Vélemény és vita
A fogalmak használatáról
A pedagógusok újsütetű tömörüléseinek rendezvényei egy jottányival sem többek egy átlagos demonstrációnál.
Alig volt időnk felocsúdni a Tanítanék Mozgalom önjelölt vezére, Pukli István által szervezett – sikeresnek távolról sem nevezhető – demonstráció óta, a Pedagógusok Szakszervezetének vezetője közölte, április 20-án országos pedagógussztrájk lesz. A bejelentés után néhány nappal pedig megtörtént a pedagógusokat képviselő szakszervezetek és civil szerveződések közötti nagy összeborulás annak érdekében, hogy – Galló Istvánné szavaival élve – a felaprózódott erőket egybecsatornázzák. Hogy mi lesz az érdekképviselők akcióinak kimenetele, az még bizonytalan, viszont érdemes megvizsgálni az általuk rendszeresen, de nem mindig a helyes kontextusban használt, alapjogi relevanciával bíró fogalmakat.
A pedagógusok jövőjét érintő események kapcsán gyakran összemosódott a sztrájk, illetve polgári engedetlenség fogalma, így időszerűvé vált ezek elhatárolása. A munkabeszüntetés jogának szabályozására kétszintű megoldást alkalmaz a magyar jogrendszer. A primer szint Magyarország Alaptörvénye, mely a sztrájk ultima ratio jellegét hangsúlyozza, ennek értelmében a munkavállalók csak végső eszközként nyúlhatnak a munkabeszüntetéshez. A szabályozás második pillére a sztrájktörvény, amely a munkavállalók gazdasági és szociális érdekeik érvényesítése céljából biztosítja ezen érdekérvényesítő eszköz használatát. Emellett a törvény nevesíti a jogszerű sztrájk alternatív feltételeit, nevezetesen, hogy a kollektív munkaügyi vitában megtartott egyeztető eljárás hét napon belül nem vezet eredményre, vagy hogy az egyeztető eljárás nem a sztrájkot kezdeményező félnek felróható okból hiúsul meg. Ha az imént említett kritériumok közül valamelyik megvalósul, akkor (leszámítva azon munkavállalók körét, akik egyáltalán nem tarthatnak sztrájkot, továbbá azon törvényben deklarált célokat, amelyekért nem lehet a munkát beszüntetni) lehetőség van jogszerű sztrájkra.
De a tanárok tekintetében van még egy rendkívül fontos feltétel, az úgynevezett elégséges szolgáltatás köre. Tekintettel arra, hogy a pedagógusok olyan munkát végeznek, amely alapjaiban érinti a társadalom mindennapi életét, az ő esetükben csak a szolgáltatásuk egy minimális szintjének biztosítása mellett kerülhet sor sztrájkra. Továbbá e nyomásgyakorló eszköz jogszerű alkalmazásának a feltétele, hogy csak konkrét gazdasági és szociális célok érdekében kerülhet alkalmazásra. Politikai célokért sztrájkolni tilos. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete részéről felmerült a figyelmeztető sztrájk gondolata is – így támogatván a Pukli–Törley tandem április 15-i megmozdulását –, azonban fontos látni, hogy az elégséges szolgáltatás a sztrájk ezen (maximum kétórás) változatánál is biztosítandó.
Mivel a Civil Közoktatási Platform és a Tanítanék Mozgalom konzekvensen polgári engedetlenségnek aposztrofálja szakmai köntösbe bújtatott politikai akcióit, így ez a fogalom is tisztázásra szorul. E tiltakozási formát élesen el kell határolnunk a sztrájktól. Utóbbi – ahogy az az előzőekben látható – a sztrájktörvény hatálya alatt áll, míg a polgári engedetlenség a véleménynyilvánításhoz való alapjoghoz tapad. Emellett fontos leszögeznünk, hogy a polgári engedetlenségnek a magyar jogrendszerben nincsenek kodifikált szabályai, tehát a jellemzőinek meghatározásakor csak a történelmi példákat tudjuk segítségül hívni.
Ha azonban alaposan áttanulmányozzuk Martin Luther King, Móhandász Karamcsand Gandhi vagy éppen Bertnard Russel akcióit, arra a következtetésre jutunk, hogy ami manapság az utcákon történik, az köszönő viszonyban sincs az ellenállás e formájával. A tiltakozás e megnyilvánulásának elméleti alapjait Henry David Thoreau fektette le a 19. század első felében, ám egészen 1971-ig kellett várni, amíg egy viszonylag átfogó definíciót fogalmazott meg John Rawls Az igazságosság elmélete című könyvében. Ő egy erőszakmentes, nyilvános, belső-lelkiismereti tényező által vezérelt jogszabályszegő tevékenységként határozza meg a polgári engedetlenséget, amelynek célja a kormányzati politika megváltoztatása.
