Vélemény és vita
A számkivetett
A bevándorlás problémája jelenleg olyan egzisztenciális kérdés, amely nem szelídíthető teológiai vitává.
Elég régóta uralja a bevándorláskérdés a közéletet ahhoz, hogy elkezdődhessen a baloldal retorikájának átalakulása. Mivel az antiszemitizmus, az idegenellenesség és az intolerancia megszokott frázisai – az állandó sulykolás következtében – elvesztették élüket, a liberális értelmiség a várakozásoknak megfelelően a vallási kérdések kinyitásán keresztül próbálja meg az önvédelem folytatását hiteltelen pozícióként feltüntetni.
Ennek jegyében írta meg Ceglédi Zoltán Nem vagyok keresztény című blogbejegyzését Bolognában, franciákkal, indiaiakkal és más, különböző nemzetiségű emberekkel körülvéve magát, hogy egy multikulturális közegből próbálja meg elmagyarázni: Magyarország szekuláris és legkevésbé sem a kereszténység az államvallása, csupán ,,a miniszterelnök hamisít egy meghaladott történelmi tényt aktuális nemzetkarakterré”.
A politikai elemző mindezt arra alapozza, hogy a paráználkodást nem pusztán azok kérik számon másokon, akik a nászéjszakájukon szeretkeztek először, hogy kevesen járnak rendszeresen templomba és a többség nem a felebaráti szeretet elve alapján viszonyul az Európát elözönlő bevándorlók tömegéhez. Ezek mellett komoly érvként szerepel az, hogy a hithű keresztények csupán kis százaléka ken kenyeret, illetve oszt takarókat a migránsoknak a pályaudvarokon.
Ceglédi szerint tehát mindenkinek szinte egy pap életmódját folytatva kellene aktívan gyakorolnia a vallását ahhoz, hogy kereszténynek mondhassa magát.
Még ha ez meg is valósulna, az államvallás kritériuma nem ebben áll, hanem abban, hogy van egy számszerű többség, amely élesen elhatárolódik merőben idegen vallásoktól, és az esetleges különböző kihágások és eltérő értelmezések ellenére egyetért egy olyan értékrenddel, amelyre építkezve meghatározhatja magát másokkal szemben. Ez a kritérium jelenleg Magyarországon megvalósul.
A kereszténység jelenleg többről szól, többről kell, hogy szóljon, mint a kenyérkenés: szolgálatot jelent, a közösség szolgálatát: Magyarország és Európa évezredes kultúrájának és hagyományainak védelmét.
Kereszténynek lenni ma azt jelenti, hogy veszélyhelyzetben nem az elveinkről és az értékeinkről vitatkozunk, hanem realizáljuk a helyzetünket, és feltesszük magunknak a kérdést: megengedjük-e, hogy mindaz, ami eddig körülvett minket, bomlásnak induljon? El akarjuk-e veszíteni a korábbi fix tájékozódási pontjainkat a világban? Elfogadjuk-e, hogy egy olyan eszmerendszert kényszerítsenek ránk, amely áthidalhatatlan távolságra van mindattól, amit generációk óta magunkénak vallunk? Egyetértünk-e azzal, hogy beszivárogjanak hozzánk az iszlám tanításai: például, hogy étkezési és öltözködési előírásoknak kelljen egész életünkben megfelelnünk, embert csak komoly okkal (!) ölhessünk, bűn legyen a kamatszedés, hiba legyen idegen nőkkel kapcsolatba lépni, vagy egyáltalán megnézni őket, vagy hogy különböző dzsinnekhez és angyalokhoz kelljen napi rendszerességgel fohászkodnunk?
Ceglédi az írásban bár hangoztatja, hogy nem keresztény, mégis egy próféta magabiztosságával oktatja ki a legkülönbözőbb embereket és társadalmi csoportokat a kereszténység tanaiból, például a felebaráti szeretetből, amit tökéletesen félreértelmez. Ez ugyanis nem egyezik azzal, hogy hagyjuk magunkat fenyegetni. Ha ennek most engedünk, hamarosan valóban nem lesz kereszténység, nem lesz, aki a jövőben gyakorolhassa a felebaráti szeretetet a fogalom keresztény értelmében, amellyel a bevándorlók jelenleg súlyosan visszaélnek. Ha most odatartjuk a másik orcánkat is, hamarosan Ceglédi Zoltánnak sem marad más választása, mint Bologna egyetemén kávézni és blogolni, de csak amíg ott is be nem köszöntenek az új idők.
Viszont van egy másik út: meghatározza magát azon túl, hogy ,,megkérdőjelezhetetlenül magyar”, az önkéntes számkivetettség helyett megpróbálja felfogni a helyzet súlyát, és elkezd hinni a liberális világpolgár eszméjén túl valamiben, mielőtt egészen máshonnan érkező emberek mondják meg neki, hogy miben higgyen.
