A feledékeny Nyugat

Magától értetődően, immár hetvenedik alkalommal 1945 óta, amikor is egy nappal korábban Berlinben a német hadvezetés aláírta a feltétel nélküli megadást az orosz tábornokok előtt. Minden idők legnagyobb emberáldozatát – világszerte összesen hetvenhárommillió katona és civil halálát – követelte a hét esztendeig tartó őrült öldöklés. A legnagyobb árat a Szovjetunió és népei fizették a győzelemért, 10,7 millió katonájuk és 11,4 millió polgári lakosuk elvesztésével. A két borzalmas szám összeadva a 13,7 százalékát tette ki Sztálin országa akkori lakosságának.

Az európai frontokon győztes négyhatalmi koalíció – a szovjeteken túl Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok – összes embervesztesége 1,35 millió fegyveres és civil a négy földrészen folyt harcokban, egy százaléka az összes népességüknek.

A 416 ezer halott katonán kívül további ezerhétszáz amerikai állampolgár esett áldozatul a Big War hét éve alatt.

Hetven esztendő nagy idő. Aki akkoriban született, sok-sok mindent – jót és rosszat – átélt, ma nyugdíjas (vagy már néhai) ember. Személyes emléke nem lehet a világháború borzalmáról, legfeljebb amikor az apja egyszer csak, 1948 táján végre hazaérkezett az orosz hadifogságból. Rég meghaltak azok az anyák, akik messzi földön elesett, eltűnt fiaik jelképes sírjánál gyújtottak gyertyát a temetőben és odahaza halottak napján.

A történelem kegyelméből később született nemzedékek – mint amilyen a miénk is – eleinte az otthon, csukott ablaknál hallott, vagy az iskolában tanult „tényekből” rakosgathatta össze a tudását; előbb a szovjet, később az amerikai háborús filmekből kaphatott többnyire hamis képet.

Szép – nekem legalábbis tetszik –, hogy az 1945. májusi győzelem emlékét megbecsülik azok a kisebb országok, amelyek a felszabadulásukat köszönhetik az oroszoknak. Május 9-én Moszkvában volt a kínai és az indiai elnök, és az egyiptomi, a venezuelai és a palesztin elnök is.

Ott volt ezenkívül és többek között Csehország és Szerbia államfője, a szlovák kormányfő, valamint több régi orosz-/szovjetbarát állam – Görögország, Ciprus, Észak-Korea képviselője. Azaz közel a fél világ. Persze azok az egykori európai szövetségesek, akiket 1944-45-ben megváltott a Vörös Hadsereg a német megszállás alól, mint a baltikumi és balkáni kis államok; a lengyelek, osztrákok érthetően nem ünnepeltek együtt azokkal, akik azonmód átvették a megszálló szerepét, és rövidebb-hosszabb ideig sanyargatták az általuk leigázott, meghódolt nemzeteket.

Igazán nemes gesztus az intelligens, erős jellemű Angela Merkel német kancellár részéről, hogy ha a győzelmi ünnepégen nem is vett részt, de másnap jelen volt a kegyeleti megemlékezésen. Az pedig nyugodtan tekinthető ügyes taktikai húzásnak részünkről, hogy Magyarországot Szijjártó Péter képviselte.
Az Amerikai Egyesült Államok és a többi volt szovjet-szövetséges nyugati ország vezetői sem mennek el Moszkvába. Nem szoktak oda járni, különösen nem, ha éppen Putyinnak hívják az orosz elnököt. Hruscsov és Brezsnyev megfelelt a kényes ízlésüknek.

Az amerikaiak, angolok és franciák 1940-től 1945-ig egy követ fújtak Sztálinnal, azután felosztották egymás közt az „új Európát”. Hitler birodalma és a Szovjetunió egyformán „büdös” volt nekik, de az utóbbi csak azután, hogy tízmillió szovjet katona élete árán sikerült legyőzniük a nácizmust. Micsoda politikai morál az ilyen? Pedig – lehet, hogy tévedek – ha akkor Sztálin hadserege nem vagy nem eléggé küzdött volna öt évig, 1941-től 1945-ig a németek ellen, könnyen lehet, hogy ma horogkeresztes zászlók lengenének Párizs és London tornyain.