A múlt fényei

A jövő lebegjen a szemünk előtt, az öntudatra ébredt ember által kialakított, szép új világ ideája. Ez a felfogás köszön vissza a társadalom átformálására tett egyre gyakoribb kísérletekből, amelyek nem mellesleg olykor az alapvető értékek ellen lépnek fel. A cél a szabadság maga, korlátaink ledöntése – hallhatjuk.

A recept pedig jócskán leegyszerűsítve, de ez: vessük le az olyan igákat és berögződéseket, mint házasság, család, férfi–női szerepek, nemzeti önérzet, pláne vallás és hit, és alakítsunk ki egy tökéletesen homogén szerkezetet, amelyben mindenki maga határozza meg bárminemű identitását, így teljességgel egyforma lesz mindenki. Mindezt a progresszió jegyében, hiszen az emberiség a tudományok és a technológia elképesztő fejlődése révén többet tud magáról, illetve az egész világról, sőt, az univerzumról, mint hosszú évezredeken át. És ez a tudás exponenciálisan nő, miközben eláraszt bennünket „jótéteményeivel”. Gondoljunk csak arra, hogy miután lefotózzuk magunkat a telefonunkkal, azonnal megoszthatjuk mindenkivel ezt a „fantasztikus teljesítményt”. A középkor embere csak álmodhatott volna ilyesmiről – persze, vélhetően nem éppen erre vágyott.

Az individualizmust felerősítő, a felvilágosodásból sarjadzó korban egyre kevésbé vannak akadályok vagy tabuk, a pillanat megélése lett a boldogság mércéje, s ahogy a filozófus Sartre mondta: „a pokol a másik ember”. A másik, aki korlátoz, szembesít, akadályoz a vágyaim elérésében.

Ez az irány, ez a nyugati mainstream, ez az értékvesztett Európa credója.

A holnapi Mindenszentek, illetve a szerdai halottak napja azonban, ha figyelünk az ünnepek valódi értelmére, üzenetére, gyertyát gyújtunk elhunyt szeretteinkért, és mondjuk nem egy wellness-szállodában élvezzük a hosszú hétvégét, szembesít bennünket a valósággal. Bár a modern ember immár a fogantatás, illetve a halál tekintetében az abortusszal és az eutanáziával is egyre inkább beleszól a teremtés rendjébe, az elmúlásra még mindig nincs megoldása. Legfeljebb annyi, hogy nem beszél róla. Mégis, létünk e korlátja valamennyi elképesztően modern vívmány ellenére pofátlanul és kíméletlenül jelenik meg előttünk előbb vagy utóbb. Napjaink materialista, a marxizmusban fogant ideológiájának nincs válasza a kérdések kérdésére: mi lesz a halál után? Miért élünk, ha úgyis meghalunk? Mi értelme van így egyáltalán az életnek?

A keresztény válasz persze korszerűtlen, meghaladott, szajkózzák többen hangosan vagy halkan, kimondják, vagy csak gondolják. De valóban az?

Európa valaha keresztény volt, a hitre épült, a halál feletti krisztusi győzelembe, az örök életbe vetett bizalom fogta össze a népeket. Ez a kapocs sajnos nem zárta ki a háborúkat, az olykor véres konfliktusokat, de végül mégis lehetővé tette egy immár gazdag és békés kultúra kialakulását.

Meggyőződésem, hogy bár számos veszély fenyegeti ma is ezt a világot, mondhatni, közös művünket, a valódi fenyegetés az emberek lelkében kialakult közöny, a gyökerek elvesztése lehet. Az Európai Unió alapító atyái még ragaszkodtak e gazdag hagyományhoz, mondhatni kultúrához, a mai urak már inkább tagadják, sőt, tagadtatják az alapvető emberi értékeket.

Manapság nem korszerű a múltat emlegetni, mondván, előremegyünk, hátra legfeljebb tanulságok végett tekintsünk. De vajon nem lehetséges, hogy a középkor embere mindent egybevetve mégis többet tudott az életről, annak valódi értelméről, mint mai utódja?

Szerintem az.