Vélemény és vita

A róka fogta csuka esete, avagy a modern internacionalizmus csapdája

Sok, magát liberálisnak tartó politikus és gondolkodó szerint a nemzetállamoknak nincs jövőjük, a 21. században a birodalmak lesznek egyedül sikeresek, ezért Európának is erre az útra kell lépnie

Ebbe a politikai filozófiába tökéletesen beleillik a migráció támogatása, a kialakult nemzeti kultúrák és identitás eltörlése, valami újjal való helyettesítése, ami a végén talán jobb lesz, mint az eddigi társadalmi berendezkedések. A modern internacionalizmus elmélete alapján a vallások és a kultúrák közti határvonalak megszüntethetők, összemoshatók, sőt helyüket a mindent átfogni képes liberális demokrácia toposza fogja betölteni, illetve ennek tökélyre fejlesztett verziója. A képlet ennyire egyszerű lenne?

Való igaz – ezt még az ideológiát hirdetők is elfogadják –, hogy az új helyzetre való átállás némi káosszal és felfordulással fog járni, de ez csak átmeneti állapot lesz. Ami fontos, az a „végtermék”, ami általános jólétet, és békét fog teremteni mindenkinek. Hiszen ha végignézzük a történelmet, minden új korszaknak volt egy keserű előfutára, ezért kell minél gyorsabban túlesni az átmeneti időszakon, áthaladni annak minden nehézségén. Látszólag ezzel a teóriával önmagában nem is lehetne gondunk, ha „csak az elmélet szintjén élnénk”. Ugyanakkor a valóság, a mindennapi lét realitása az ideológiáknak természetes határt szab, ez pedig már nem illik bele a liberális dogmatikába. Ez az alapvető oka annak, hogy bármilyen utópiát is képzelünk el a jövőt illetően, az csorbát fog szenvedni. Magyarországon hasonlóan szép dolgokat hirdetettek mind a nemzetiszocialisták, mind a kommunisták, és sajnálatos módon látjuk, mi lett a vége. Emlékszünk jól, hogy ugyanezen logika mentén harsogták a kommunisták és utódaik, hogy „na, már csak ezt kell átélnünk, ezt kell, hogy megszenvedjük, aztán majd eljő a Kánaán”.

Integrációs kérdések

A  valóság azonban mindig kijózanítóan, sokszor kegyetlenül szembesítően hat. Ma ugyanez érvényesül Európában, a bevándorláshoz való viszonyulás kapcsán is. A nyugat-európai terrorfenyegetettség, a sikertelen nyugat-európai integráció, a no-go zónák, a társadalmi bizalom hiánya, az emberek növekvő pesszimizmusa mind azt mutatja, hogy a valóság és az utópia közt hatalmas távolság jött létre, ami nemhogy rövidülne – akárhogy is hirdetik ezt az elvakult véleményvezérek –, hanem egyre jobban növekszik. A klasszikus demokratikus pártok csődöt mondanak, az emberek egyre kevésbé bíznak meg vezetőikben.

Ennek ellenére még keresztény gondolkodóktól is elhangzanak olyan állítások, hogy ez a folyamat voltaképpen jó, és kikerülhetetlen. Európa keresztény kultúrájánál fogva mindig képes volt az integrátor szerepét betölteni, és ez a jövőben is így lesz. Fontos dolog kitérni a kereszténység integrációs képességére, mert valóban ez a képesség tette és teheti újra naggyá Európát. Ugyanakkor ez a képesség egyrészt a szekularizációs hatások miatt rendkívül meggyengült, és ma olyan civilizációval kell felvennie a versenyt, amely nem osztja egységesen az integráció mint érték jelentőségét.

Ez semmiképpen sem jelent bármifajta degradációt. Európában mindig tiszteletben tartottuk a különböző vallásokat, fontosnak tartjuk a vallások közti párbeszédet. Senki sem tagadja, hogy az iszlámnak is megvannak a maga értékei. Sokan aggódnak azonban azért, amire Jordan Peterson kanadai klinikai pszichológus élesen rávilágított, hogy lehetséges-e egyáltalán a keresztény nyugati és az iszlám kultúra és civilizáció közt hidat teremteni, a jelentős különbségek kiküszöbölhetők-e vagy sem? Ahol nagy számban élnek bevándorlók, ott mindenki bízik a pozitív forgatókönyvben, a tények azonban, eddig legalábbis, nem ezt igazolják, így a válasz még várat magára. Liberális oldalon persze már magát a kérdésfeltevést is elvetik, mondván „minden keverhető mindennel”.

