Szánthó Miklós

Vélemény és vita

A politika kiszervezése

A politikai döntéshozatal nem politikai szférába történő kiszervezésének jelenségéről sokan és sok helyen írtak már.

Különböző szempontok szerint nevezik azt depolitizálásnak (Carl Schmitt), jurisztokratizálódásnak (Pokol Béla) vagy totális jogállamnak (Varga Zs. András), de igazából – tűnjön ez bármilyen meglepőnek is – Csurka István „a szakmaiság bolsevista trükk” kitétele szintén erről szólt. A fogalmakkal leírt „evilági tünemény” lényegi jellemzője (vagy legalábbis fontos része), hogy a szuverenitással rendelkező nemzetállami döntéshozóktól – jellemzően parlamentektől vagy kormányzatoktól – szupranacionális, nemzetközi szervezetek, bíróságok vagy civil szervezetek valamilyen elvont eszmére hivatkozva minél több hatáskört próbálnak „outsourcolni”, azaz depolitizálják a döntéshozatalt.

Megjelenik ez nem ritkán az aktivista – például a Sólyom-féle, az igazságtételt elszabotáló – alkotmánybíróságok, de az Európai Unió Bírósága, az Emberi Jogok Európai Bírósága és úgy általában az unió részéről is. Bár értelemszerűen a demokráciákban a hatalom forrása a nép – amely hatalmát általában közvetett módon gyakorolja –, így a szuverenitás legfőbb letéteményese a törvényhozói vagy végül is áttételesen a végrehajtó hatalom, a gyakorlatban azt láthatjuk, hogy az egyes eljárások végén a döntő szót nem a politikai felelősséget viselők mondják ki, hanem helyettük az ilyen tekintetben „felelőtlen” személyek vagy szervek. Mindig van valami olyan hívó szó, mint a „jogállamiság”, az „univerzális emberi jogok” vagy a „szakmaiság”, amelyre hivatkozva el lehet ragadni a szuverenitás újabb és újabb elemeit az annak gyakorlására egyébként jogosult döntéshozóktól.

Aktuális példa minderre az Európai Unió által újra és újra bevezetni szándékolt „jogállamiság mechanizmus”, amely matematikai módszerekkel és indexekkel „mérné” az uniós tagállamokban a demokrácia és a jogállamiság aktuális állapotát – ezt elvtársias légkörben még a kommunisták is csak „társadalmi mérnökösködésnek” hívták –, és a renitensnek vélt tagállamokat megbüntetné, kifogásolt jogszabályaik alkalmazását felfüggeszthetné. Hogy nincs a „jogállamiságnak” elfogadott, jól körülhatárolt definíciója? Hogy ilyesmire a tagállamok soha nem adtak felhatalmazást az alapszerződésekben? Mellékes. De lehetne hozni még a számtalan példát, hogy alkotmány- és nemzetközi bíróságok hogyan játszanak társalkotmányozót és jogalkotót az állami törvényhozások mellett, hogy szakosított ENSZ-szervezetek (például a Menekültügyi Főbiztosság) hogyan értelmezik át a genfi menekültügyi konvenciót az azt létrehozó államok akaratával szemben, vagy hogy az „emberi jogok” nevében hogyan tesznek egyes nem kormányzati szervezetek (NGO-k) működés- és védekezésképtelenné társadalmakat.

A folyamat legrosszabb hatása, hogy a maszlagolással, a felelősségi körök elkenésével megpróbálják elfeledtetni – vagy inkább kiiktatni – az egyes problémák valódi jellegét (általában puszta jogi kérdéssé degradálva azt), tehát eltakarják a politika valódi természetét. Márpedig a politika konfliktusokról és azok hatékony megoldásáról, tehát súlyos és felelős döntések meghozataláról szól valójában. Mindehhez a legdivatosabb trend, hogy jóformán bárkinek bármilyen vágyát valamilyen alapvető emberi joggá transzformálják, majd az adott problémát, jelenséget „emberi jogi kérdésként” definiálják. (Lásd a most zajló migránsválságot, ami az érvelők szerint humanitárius, menekültjogi ügy, és semmi biztonságpolitikai relevanciával nem bír). Az említett Csurka-idézet is erre mutat rá lényegében: a problémák „szakmai” jellegére történő folyamatos hivatkozás azt a célt szolgálja, hogy a „politikát” és a „politikait” valamiféle rossz, elvetendő dolognak állítsák be, illetve hogy nyilvánvalóan politikai természetű dolgokat a szakértelem, civilség, értelmiség köntösébe burkoljanak.

