A puszták új népe

Miközben Európa vezetői elégedetten dőlnek hátra a kvótarendszerről szóló eredményes szavazást követően, nem látják (vagy csak nem akarják látni), hogy a bevándorlással kapcsolatban érdemben semmi nem változott, mi több, a migránsok által előidézett válság egyre csak mélyül. Nem tudni ugyanis, hogy amennyiben szétosztják az Európába vándorló idegeneket, azok hajlandók lesznek-e tudomásul venni és elfogadni a rendezést. Arról sincs fogalma senkinek, hogy ki fogja velük betartatni Európa bármilyen előírását, már ha egyáltalán elő lehet írni bármit is azoknak, akik eddig sem voltak képesek a minimális normák létének felfogására sem. Talán ezen kérdések megválaszolhatatlansága miatt az említett mélyülés jelenleg ott tart, hogy lassan elengedhetetlen az összeurópai nemzetpolitika szempontjából mérlegelni a népvándorlás kimenetelét (ha már a [tüneti] kezelések rendre kudarcot vallanak).

Bár erre lenne szükség, ezt azért nem lehet megtenni, mert a látszat ellenére ma Európa nemzetei képtelenek egységbe forrni. A kvótarendszerrel sem pusztán a románok, szlovákok, csehek és magyarok helyezkedtek szembe, sok más európai állam is más megoldást javasolt. Angliához hasonlóan az osztrákok is inkább helyben akarták kezelni a bevándorlás problémáját: Werner Faymann osztrák kancellár például amellett tette le a voksát, hogy ötmilliárd euróval támogassák a polgárháború dúlta Szíria menekülttáborait, illetve azokat a környező országokat, ahonnan a harcok elmúltával visszatérhetnek a most menekülni kényszerülők.

Éppen ezért kijelenthető, hogy a tervezett kvótarendszer nem pusztán alkalmatlan a helyzet pozitív előmozdítására, de csak tovább gyengíti az Európai Unió legitimitását egészen addig a pontig, hogy már ne is lehessen unióról beszélni, csak földrajzi szomszédságról, ahol van pár gazdasági elképzelés és zajlik néhány tranzakció. Ez azonban még mindig csak a kisebb baj.

Nem kell hozzá különösebb jóstehetség, hogy belássuk: ha a trend nem változik, egy, maximum két évtized múlva a migrációs nyomás túl nagy mértékűvé válik ahhoz, hogy amikor európai identitást említünk, egyáltalán tudjuk majd, hogy miről is beszélünk. Talán nagyjából mindössze arról lesz szó, hogy élünk egy kontinensen, ami a világ legkülönbözőbb népeinek olvasztótégelyévé vált. Fontos, hogy ez a különbözőség nem pusztán a származásban nyilvánul majd meg, hanem a civilizáltság legkülönbözőbb szintjeinek eltérésében is. A közelmúltból jó példa erre, hogy Szaúd-Arábia már képes volt arra az obszcén provokációra, hogy kijelentse: kétszáz mecsetet kíván építeni Németország területén. Ez csak azt jelentheti, hogy minimális szemérmesség nélkül akarnak felmorzsolni hagyományos berendezkedéseket azáltal, hogy kérdezés nélkül importálnának egy merőben idegen kultúrát és vallást. Ilyet csak az tesz, aki kész tényként kezeli, hogy Európa az övé. Ezután csak az a kérdés marad hátra, hogy mikor kezdenek el anyanyelven való tanulásért, himnuszcseréért, a nemzeti jelképek megváltoztatásáért vagy területi autonómiáért harcba szállni. Fordított esetben Szaúd-Arábiában bármi ilyesmi töredékéért, például keresztény imádságért bebörtönzés jár.

Jól látható tehát, hogy az európai puszták új népe közeledik. S elsősorban azért, mert Európa nem képes az elveit a helyzethez, de még kevésbé a helyzetet az elveihez igazítani. Az elvek kimerülnek továbbra is a humanitárius dogmákban, ezek most nem jelentenek többet puszta sajnálatnál. Az idegenek azonban pontosan erre számítanak, hiszen már jól tudják, hogy az európaiak mindent eltűrnek. Kis hümmögés után pedig hozzá is szoknak bármihez. A gondokat elintézik annyival, hogy ,,most ez van, ezt dobta a gép”. Pedig nincs gép. Csak mi magunk vagyunk – és a döntéseink.