Az imént említett kritériumok mellett azonban még két nagyon fontos feltétele van annak, hogy egy közügyet érintő megnyilatkozás polgári engedetlenséggé „nemesedjen”. Az ilyen akcióban részt vevő személyeknek tudatosan vállalniuk kell a jogsértésük miatt kirótt szankciókat, illetve a tevékenységüknek morálisan és erkölcsileg igazolható célt kell szolgálnia.
Meggyőződésem, hogy az imént említett feltételek közül is a legutolsót kell kiemelnünk, ugyanis ez a feltétel teszi „legitimmé” magát az engedetlenséget, ettől a jellemzőtől lesz több a polgári engedetlenség a közönséges törvénysértésnél. Az ellenállás e formájának a lényege, hogy a társadalom tagjait csupán akkor illeti meg az engedetlenség joga, ha az ember alkotta törvények ellentétben állnak a morál természetes, „Isten adta” parancsaival. Egy társadalmi réteg vélt vagy valós sérelme miatt szervezett békés tüntetés (ahol a résztvevők jogszabályi előírást sértenek), csak akkor emelkedik a polgári engedetlenség szintjére, ha annak oka nem egyszerűen egy hibás kormányzati döntés, Thoreau szavait kölcsönözve nem csupán „az államgépezet elkerülhetetlen súrlódása”, hanem a már-már elviselhetetlen méreteket öltő hatalommal való visszaélés, illetve alapvető emberi jogok semmibe vétele.
A CKP és a Tanítanék Mozgalom olyan jellegű követelései, mint az érettségire vonatkozó szabályok átszabása, a tankönyvpiaci liberalizáció vagy az új alapokra helyezett közoktatási rendszer meg sem közelítik azokat a rendkívül mély morális és erkölcsi alappal rendelkező célokat, amelyekért az előzőekben említett személyek küzdöttek. Mindezek fényében hangsúlyozandó, hogy a pedagógusok újsütetű tömörüléseinek rendezvényei sem tartalmuk, sem céljaik tekintetében nem bírnak a polgári engedetlenség emelkedettségével, és egy jottányival sem többek egy átlagos demonstrációnál. Az utóbbihoz természetesen mindenkinek joga van Magyarországon, a kérdés már csak az, hogy „cui prodest” – azaz mindez kinek az érdeke?
A pedagógusok jövőjét érintő események kapcsán gyakran összemosódott a sztrájk, illetve polgári engedetlenség fogalma, így időszerűvé vált ezek elhatárolása. A munkabeszüntetés jogának szabályozására kétszintű megoldást alkalmaz a magyar jogrendszer. A primer szint Magyarország Alaptörvénye, mely a sztrájk ultima ratio jellegét hangsúlyozza, ennek értelmében a munkavállalók csak végső eszközként nyúlhatnak a munkabeszüntetéshez. A szabályozás második pillére a sztrájktörvény, amely a munkavállalók gazdasági és szociális érdekeik érvényesítése céljából biztosítja ezen érdekérvényesítő eszköz használatát. Emellett a törvény nevesíti a jogszerű sztrájk alternatív feltételeit, nevezetesen, hogy a kollektív munkaügyi vitában megtartott egyeztető eljárás hét napon belül nem vezet eredményre, vagy hogy az egyeztető eljárás nem a sztrájkot kezdeményező félnek felróható okból hiúsul meg. Ha az imént említett kritériumok közül valamelyik megvalósul, akkor (leszámítva azon munkavállalók körét, akik egyáltalán nem tarthatnak sztrájkot, továbbá azon törvényben deklarált célokat, amelyekért nem lehet a munkát beszüntetni) lehetőség van jogszerű sztrájkra.
