Pordány László

Vélemény és vita

A kiegyezés

A többnyire jogos korabeli és későbbi elmarasztalások ellenére 1867-ben, a kiegyezéssel – legalábbis részben – helyreállt a független magyar államiság

Túllépném a terjedelmi kereteket, ha megpróbálnék összefoglalás-szerű értékelést adni, néhány alapvető tényt azonban érdemes megfontolni azzal az eseménysorral kapcsolatban, amelynek két év múlva esedékes százötvenedik évfordulójára, vagyis a mindig kiemelkedő kerek jubileumára már most érdemes lenne elkezdeni a felkészülést.

A többnyire jogos korabeli és későbbi elmarasztalások ellenére 1867-ben, a kiegyezéssel – legalábbis részben – helyreállt a független magyar államiság, amelyben a tizenkét negyvennyolcas pontból legkevesebb tíz megvalósult; majd fél évszázadot felölelő békeidő és olyan korszak következett, amelyet nem véletlenül neveztek többen Magyarország újkori aranykorának. Erdéllyel és a Partiummal, valamint a horvátokkal kialakított 1868-as kiegyezés értelmében Fiuméval kiegészülve, a félgyarmati sorból kiemelkedve a prosperáló nemzetek közé léptünk.

A belpolitikában – néhány uralkodói döntési jogot kivéve – gyakorlatilag megvalósult az ország függetlensége. Az egykori kossuthi jelszót (Tengerre magyar!) megvalósítva megszületett a magyar tengerhajózás. (Ebből a célból építettük kis faluból várossá Fiumét, amelyet vasúttal kötöttünk össze Budapesttel, és kiépült a kikötő is.) Általában is virágzott az építészet: városaink képét a mai határokon belül és kívül egyaránt (mármint ahol még nem tették tönkre túlságosan) döntően a Monarchia idején alakítottuk ki.

Amerikából hozzánk látogató kollégám mondta: Budapest a legszebb 19. századi város. Gazdaságilag olyan mértékben megközelítettük Nyugat-Európát – becslések szerint mindent összevéve mintegy hetven százalékban – ami azóta sem sikerült ismét. Meg is előztük a Nyugatot több területen. Temesváron volt Európában először utcai gázvilágítás, Budapesten épült a kontinens első földalattija, és így tovább. Búzából 1880 után a hektáronkénti átlagtermés („Európa éléskamrája”) meghaladta az amerikait,
és az Egyesült Államok után a világ második legnagyobb búzaexportőrei voltunk. A teljes lista nagyon hosszú és sokrétű.

Virágzott a tudomány, a művészet és a kultúra. Az országgyűlés törvénybe iktatta a nemzetiségek egyenjogúságát, beleértve a szabad nyelvhasználatot is. Már 1868-ban, vagyis akkor, amikor például Franciaországban vagy Németországban még rendeletileg tiltották ugyanezt. A kisebbségi iskolákban a tanulók anyanyelvén folyt az oktatás – sok helyen a magyar nyelvet nem is tanították; igaz, ez később túlzott engedékenységnek bizonyult.

Mindemellett kétségtelen, hogy – s erről talán ma is kevesebbet tud itthon a közvélemény – eredményeinket nem tudtuk a külföldnek megfele­lően „kommunikálni”. Sőt, paradoxnak tűnő módon éppen a Monarchia idején szűnt meg az az irántunk érzett általános szimpátia, amit 1848–49-ben vívtunk ki magunknak a világban. Külkapcsolataink kudarcáról van szó, aminek később meghatározó lett a jelentősége. Ebben az időben, különösen a Monarchia időszakának második felében veszítettük el egyébként nem csak a világ, hanem saját kisebbsé­geink rokonszenvét is. És ebben az értelemben a Monarchia valóban Trianon előzménye, „eredendő oka”.

Messze nem volt itthon sem minden rendben: az eredmények mellett milliók nyomorogtak a Monarchiában. Tömeges volt a paraszti kivándorlás, és a társadalmi viszonyok számos területen nem követték a gazdasági föllendülést. Mindent összevetve azonban másokkal együtt meggyőződésem, hogy két év múlva meg kellene emlékeznünk a kiegyezés százötvenedik évfordulójáról, jelentőségének megfelelően, országos szinten. A kormányzaté lehetne a kezdeményezés és a koordinálás, jórészt a történeti intézeteké és más tudományos intézményeké (kiadványok, konferenciák, kiállítások, egyéb rendezvények) a tervezés és a szervezés, és tág teret kellene kapniuk a különféle civilszervezeteknek, például a nagyobb számú résztvevőt föltételező rendezvényeken.

Szándékosan nem beszélek ünneplésről és ünnepségekről, főképpen nem valamilyen diadalittas stílusban és hangulatban. De egy méltósággal megvalósított programsorozattal emlékezetessé tehetnénk a 2017-es évet. Esetleg legalább részben, nem egy, hanem két országra szólóan, tehát valamilyen osztrák részvétellel. (Elvégre az Ausgleich Ausztriát is érintette.) Természetesen az időközben elszakított területeken élő magyarsággal együtt, megfelelően kezelve szomszédaink „érzékenységét” is. Ez talán nem lenne könnyű, de jól előkészítve és kellő szakértelemmel megvalósítva sokrétű és kedvező lehetne a hozadéka. Nem utolsósorban erősíthetné a nemzeti összetartozás érzését, a magyarság egységét, történelmi és ezáltal nemzeti tudatát, valamint a külföld számára sem volna érdektelen: sok szívósan továbbélő félreértést éppen most lehetne és kellene tisztázni.

Egy ilyen program megvalósulását külföldön számos ellenérzés, sőt ellenszenv övezné, de ideje ezzel is szembenéznünk, éppen a tisztázás céljával. Itthon valószínűleg nosztalgikus hangok is kísérnék a programot. („Azok a boldog békeidők.”) Ezek erősítése nem lehet cél, de némi nosztalgia nem is lehet baj, ha Deák Ferenc és társai hatalmas munkáját nem múltba révedésre használnánk, hanem arra, hogy emléke megújulásra sarkallja a nemzetet.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom