „igazságos szétosztását” (ha majd egyszer az unió képes lesz döntést hozni), ám valószínűleg Angela Merkel kancellár hamar szembesülni fog azzal, hogy a „random” szétosztott menekülttömeg újra a Németország felé tartó autópályát tapossa kíméletlen elszántsággal. Arról nem is beszélve, hogy az uniós retorika szerint a minden bajt megoldani hivatott kvótarendszer az újkori népvándorlás okát nem szünteti meg.
Eközben pedig a média továbbra is végzi a dolgát: a tömegtájékoztatás által megbénított európai polgár napról napra találkozhat a hétköznapok extremitásával, vagyis a hozzá hasonló átlagember nem mindennapi küzdelmével és szívfacsaró történeteivel, de szemtanúja lehet az extremitás hétköznapiságának is, amikor Gyurcsány Ferenc „mindenféle médianyilvánosságot kerülve” nyilatkozik az amerikai CNN-nek arról a meghitt hangulatról, amelyet az általa befogadott eritreai család hozott el otthona nappalijába. Egy dolog biztos: a hangulat fokozódik, a társadalom egyre megosztottabb, az unió pedig még mindig mérföldekre van attól, hogy tegyen valamit egyfelől a menekültstátusra jogosan igényt formálókért, másfelől pedig az illegális bevándorlók visszafordításáért. Még szerencse, hogy legalább már abban egyetértenek, jelenleg ez az Európai Unió legnagyobb problémája.