A grófnő leckéje

Tavaly július 28-án, a Monarchia szerb ultimátumának századik évfordulóján kezdődött el, először az interneten, majd december nyolcadikán átkerült a magyar főadó hullámhosszára is, reggel nyolc és délután hat óra előtt, két-két percnyi műsoridőben.

A kitűnő színművész, Mécs László tolmácsolásában mottószerűen ismétlődő levéltári dokumentumok arról szólnak: „hogyan harcolt a magyar katona a nagy háborúban száz évvel ezelőtt”; a sorozatterv szerint a világháború befejezésének centenáriumán, 2018. november 3-án érne majd véget. Az epizódok felidézik, milyen bátorságot, leleményességet tanúsítottak az osztrák–magyar (cseh, és más…) császári és királyi hadsereg magyar bakái, tiszthelyettesei és csapattisztjei, egyelőre csak az orosz harcmezőn, de – várhatóan – majd az 1915. július 18-án az olasz fronton megkezdődött vérfürdőben is. A hadilevéltárban fennmaradt kitüntetések indoklásaiban olykor az is elhangzik, hány orosz katonát tettünk harcképtelenné; ez a jó katona faladata, c’est la guerre (ez a háború). Nem a műsorhoz, de mégiscsak hozzá tartozik, hogy amikor 1914. szeptember elején a felkészületlen és rosszul vezetett magyar csapatokat Lembergnél megállították az oroszok és szeptember 25-én már ők nyomultak be az Uzsoki-hágón át Magyarország területére, szeptember 26-án a pesti Király Színházban bemutatták Vágó Géza Nagy dolog a háború című vígjátékát.

Egy másik első világháborús dokumentumsorozat is elhangzott a közeli napokban a Kossuth rádióban: gróf Andrássy Ilona 1914 júliusától 1915 nyaráig vezetett naplója alapján, Kováts Adél mélyen beleérző előadásában. A főrangú dinasztiából származó, rendkívül művelt, szép és nemes lelkű grófnő – akihez hozzá sem mérhető a Károlyi Mihályt férjül választó Katinka húga, a „vörös grófnő” – képzett betegápolóként vállalt önkéntes szolgálatot a keleti hadszíntéren. Isten háta mögötti, galíciai garnizonok hadikórházában, tábori sebesültkötöző helyeken teljesített szolgálatot mint vöröskeresztes nővér. Ősszel-tavasszal hideg esőben-sárban, télen fűtetlen, sebesültekkel telezsúfolt barakkban, csűrben végezte munkáját kora reggeltől napestig, embertelen körülmények között, majd este a szállásán gyönge lámpafénynél vezette titokban a naplóját. A titkosság nem afféle „lányos allűr” volt: a napról napra történt események, a látott borzalmak, az elégtelen és méltatlan katonai betegellátás tényei nem mondhattak ellent a diadalmas győzelmi jelentéseknek, sem a cenzúrázott sajtó által elhallgatott tényeknek.

Ilona huszonnyolc éves asszony volt, a férje, gróf Esterházy Pál tartalékos főhadnagy ugyancsak a keleti harctéren szolgált, ámbár a főrangúaknak nem kellett hadba vonulniuk. Amikor nem a sebesült, megnyomorodott, haldokló katonák fürdetésével, ellátásával volt elfoglalva, a férjére gondolt, aki egy távolabbi hadszíntéren szolgált (majd 1915. júniusban harc közben elesett a lengyel fronton). Amikor a rádióban a szerkesztett naplórészleteket hallgattam, nem egyszer megborzongtam, vezetés közben a kormányt szorongattam az értelmetlen, pokoli borzalmak felidézésétől, a szekerekre egymásra halmozott, fagyott földes padlóra fektetett, szörnyű sebesüléseket szenvedett, megcsonkult, megvakult fiatal katonák szenvedésétől.

„Mindennek vége!” – írta be elrejtett (1971-ben megtalált) naplója végére a hős lelkű grófnő. Nem lett vége! A Magyar Királyságból szolgálatra bevonult három és fél millió fiatal férfiemberből ötszázhuszonnégyezer épségben hazatért. Ötszáznegyvenezren hősi halált haltak, egymillió és négyszázkilencvenkétezren megsebesültek, csonkává, nyomorékká, vakká lettek, nyolcszázharmincháromezren hadifogságba estek; egy hitvány, idegen király akaratáért, a világhódítók és fegyvergyárosok hasznáért. Becsülendő dolog megemlékezni a minderről nem tudó és tehető, a bátorságukat, épségüket, fiatal erejüket harcba vető hős férfiakról, az értelmetlen pusztulás tényei, következményei azonban ennél sokkal több és fontosabb tanulsággal szolgálnak: aki nem tanul a múlt hibáiból, újra át kell élnie a borzalmakat.