A szerb Jobbik

A Veszprémben győztes Kész Zoltánt úgy ünnepelte a balszél, mintha az amerikai elnökválasztást nyerte volna meg. Bár az is szép lesz, ha a világ első hatalmának „derbije” két család (Bush és Clinton) küzdelmére szűkül – de minket Magyarország érdekel. Az inkább bohócra, mint képviselőre hasonlító Kész bekerült az Országgyűlésbe, és azóta a szavát sem hallani. Sportnyelven szólva, exkluzív szerződése van három évre: jó fizetés, pesti lakás és egyéb extrák. Leírhatatlan a különbség elődje és közte. A több nyelven beszélő egyetemi docens Navracsics Tibor volt frakcióvezető, külügyminiszter, jelenleg uniós biztos után jött a „független” Kész.

Tapolcán már nem ünnepelhetett a balszél, mert a tetovált ember, a jobbikos Rig Lajos győzött, megszerezve pártja első egyéni mandátumát. A fő választási téma Rig tetoválása volt, újabb „intellektuális előrelépés”, bár tetkóban a svéd világsztár, Zlatan Ibrahimovic (Paris Saint-Germain) verhetetlen. Ritkán forgatom a szarajevói telefonkönyvet, de öt oldal Ibrahimovic biztosan van benne.

A méretes zakó (sportargó) után újra fölmerült az egyesült baloldal kérdése. Vagy az önmagát baloldali vezető erőnek tituláló MSZP is tovább amortizálódik, és oda jut, mint a többi balliberális pártocska: egy, kettő, esetleg négy képviselője lesz a parlamentben, a társadalomban meg eléri a hatvanas évek Belga Kommunista Pártjának „beágyazottságát”, ahol és amikor minden tag részt vehetett a kongresszuson. Az elemzők és a megmondóemberek térben és időben jó messzire levő példák után kapkodtak a jobbikos győzelem után, ami pontosan egy parlamenti mandátumot ér a százkilencvenkilencből. Mint tudjuk, a gondolkodás legegyszerűbb formája az analógia. Így azután elárasztotta a tájékoztatást „úton, vízen, sínen és a levegőben” a Francia Nemzeti Front, a még az apját is följelentő Le Pen lánnyal az élén. Hallhattunk bőséggel a görög Szirizáról és elnökéről, Cipraszról, és „föltámasztották” a gyanús körülmények között 2008-ban elhunyt osztrák szabadságpárti Jörg Haidert is, pedig van ezeknél közelebbi példa, nevezetesen a Szerb Haladó Párt, itt mindjárt, Szegedtől délre.

A múlt század kilencvenes éveinek délszláv háborúi idején a Slobodan Milosevic nevével fémjelzett diktatúra állt a még megmaradt Kis-Jugoszlávia élén. Hihetetlennek tűnhet, de Belgrádban léteztek még nála is szélsőségesebb politikai erők. Szélsőbalra a felesége, Mirjana Markovic által gründolt Jugoszláv Egyesült Baloldal, szélsőjobbra pedig Vojislav Seselj csetnik vajda szerb radikálisai. Milosevic, majd Seselj Hágába „távoztatása” után az árván maradt pártok második-harmadik emberei léptek elő. (Érdekes, a scheveningeni fogdában „mindenki” megbetegszik, Milosevic meg is halt, Seselj és Goran Hadzic elítélt helyett rákos lett, és napjainkban Belgrádban uszít a kormány ellen.) A szerb radikálisok élére Tomislav Nikolic (mára akadémikus, eredeti foglalkozása szerint azonban sírásó) került, helyettese Aleksandar Vucic lett. Ők ejtették Seseljt, és új pártot alakítottak Szerb Haladó Párt néven.

