A mi utunk

Ritkán járok a Belvárosban mostanában, és valahogy a Nyugati pályaudvar környéke is kiesett az utamból az elmúlt hetekben – főleg este. A minap adódott azonban, hogy az Eiffel tervezte épület előtt töltöttem el fél órát – késett barátra vártam. A sötétedés beálltával azonban arra lettem figyelmes, hogy az árnyak nyúlásával egyenes arányban szaporodnak a sötét tekintetek és a sötét arcok is az utcán.

A pályaudvarok egyébként is olyan helyek – főleg a nagyvárosokban –, ahová főként a gyanús alakok gravitálnak. Ott van például – főleg a Nyugati téri aluljáróban – egy svihák, akit évek óta figyelek, de még nem tudtam megfejteni sem létezése értelmét, sem élete célját. Derűs, elégedett arccal, ravasz tekintettel közlekedik általában harmadmagával, öltözéke enyhén koszos, kopott, nadrágja trapéz, haja vörös és fésületlen, és meglehetősen magas az istenadta. Farmerdzsekijének felső zsebéből méretes, még a mobil kommunikáció őskorából származó, svéd gyártmányú mobiltelefon hívja fel tulajdonosára a figyelmet. A kulacsot biztosan nem bíznám rá a sivatagban.

Állok tehát a Nyugati előtt, ahol abban a fél órában száz emberből talán ötvenet ha hallottam magyarul beszélni. Történik ez akkor, amikor a Nyugati pályaudvar már évek óta nem indít és nem fogad külföldre és külföldről szerelvényeket. Az átjárón mégis egymás után jönnek szembe a gyanús arcok. Fél tízkor már a Jókai utcán haladunk kedvenc fröccsöntőnk irányába, amikor száz méterre az MSZP székházától vagy két tucat koszovói kiszemel magának egy sitteskonténert, és többen közülük éppen akkor vizelik körbe, amikor mellettük haladunk el. Egy másik csoportjuk a Nyugati téri vörös hajúval üzletel. SIM-kártyák, olcsó telefonok cserélnek gazdát és tűnnek el a zsebekben, én pedig kipipálok egy nagy kérdőjelet az életemben. Közben pedig azt az eretnek gondolatot igyekszem elhessegetni, hogy a konténer helyett akkor már inkább a szocialista székház…

De hát nem tudják a szerencsétlenek, hogy akik most éppen a keblükre ölelnék őket, a hazai baloldal nagyágyúi, tizenegy évvel ezelőtt még saját nemzettársaiktól való félelmükben lökdöstek volna a Dunába huszonhárommillió, Budapestre vizionált románt.

Elhessegetem tehát a csúnya gondolatot, bár néhány, az orbáni bevándorláspolitikát bíráló baloldali liberális gondolkodónak álcázott brüsszeli turista arcát azért megnéztem volna reggel, amikor berongyolnak minden magyar szocialista körbepisilt székházába. Ujhelyi István vagy akár a PM-es Jávor Benedek arcára is felettébb kíváncsi lettem volna, főleg így, a kedden Strasbourgban, a magyar helyzetről tartott európai parlamenti vita után. Vajon eljöttek volna velem a hetek alatt megváltozott hangulatú pesti éjszakába? Mérjük fel együtt, mi maradt a fővárosi éjjelekből, a gyanús alakok által ellepett közterek, az Oktogon még akár tavalyi hangulatából? S ha ilyen a helyzet Pesten, mi lehet Szegeden? Az sem számít, kedves István, ami szívedhez elvileg, de a bevándorlók Mekkájának számító szerb határhoz is meglehetősen közel áll? Hogyan néz ki a dóm környéke amikor leszáll az éj?
Ott és azon az éjszakán nem éreztem magam biztonságban, és már nem éreztem magam otthon Pesten. De egyelőre csak arra az éjszakára vonatkoztatok, mert még él az optimizmus bennem, hogy hazánkat megőrizhetjük a magunkénak, és Európát is európainak.

Drága szabadelvű barátaim! Nem kell ám máris pattogni és a gyarmattartó országokból származó Sophie in ’t Veldet vagy Guy Verhofstadtot hívogatni, mert nekik is csak addig buli az Európai Parlamentben Magyarország hátán lovagolni, amíg nem a saját hazájukban kell számot adni a tehetetlenségükről.

Nem láttátok az arcukat? Nem értik, hogy mit akarunk, hiszen az ő kultúrájuknak köze sincs a mienkhez.
A millennium esztendejében még Nyolcszög térnek nevezték azt, amit 1920-tól – bár néhány lökött fasiszta meg kommunista megpróbálta még időközben a saját világképe szerint átkeresztelni – ma már Oktogonnak mondunk.
Kedves István és Benedek, remélem tudjátok, hogy sem Sophie-nak, sem Guynak nem fog fájni, ha a gyereketek már a Temeniján fog beugrani egy kis – egyébként finom – bürekre a Nagykörút és az Andrássy út kereszteződésében. Így mondják ugyanis arabul a nyolcat, feltételezve persze, hogy a bevándorlók is követik majd a tér nyolcszögletűségére vonatkozó eddigi hagyományainkat. Kérdés az is, hogy a vérzékeny kis liberális meg sokszínű lelketeket ez mennyire hatja meg.

Mert a megoldást Orbán Viktor felvázolta Strasbourgban: Magyarország maga akar dönteni arról, akar-e bevándorlókat.

Ez az út István és Benedek.

A multikulturalizmus ösvényét felszántották a Kouachi fivérek Párizsban, a Charlie Hebdo szerkesztőségében.