A bevándorlók jelentette probléma ugyanis jelenleg egzisztenciális kérdés, amely nem szelídíthető teológiai vitává. A vita ideje lejárt, ahogy a széthúzásé is. Amíg Európa elvitatkozik vallásról, multikulturalizmusról, munkaerő-piaci problémákról, Szíriáról, a kvótarendszerről, betelepítésről és sok minden másról, addig olyan egység alakul a másik oldalon, amely a kereszténység utolsó védőbástyáját is ledöntve uralma alá hajthatja a kontinenst.
Ennek jegyében írta meg Ceglédi Zoltán Nem vagyok keresztény című blogbejegyzését Bolognában, franciákkal, indiaiakkal és más, különböző nemzetiségű emberekkel körülvéve magát, hogy egy multikulturális közegből próbálja meg elmagyarázni: Magyarország szekuláris és legkevésbé sem a kereszténység az államvallása, csupán ,,a miniszterelnök hamisít egy meghaladott történelmi tényt aktuális nemzetkarakterré”.
A politikai elemző mindezt arra alapozza, hogy a paráználkodást nem pusztán azok kérik számon másokon, akik a nászéjszakájukon szeretkeztek először, hogy kevesen járnak rendszeresen templomba és a többség nem a felebaráti szeretet elve alapján viszonyul az Európát elözönlő bevándorlók tömegéhez. Ezek mellett komoly érvként szerepel az, hogy a hithű keresztények csupán kis százaléka ken kenyeret, illetve oszt takarókat a migránsoknak a pályaudvarokon.
Ceglédi szerint tehát mindenkinek szinte egy pap életmódját folytatva kellene aktívan gyakorolnia a vallását ahhoz, hogy kereszténynek mondhassa magát.
Még ha ez meg is valósulna, az államvallás kritériuma nem ebben áll, hanem abban, hogy van egy számszerű többség, amely élesen elhatárolódik merőben idegen vallásoktól, és az esetleges különböző kihágások és eltérő értelmezések ellenére egyetért egy olyan értékrenddel, amelyre építkezve meghatározhatja magát másokkal szemben. Ez a kritérium jelenleg Magyarországon megvalósul.
A kereszténység jelenleg többről szól, többről kell, hogy szóljon, mint a kenyérkenés: szolgálatot jelent, a közösség szolgálatát: Magyarország és Európa évezredes kultúrájának és hagyományainak védelmét.
Kereszténynek lenni ma azt jelenti, hogy veszélyhelyzetben nem az elveinkről és az értékeinkről vitatkozunk, hanem realizáljuk a helyzetünket, és feltesszük magunknak a kérdést: megengedjük-e, hogy mindaz, ami eddig körülvett minket, bomlásnak induljon? El akarjuk-e veszíteni a korábbi fix tájékozódási pontjainkat a világban? Elfogadjuk-e, hogy egy olyan eszmerendszert kényszerítsenek ránk, amely áthidalhatatlan távolságra van mindattól, amit generációk óta magunkénak vallunk? Egyetértünk-e azzal, hogy beszivárogjanak hozzánk az iszlám tanításai: például, hogy étkezési és öltözködési előírásoknak kelljen egész életünkben megfelelnünk, embert csak komoly okkal (!) ölhessünk, bűn legyen a kamatszedés, hiba legyen idegen nőkkel kapcsolatba lépni, vagy egyáltalán megnézni őket, vagy hogy különböző dzsinnekhez és angyalokhoz kelljen napi rendszerességgel fohászkodnunk?
Ceglédi az írásban bár hangoztatja, hogy nem keresztény, mégis egy próféta magabiztosságával oktatja ki a legkülönbözőbb embereket és társadalmi csoportokat a kereszténység tanaiból, például a felebaráti szeretetből, amit tökéletesen félreértelmez. Ez ugyanis nem egyezik azzal, hogy hagyjuk magunkat fenyegetni. Ha ennek most engedünk, hamarosan valóban nem lesz kereszténység, nem lesz, aki a jövőben gyakorolhassa a felebaráti szeretetet a fogalom keresztény értelmében, amellyel a bevándorlók jelenleg súlyosan visszaélnek. Ha most odatartjuk a másik orcánkat is, hamarosan Ceglédi Zoltánnak sem marad más választása, mint Bologna egyetemén kávézni és blogolni, de csak amíg ott is be nem köszöntenek az új idők.
Viszont van egy másik út: meghatározza magát azon túl, hogy ,,megkérdőjelezhetetlenül magyar”, az önkéntes számkivetettség helyett megpróbálja felfogni a helyzet súlyát, és elkezd hinni a liberális világpolgár eszméjén túl valamiben, mielőtt egészen máshonnan érkező emberek mondják meg neki, hogy miben higgyen.
A bevándorlók jelentette probléma ugyanis jelenleg egzisztenciális kérdés, amely nem szelídíthető teológiai vitává. A vita ideje lejárt, ahogy a széthúzásé is. Amíg Európa elvitatkozik vallásról, multikulturalizmusról, munkaerő-piaci problémákról, Szíriáról, a kvótarendszerről, betelepítésről és sok minden másról, addig olyan egység alakul a másik oldalon, amely a kereszténység utolsó védőbástyáját is ledöntve uralma alá hajthatja a kontinenst.