De a tanárok tekintetében van még egy rendkívül fontos feltétel, az úgynevezett elégséges szolgáltatás köre. Tekintettel arra, hogy a pedagógusok olyan munkát végeznek, amely alapjaiban érinti a társadalom mindennapi életét, az ő esetükben csak a szolgáltatásuk egy minimális szintjének biztosítása mellett kerülhet sor sztrájkra. Továbbá e nyomásgyakorló eszköz jogszerű alkalmazásának a feltétele, hogy csak konkrét gazdasági és szociális célok érdekében kerülhet alkalmazásra. Politikai célokért sztrájkolni tilos. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete részéről felmerült a figyelmeztető sztrájk gondolata is – így támogatván a Pukli–Törley tandem április 15-i megmozdulását –, azonban fontos látni, hogy az elégséges szolgáltatás a sztrájk ezen (maximum kétórás) változatánál is biztosítandó.
Mivel a Civil Közoktatási Platform és a Tanítanék Mozgalom konzekvensen polgári engedetlenségnek aposztrofálja szakmai köntösbe bújtatott politikai akcióit, így ez a fogalom is tisztázásra szorul. E tiltakozási formát élesen el kell határolnunk a sztrájktól. Utóbbi – ahogy az az előzőekben látható – a sztrájktörvény hatálya alatt áll, míg a polgári engedetlenség a véleménynyilvánításhoz való alapjoghoz tapad. Emellett fontos leszögeznünk, hogy a polgári engedetlenségnek a magyar jogrendszerben nincsenek kodifikált szabályai, tehát a jellemzőinek meghatározásakor csak a történelmi példákat tudjuk segítségül hívni.
Ha azonban alaposan áttanulmányozzuk Martin Luther King, Móhandász Karamcsand Gandhi vagy éppen Bertnard Russel akcióit, arra a következtetésre jutunk, hogy ami manapság az utcákon történik, az köszönő viszonyban sincs az ellenállás e formájával. A tiltakozás e megnyilvánulásának elméleti alapjait Henry David Thoreau fektette le a 19. század első felében, ám egészen 1971-ig kellett várni, amíg egy viszonylag átfogó definíciót fogalmazott meg John Rawls Az igazságosság elmélete című könyvében. Ő egy erőszakmentes, nyilvános, belső-lelkiismereti tényező által vezérelt jogszabályszegő tevékenységként határozza meg a polgári engedetlenséget, amelynek célja a kormányzati politika megváltoztatása.
Az imént említett kritériumok mellett azonban még két nagyon fontos feltétele van annak, hogy egy közügyet érintő megnyilatkozás polgári engedetlenséggé „nemesedjen”. Az ilyen akcióban részt vevő személyeknek tudatosan vállalniuk kell a jogsértésük miatt kirótt szankciókat, illetve a tevékenységüknek morálisan és erkölcsileg igazolható célt kell szolgálnia.
Meggyőződésem, hogy az imént említett feltételek közül is a legutolsót kell kiemelnünk, ugyanis ez a feltétel teszi „legitimmé” magát az engedetlenséget, ettől a jellemzőtől lesz több a polgári engedetlenség a közönséges törvénysértésnél. Az ellenállás e formájának a lényege, hogy a társadalom tagjait csupán akkor illeti meg az engedetlenség joga, ha az ember alkotta törvények ellentétben állnak a morál természetes, „Isten adta” parancsaival. Egy társadalmi réteg vélt vagy valós sérelme miatt szervezett békés tüntetés (ahol a résztvevők jogszabályi előírást sértenek), csak akkor emelkedik a polgári engedetlenség szintjére, ha annak oka nem egyszerűen egy hibás kormányzati döntés, Thoreau szavait kölcsönözve nem csupán „az államgépezet elkerülhetetlen súrlódása”, hanem a már-már elviselhetetlen méreteket öltő hatalommal való visszaélés, illetve alapvető emberi jogok semmibe vétele.
A CKP és a Tanítanék Mozgalom olyan jellegű követelései, mint az érettségire vonatkozó szabályok átszabása, a tankönyvpiaci liberalizáció vagy az új alapokra helyezett közoktatási rendszer meg sem közelítik azokat a rendkívül mély morális és erkölcsi alappal rendelkező célokat, amelyekért az előzőekben említett személyek küzdöttek. Mindezek fényében hangsúlyozandó, hogy a pedagógusok újsütetű tömörüléseinek rendezvényei sem tartalmuk, sem céljaik tekintetében nem bírnak a polgári engedetlenség emelkedettségével, és egy jottányival sem többek egy átlagos demonstrációnál. Az utóbbihoz természetesen mindenkinek joga van Magyarországon, a kérdés már csak az, hogy „cui prodest” – azaz mindez kinek az érdeke?