Az erőszak szele

Ugyanakkor van két olyan fundamentuma a kérdésnek, amire eddig nem született megnyugtató válasz. Az egyik, hogy az iszlámban az állam és vallás nem különül el, a másik pedig az erőszak problematikája, ami szoros összefüggésben áll a szabadsággal. Az előbbire sok elemző felhívja a figyelmet, az utóbbi viszont sokszor háttérbe kerül, illetve ezt a kérdést nem merik pedzegetni. Pszichológiai oldalról vizsgálva az erőszak mint probléma forrását érdemes Peterson gondolatait megfontolni. Szakmájából adódóan nem tud azzal a helyzettel mit kezdeni, hogy Mohamed nem csupán vallásalapító volt, hanem hadvezér is. Függetlenül attól, hogy korabeli történelmi és politikai szerepéhez hogyan viszonyulunk – ami persze szorosan összefügg azzal, hogy miért nem válik el az állam és a vallás az iszlám társadalmakban –, hadvezéri mivoltából fakadóan a próféta életének természetes része volt az erőszak. Tekintve hogy a muszlimok számára Mohamed nem pusztán egy a próféták közül, hanem életükben mintaként szolgál (a keresztények esetében bizonyos fokig hasonló személye Jézushoz), a vallási fanatikusok, szélsőséges iszlamisták számára mindig ott lesz kéznél az erőszak eszköze mint lehetőség. Jézus esete azért más, mert nála teljes mértékben hiányzott az erőszak, sőt tetteiben is az erőszak ellen szólított fel.

A történelem folyamán hiába követtek el keresztények is erőszakos tetteket, mivel ezen tetteknek nincs semmiféle kapcsolódásuk a „vallás alapítójának” (megjegyzem, Jézus soha sem nevezte magát vallásalapítónak) személyéhez, így az erőszak a kereszténységből fakadó keresztény kultúrának, az abból kifejlődött civilizációnak soha nem lett szerves része, sem filozófiai alapja. Ez segítette hozzá a kereszténységet ahhoz, hogy képes legyen mindig megújulni.

A kereszténység, valamint az abból fakadó keresztény kultúra tehát alapvetően erőszakmentes, sőt -ellenes. Hasonlóképp a buddhizmushoz. Japán nagyon leegyszerűsítve ezért is tudott könnyen integrálódni a nyugati kultúrkörhöz a második világháború után, hiszen ott létezik híd saját tradíciói, nemzeti kultúrája és a nyugati demokratikus berendezkedés értékvilága közt. Az egész mostani nyugati válság egyik legsúlyosabb kérdése tehát, hogy mit tudunk kezdeni az erőszak problematikájával, hiszen amely civilizáció teret ad az erőszaknak, ott előbb vagy utóbb a szabadság elvész, a demokrácia intézménye elsorvad, és nem fog megfelelően működni. Mindig felmerülhet ugyanis egy olyan opció, ami során a vita és az erőszak összetűzésbe kerül, az erőszak pedig döntésbefolyásoló politikai eszközként képes hatni. Az erőszaktól való félelem befolyásolja a döntéshozókat, ezzel párhuzamosan pedig az emberek véleményét is képes torzítani. Ez magyarázhatja, miért kerül egyre inkább háttérbe a demokratikus vita a nyugati közvéleményben, illetve miért nőtt meg az esélye annak, hogy akár szélsőséges erők kerüljenek hatalomra.

Az erőszak szele valahol Nyugat-Európának a Közép-Európával való kapcsolatában is megmutatkozik. A pragmatikus együttműködés szerepét fokozatosan az ideoló­giai megrögzöttség és az egyoldalúság veszi át. Az erőszak dilemmájára igazából a muszlim világnak kellene megfelelő választ adnia, a belső ellentétek miatt azonban erre egyelőre nem képes. Peterson felvetése alapján kérdés, hogy egyáltalán tud-e ilyen irányba fordulni. Amíg viszont az erőszak jelen lesz Európában, addig nem valósul meg az integráció.
A Pakisztánban istenkáromlás címen elítélt Asia Bibi szomorú és megrázó esete is jól tükrözi, hogy a mi civilizációs felfogásunk mennyire más, számunkra elképzelhetetlen, hogy a félelem és erőszak ilyen mértékben képes legyen befolyásolni a politikai vezetést. Egyedi szinten persze vannak és lesznek is jó emberi példák az integrációra (Budapesten tanult, és Magyarországon élő iráni, perzsa rokonom helyzete erre ékes bizonyíték), de globális szinten egyelőre nem látni a megoldást, ezért is olyan fontos, hogy milyen közös értékekre alapozzuk a jövőnket. Nem kell ahhoz kereszténynek lennünk, hogy a kereszténységből fakadó egyetemes nyugati értékeket és humanizmust elfogadjuk. A migráció olyan ügy, ami tökéletesen megmutatja, hogy ami működhet kicsiben, az nagyban nem fog, sőt.


