A nép szavaz

Kiválóan működik az uniós menekültelosztási mechanizmus! A minap a tavaly szeptemberben megszavazott kvótarendszer alapján Lettországban kapott menedékstátust több migráns – és azzal a lendülettel állt is tovább Németországba. Mert Lettország nem olyan gazdag, és nincs annyi munkalehetőség. A lett hatóságok meg – mivel valóban nem tehettek mást – annyit kommentáltak, hogy „no comment”, hiszen szabad mozgásukban nem akadályozhatják a kedves idegeneket.

Szóval így működik a nagy „közös megoldás”. A Görögországból és Olaszországból jó egy évvel ezelőtt kijelölt százhúszezer főből eddig körülbelül tízezret sikerült áthelyezni-áttelepíteni – köztük a fenti barátainkat –, ami azt jelenti, hogy különösebben azon tagállamok sem törik magukat a döntés végrehajtásáért, amelyek egyébként azt tavaly megszavazták az Európai Unió Tanácsában. Nem így tett Magyarország – és még pár állam –, hanem megtámadta azt az EU Bíróságán. A tanácsi kvótahatározatok egyébként ezer sebből véreznek, azt az uniós szerződés egyik eddig sosem használt szükséghelyzeti mechanizmusára hivatkozva fogadták el, megsértve több anyagi és eljárásjogi szabályt.

Szóval a kvótarendszer működésképtelen mind jogi, mind gyakorlati szempontból, ezért az idén áprilisban az Európai Bizottság – tudják, amelyet az a luxemburgi államférfi vezet – újabb tervekkel állt elő. Ezek lényege, hogy a kvótarendszer átmenetinek szánt elosztási mechanizmusával szemben egy állandósított mechanizmust hozna létre: nem arról lenne tehát szó, hogy egy előre meghatározott kontingenst osztanának szét a tagállamok között, hanem arról, hogyha túl sok migráns áramlana az unió területére, akkor egy előre lefektetett képlet alapján automatikusan és folyamatosan szórnák őket szét Lisszabontól Tallinnig. Tehát például az ENSZ idei évre vonatkozó becslései alapján, amelyek másfél millió, az unióba érkező migránssal számolnak, Magyarországra ezen terv alapján hozzávetőlegesen tizennyolcezer fő jutna. Persze ez alól ki lehet bújni, azonban nem olcsón: egy migráns „megváltása” egy évre (!) hetvenöt-nyolcvan millió forintba kerülne, tizennyolcezeré pedig megközelítőleg ezernégyszázmilliárdba. Ez a teljes magyar éves GDP négy százaléka, ennyit költ az állam az egész oktatási rendszerre cakumpakk. És hangsúlyozom, ez a „szolidaritási hozzájárulásnak” címkézett modernkori füstpénz csak egy évre adna mentességet a „méltányossági mechanizmusban” történő részvétel alól. Ezenfelül a bizottság előterjesztése szerint a menekültpolitikában a jelenleg még a tagállamok számára valamelyest mozgásteret kínáló irányelveket közvetlenül hatályosuló rendeletek váltanák fel; valamint a bevándorláspolitikát (is) központosítanák, a menedékkérelmek elbírálását pedig a jelenlegi tagállami szintről brüsszeli szintre csúsztatnák fel. S mindezt miért? Ebben a bizottság sem kertel: minderre azért van szükség, hogy Európa demográfiai és munkaerőpiaci gondjait az illegális migráció legálissá alakításával oldják meg.

Mindezt azért vázoltuk ilyen részletesen, mert most az október 2-i népszavazás kapcsán a Magyar Szocialista Párttól kezdve az Amnesty Internationalig nem győzik hangsúlyozni az arra felkentek, hogy teljesen felesleges és értelmetlen a népszavazás, mert nincs olyan uniós terv az asztalon, amelyre a referendum hatással lehetne. Különben is: ilyen ügyben a népszavazásnak nem is lehet következménye, hiszen „egy uniós döntést egy népszavazás nem írhat felül”. Nyilvánvalóan arról van szó, hogy a nagy demokraták, akik éjjel-nappal a jogállamiság meg az európai értékek fontosságáról csicseregnek a politikai korrektség madárnyelvén, most bagatellizálni igyekeznek a népszavazás súlyát és hitelét – egész egyszerűen azért, mert félnek. Félnek attól, hogy ha a referendum érvényes lesz és túlnyomó többségbe kerülnek a „nem”-ek, bebizonyosodik, hogy a balliberális politikai lózungokra a társadalom egy igen jelentékeny hányada már nem vevő. Nyugat-Európában a második világháborút követő relatív jólétből szárba szökkent hatvannyolcas eszme térnyerése, illetve Kelet-Európában 1990 után a nagybetűs Demokrácia beköszönte óta evidens volt, hogy a fősodor, a mainstream a liberalizmus. Középen vannak a progresszívek, és a balliberális világmagyarázattól számítódik, hogy ki áll jobbra vagy balra. Ennélfogva a „haladáspárti” érvkészlet számított az origónak, az volt a „semleges”, a „szakmai”, a „független”, ami pedig ettől eltért, az lábszagú-mucsai politizálásnak minősült.