Ezt a tendenciát egyébként még Tamás Gáspár Miklós is antidemokratikusnak nevezte, hiszen a szakmaiságra való hivatkozással olyasminek tüntetnek fel politikai problémákat, amibe mindenkinek beleszólása kellene, hogy legyen. Ez persze rámutat a média- és kommunikáció-központú, magát liberálisnak hirdető demokráciák legfőbb visszásságára is: „a nép” elől elhazudják a politika sok ezer év óta azonos természetét – mivel annak hatalomcentrikus és döntésorientált jellegével a konszenzus- és tolerancia-központú modern demokráciafelfogás elvileg, ugye, ellentétes. Azonban ezzel egyidejűleg, ahogy a nyilvánosság belép a politika újabb és újabb szféráiba, a valódi döntéshozatal mindig eggyel hátrébb lép, újabb és újabb színfalak mögé. (Mert valódi politikai döntéseket nyilvánvalóan szűk körben, a nyilvánosság kizárásával lehet csak hozni.) Az alapvető negatívumokon kívül azonban mindennek van egy mélyebb, talán szándékolatlan bumeránghatása is: a jelenség létrehozásában egyébként főszerepet játszó uniós döntéshozók elszoktak, illetve elszoktatták magukat a valódi döntéshozataltól.

A döntéshozatal depolitizálásának lényege, hogy mindig lehet valamilyen más szervre várni, másra mutogatni, összehívni még egy egyeztetést, két egyeztetés között egy workshopot – vagy két workshop között írni egy nyílt levelet. És ez békeidőben működött is, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy működik, mivel a (politikai) problémák a szőnyeg alá lettek söpörve. Krízishelyzetben azonban megmutatkoznak a visszásságok. Amikor milliószám özönlenek Európába az eltérő magatartásmintával és kulturális kódokkal rendelkező bevándorlók, amikor a szemükben dekadens Nyugatot elpusztítani igyekvő terroristák robbantanak – tehát akkor, amikor gyors, határozott, egyértelmű, mondhatnánk azt is, hogy férfias döntéseket kellene hozni –, az európai vezetőktől nem futja többre, mint hogy aggódnak, elítélnek, tárgyalnak, figyelmet hívnak fel (rossz esetben a merénylet utáni napon arra, hogy nem szabad összefüggést látni a migráció és a terrorizmus között). A politikai korrektséggel, az emberi jogi fundamentalizmussal egybefonódó depolitizálódásnak és döntéshozatal-kiszervezésnek pedig egyenes következménye a tutyimutyiság és a zsigeri, reflexszerű félelem az olyanoktól, akik a politikai közegben egy politikai probléma megoldásában valóban politikusként mernek viselkedni. Akik rájönnek, hogy a politikai korrektséget, a konszenzusos demokráciát hirdetők nemcsak azért mondják a mantrát, hogy azzal védekezzenek az egyébként saját maguk által folyamatosan sulykolt „történelmi bűntudat” ellen, hanem mert mára már tényleg el is hiszik, amit mondanak.

Félnek azoktól, akik rájönnek, hogy az emberi élet fontosabb az emberi jogoknál, a többség biztonsága a kisebbség vágyainál, a nemzeti szuverenitás a nemzetköziségnél és a multikultinál. Ez ugyanis a fennálló nyugati világrend alapjait rengetheti meg. Hozzáteszem, jogosan.

Szánthó Miklós
jogász, az Alapjogokért Központ igazgatója