Szerbiában minden párt „haladó” és „demokrata”, olyannyira, hogy a maradék Seselj-párthoz képest Vona Gábor Jobbikja nem a kívánt jobbközép (néppárt), hanem maga a centrum lenne az ottani viszonyok között. A reformradikálisok azonban elindultak szóban és tettben is középre, s a választók kezdték feledni a szélsőséges múltat (részük volt benne), jobban tetszett nekik a populizmus és a szép jövő (az Európai Unió) ígérete, ugyanis a haladók Moszkva mellett Brüsszel felé is elindultak, ami még Napóleonnak sem sikerült. De Belgrádban bármi megtörténhet, és meg is történt, hála az akkor még nagyon magabiztos, a Demokrata Pártot is vezető államfőnek, Boris Tadicnak, aki előre hozott választásokat írt ki.

Ekkor, ellentétben a Jugoszlávia-szakértőkkel, azt írtam: „Tadicék alatt azonban rezeg a léc, mert a 2008-ban kettészakadt, egyes források szerint kettészakított Szerb Radikális Párt Tomislav Nikolic vezette felének reális esélyei vannak a választások megnyerésére.” (2012. április 7.) Így is történt. A haladók társultak Milosevic (volt) szocialistáival, és a néhai elnök szóvivője, Ivica Dacic (ma külügyminiszter) miniszterelnök lett. A kényes ízlésű Nyugat hallgatott, sőt még támogatta is a vörös-fekete koalíciót, amely kivont szablyával indult a klánok és maffiák, a korrupció, a nepotizmus, a privatizátorok és a spekulánsok ellen. Amelyek ebben a régióban nagy valószínűséggel már „az ember megjelenése” előtt is léteztek.
Vucic és Nikolic népszerűsége folyamatosan nőtt, miután alig tettek valamit, de „Belgrádnak minden szinten vannak »tolmácsai«, akik tudnak úgy »fordítani«, hogy az »tessék« az uniós »füleknek«. Így a szerbiai vezetés azt mond(hat)ja, amit Brüsszel hallani akar, miközben konkrét intézkedései mást mutatnak, mást takarnak, és mást eredményeznek – otthon”. Méricskélték a néplelket és a büszke szerb gerinc hajlásszögét is a vezető politikusok, és látták, hogy hat évvel a megváltoztathatatlan esemény (Koszovó függetlenségének kikiáltása) után már ebben a kérdésben is rugalmasabbnak kell lenni, miután ez uniós „alapvizsgatétel”.

Egy ilyen sanszot nem szalaszthat el az aktuális rezsim, s jöttek is a tavalyi előre hozott választások, amelyeken tarolt a Szerb Haladó Párt, és csak ötvenszázalékos eredményt ért el. És ott voltak még a (hatalomhoz) hű szocia-listák. Az új kormányfő Vucic lett, jó partnere Nikolic államfőnek. Az elmúlt három-négy évben javultak a szerb–magyar kapcsolatok. Ezt a folyamatot sem túl-, sem alulértékelni nem kell, mert olyan mélyponton voltak korábban ezek a viszonyok, ahonnan csak fölfelé vezethetett út. Ennek meghatározó eleme a délvidéki magyarság kettős állampolgársága, a mára rendszeressé váló legfelsőbb vezetői találkozók, főleg gazdasági kérdésekben. Tomislav Nikolic államfő fejet hajtott az 1944-45-ös, a partizánok által elkövetett vérengzések ártatlan magyar áldozatainak emléke előtt, Magyar Intézet nyílt Belgrádban – és mindezt a kvázi „szerb Jobbikként” számon tartott párttal érte el a polgári kormány. A közös tervek szerint néhány év múlva Európa egyik leggyorsabb vonata száguld majd a két főváros között, és talán a Vajdasági Magyar Szövetség is eldönti, hogy kormányerő vagy ellenzék kíván-e lenni. Az unióba igyekvő Szerbiának kellenek a magyar kapcsolatok, nehéz megkerülni Budapestet úgy a politikában, mint a sportban, legyen az kézilabda, vízilabda vagy kajak-kenu, netán labdarúgás.

Juhász György
irodalomtörténész, hungarológus