Most azonban úgy tűnik, hogy fordul a világ: a progresszív, totális egyenlőség-, semlegesség- és relativizáláspárti világértelmezés kezdi elveszteni monopóliumát, és ezt érzékelik azok is, akik – például Magyarországon – úgy szocializálódtak a kilencvenes években, hogyha írnak egy publicisztikát a Népszabadságba vagy az Élet és Irodalomba, akkor mindenki ahhoz fogja igazítani az álláspontját. Ez a korábban divatos trend kezd most megtörni, és a népszavazás eredménye nyomatékosíthatja ezt. Hiszen egy-másfél évvel ezelőtt onnan indultunk, hogy humanitárius válságról van szó, a menedékjogot pedig a tagállamok kötelesek biztosítani mindenkinek, aki ide szeretne jönni. Azonban az „őshonos” polgárok kezdik felismerni azt, amit a józan észre hallgatók már régóta mondanak: a menedékjog nem egy globális szociális ellátáshoz való jog, ez nem humanitárius kérdés, hanem biztonságpolitikai, kulturális, vallási és etnikai ügy. A valódi kérdés ugyanis így hangzik: milyen Európában szeretnénk élni huszonöt-ötven év múlva? Egy multikulti, a totális befogadásra épülő Európában, ahol minden kultúra egyenlő mércével méretik meg, vagy egy nemzetállami vízión alapuló kontinensen, ahol a zsidó–keresztény hagyományt elsőbbség illeti meg társadalmi kérdésekben? Mert ne legyen kétségünk: nemcsak arról van szó, hogy az idén, jövőre vagy 2018-ban hány migráns érkezik Európába, hanem arról, hogy mi lesz, ha Afrikából megindul sok száz millió ember. Az előrejelzések szerint ugyanis Afrika népessége a jelenlegi 1,2 milliárdról 2,5 milliárdra fog nőni 2050-re – akiket természeti erőforrások hiányában nem fog tudni eltartani az „emberiség bölcsője”. És akkor még nem számoltunk a világ többi túlnépesedett és instabil régiójával: ha a jobb élet reményében mindenki „hozzánk” áramlik, akkor nyilvánvalóan felborul Európa és az uniós tagállamok társadalmainak jelenlegi vallási-etnikai kulturális összetétele.

Éppen ezeket a fenti a veszélyeket nem veszi figyelembe sem az Amnesty International, sem a hozzá hasonló emberi jogi fundamentalista szervezetek és politikai szereplők, amikor kétségbe vonják a kvótanépszavazás hatását a migrációs kérdésre, feltétel nélkül támogatva a „nemzetközi védelemre” való korlátlan jogosultságot. Először is érdemes – immáron sokadszorra – tisztázni azokat az alapvető kérdéseket, amelyek a népszavazás kiírásának lehetőségére vonatkoznak. Egyfelől a téma, azaz harmadik országbeli állampolgárok Magyarországra történő betelepítése a magyar parlament hatáskörébe tartozik. Semmilyen uniós vagy hazai jogszabály, illetve nemzetközi szerződés nem zárja ki az Országgyűlés jogalkotási kompetenciáját a vonatkozó kérdésben – ilyen ügyben ugyanis nem ruháztuk át szuverenitásunkat az unióra. Továbbá a népszavazási kérdés nem minősül tiltott tárgykörnek, ugyanis az uniós jogi aktusok – ellentétben az emberi jogi fundamentalisták téves megközelítésével – nem minősülnek nemzetközi szerződésből fakadó kötelezettségnek.

A népszavazási kérdés pedig egyértelmű, ahogy azt már az NVB és a Kúria is megállapította. Természetesen ha a referendum érvényes lesz, úgy annak az uniós jogra közvetlen hatása nem lehet, viszont a hazai jogra annál inkább. Az Országgyűlés ugyanis elfogadhat egy olyan jogszabályt, sőt akár módosíthatja az alaptörvényt is úgy, hogy bármilyen, kényszer- vagy kötelező betelepítésről szóló uniós döntés ellentétes legyen a magyar joggal. Amennyiben a parlament a népszavazásból fakadóan az alaptörvényben rögzítené a fentieket, a vonatkozó uniós döntést a magyar hatóságok nem lennének kötelesek végrehajtani idehaza.

A népszavazás messzebbre vezet a konkrét kérdésnél, ugyanis ha a „nagytotált” nézzük, akkor itt a tagállami szuverenitásról fogunk szavazni október 2-án. A referendum sikeressége esetén – elsősorban Közép-Európában – elindulhat egy folyamat, akár népszavazások sorával, amely alapján a tagállamok megerősíthetik saját szuverenitásukat. Az Európai Unió intézményei, különösen azok vezetői, a mai napig a demokrácia első számú letéteményeseinek tekintik magukat, mégis az a paradox helyzet állhat elő, hogy a tagállami polgárok éppen a demokrácia egyik legközvetlenebb formájával gördíthetnek akadályt Brüsszel központosító törekvései elé.

Szánthó Miklós–Törcsi Péter az Alapjogokért Központ elemzői