Civilizációs különbségek

Politikai szinten a mai küzdelmeket az internacionalizmus kontra nacionalizmus, föderális Európa kontra nemzetállamok Euró­pája párharcával szokták definiálni, ez a képzettársítás talán túlzóan leegyszerűsített, de politikailag részben alátámasztható. Filozófiai szinten a kérdés leginkább úgy tehető fel, önmagában minden baj forrásának látjuk-e a különbségeket, ezért próbáljuk azokat eltörölni, vagy tekintsük adottságnak azokat, amelyekből értéket lehet teremteni. Az európai nemzetállamok jövője e kérdés körül forog. Persze abban a képzetvilágban sem szabad élnünk, látva és érezve a világ változásait, a globalizáció jó és rossz hatásait, hogy azok a rendszerek, körülmények, amelyek keretei között élünk, azok holnap is alkalmasak lesznek a problémák, válságok kezelésére.

Aki a nemzetállamokra épülő Európában gondolkodik, annak is tisztában kell lennie ezzel, ezért rugalmasan kell viszonyulnunk a jelen kor kihívásaihoz. Az erős nemzetállami lét kellő muníciót adhat arra, hogy a közös, mindenkit érintő kérdésekre, a világban történő egyre fokozódó függőségi helyzetekre való tekintettel sikerüljön okos válaszokat adnunk. Mindehhez azonban szükségünk van nagy fokú pragmatizmusra, kellő józanságra és egy olyan közös kulturális alapra, amely elveti az erőszakot, és utat enged a vitának és a szabad demokratikus döntéseknek.

Ne feledjük el, hogy a nagy nemzetközi szervezeteket egykor a nemzetállamok hozták létre a globális, minden nemzetet érintő ügyek közös kezelése érdekében. Az Európai Unió is hasonlóképp a nemzetállamok közössége. A mai nemzetállam pedig egyáltalán nem azonos a 19. századi elődjével, ugyanúgy a ma Magyarországa sem azonos az 1990 utáni újkori demokráciával. A folyamatosan változó világ és a nemzetállamok közti kapcsolat és kölcsönhatás folyamatosan új dimenzióba helyezi az egyes országok kormányzását és az Európai Unió vezetését.

„Csak a szolidaritás lehet egy élő és érett közösség életnedve, a szolidaritás, mely keresztény nézőpontból a szeretetparancsban találja meg létjogosultságát. A másik fő alapelvvel, a szubszidiaritással együtt a szolidaritás nemcsak az államok és az európai térségek közötti kapcsolatot érinti. Akkor beszélhetünk szolidáris közösségről, ha az gondot fordít a társadalom legsérülékenyebb tagjaira, a szegényekre, a gazdasági és szociális rendszerek által semmibe vettekre, kezdve az idősekkel és munkanélküliekkel. De a szolidaritás azt is jelenti, hogy újra megvalósul a nemzedékek közötti együttműködés, kölcsönös támogatás is.”

Ferenc pápa Európa elgondolása, újragondolása című konferencián mondott beszédében foglalt gondolatait nem lehet egy mesterséges burok keretei között értelmezni. A nemzetállamok és az unió kapcsolatának a valóságon kell alapulnia, amelynek a kötőszövetét a közös értékek, rugalmasságát és elevenségét pedig a szolidaritás nyújtja. A szolidaritásnak nem kizárólag csak szavakban hangoztatott hamis, hanem a gyakorlatban megmutatkozó valós és igaz arca. Az internacionalizmus modern kori alakja pedig azért esik a saját csapdájába, mert önmaga mozgásterét számolja fel. Nem egy jó értelemben vett és szükséges európai integrálódási folyamathoz vezet, hanem éppen az ellenkezőjéhez, szegmentálódáshoz és a társadalmi egység bomlásához. Ami ellen elviek­ben az internacionalista dogmatika eredetileg fel akart lépni.

A nemzetállamokra épülő demokratikus Európa víziója ugyanakkor esélyt teremthet arra, hogy a demokráciát és a szabadságot megőrizhessük Európában, és ismét képessé váljunk arra, hogy a keresztény humanizmus jegyében, a szolidaritást a gyakorlatba is átültetve képesek legyünk integrálni mind országhatáron belül, mind az európai nemzetek közösségének szintjén is.

Hutás Péter Ákos
politikai tanácsadó, kormányalkalmazott

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom