A „miénk”

Az Euromoney kitüntetése ugyanis egyrészt hatalmas megtiszteltetés - közgazdászok, elemzők és bankárok véleményét összesítve dönt a szaklap a világ legjobb pénzügyminisztereiről és jegybankelnökeiről -, másrészt a honi gazdaságpolitikai vívmányok elismerése. Zárójelben jegyzem meg, hogy nagyjában-egészében abból a pénzügyi körből érkezett a méltatás, amely korábban elképzelhetetlennek tartotta a gazdasági növekedés beindulását Magyarországon, az alacsony költségvetési hiány tartósságát, valamint az adósságráta csökkenését, sőt szélsőséges forgatókönyvek magyar államcsődöt, hiperinflációt is vizionáltak.

Fátylat rá.

Varga Mihály - kifogástalan úriemberi stílusában - az egész ország eredményeként értékelte, hogy a globális pénzügyi-gazdasági magazin őt kitüntette. Sőt, a nemzetgazdasági miniszter azóta megjelent interjúiban azt sugallta: a díj a „miénk”.

Hiszen a „nagy produkcióhoz” - Magyarországnak sikerült 2013-ban a határidő előtt visszafizetnie adósságát az IMF-nek, a kormány tökéletesen időzítette a devizahitelek piaci árfolyamon történő forintosítását, valamint sikerült csökkenteni a külső sebezhetőséget - „mindenkire” szükség volt. Nem pusztán a kormány célkitűzéseit kellett összehangolni a Magyar Nemzeti Bank monetáris politikájával, hanem társadalmi felhatalmazásra, kétharmados parlamenti többségre is szükség volt. Jelentős átalakításokat aligha lehet véghezvinni a választópolgárok felhatalmazása nélkül. Ha ugyanis a „nép” a reformokat megszorításnak érzékeli, akkor leváltja az aktuális hatalmat: így volt ez 1998-ban és 2010-ben is.

De nem is ez a lényeg, hanem a fenti lépések, a mostani döntéshozatali mechanizmus éles ellentétben áll Magyarország korábbi helyzetével. Amennyiben elfelejtették volna: nemhogy összhang nem volt a gazdaságpolitikai frontokon, hanem háború dúlt a kormány és a jegybank között, s 2008-ban percekre álltunk az államcsődtől. Ami pedig a nagypolitikai hátteret illette: Gyurcsány Ferenc menesztését követően az MSZP - állítólag a baloldal vezető pártja - úgyszólván apróhirdetésben kereste köreiben a kormányfőt. Itt jegyzem meg, hogy a baloldali és liberális pártoknak 2014-ben hosszú időbe telt arról is megegyezniük, ki legyen a listavezető.

Ugorjunk.

A hazai gazdasági-pénzügyi élet és a média éppenséggel nem tömjénezte túl Varga Mihály Euromoney-díját, a gazdaságpolitikai bizonyítvány elismerését, sőt a héten megjelenő elemzések már arra intenek, hogy bár a magyar gazdaság kifejezetten jól teljesít 2013 eleje óta, 2016-tal kapcsolatban egyre sűrűsödnek a kérdőjelek.

Bezzeg, ha a túloldal kapta volna a díjat. Akkor bizony bennünket irigyelne fél Európa. Tegyük hozzá: polgári kormányzás esetén a magyar gazdasággal kapcsolatosan hurráoptimizmus soha nem jellemezte a magyarországi elemzői kart, a kutatóintézeteket vagy éppen a gazdasági médiumokat, a politikai oldalak pedig rendszerint annyit hangsúlyoznak ki a növekedési számokból: mit sem érez ebből a honpolgár, ráadásul „nő a szegénység”. Inkább a megapesszimizmus a magyar hajtóerő.

Holott a gazdasági növekedés mindenkié. Ha ugyanis többletjövedelem van, azaz nő a GDP, akkor többet is lehet szétosztani. Az oly sokat emlegetett „egyszeri hatások” - európai uniós pénzek, járműipari boom - problematikáját pedig nem is értem: 2020-ig, vagyis a most futó közösségi költségvetési periódus végéig „csak” egyszeri hatásokként könyvelhetjük el a brüsszeli pénzesőt? Csakúgy, mint a nagy autóipari fejlesztéseket? Vagy a mezőgazdaság felívelését?

Sorry, de az „egyszeri hatások” is a mieink. A beruházások, a több százezer új állás, a magasabb bérek.
Persze a fenti, tradícióvá érett, állandóan szomorkodó attitűd nagyon is a korábbi, szocializmusnak nevezett korszak posztsztálinista végterméke, amely szerint „csak egyszer élsz, tegyél magasról mindenre, főként a nemzeti sorskérdésekre”, s ehhez passzol még egy kis liberális bónusz vagy inkább málusz: nincs nemzeti ügy, kizárólag a világ számít.

Vitathatatlan: a magyar gazdaságnak sokféle arca van, bukkannak fel kockázatok. Azonban végre a vita nem arról folyik, hogy lesz-e a gazdasági növekedés. Hanem arról: a fenntartható(!) gazdasági növekedés üteme mekkora lesz a következő években.
Micsoda különbség!