A bödecsapat jutalomjátéka

Talán elég lenne ennyit írni, hiszen negyvennégy év után jövőre ismét ott vagyunk a labdarúgó Európa-bajnokságon. Igen, vagyunk, nem a válogatott, hanem mi, magyarok, valamennyien. Semmit nem szólni, nem magyarázni, pláne nem a fellegjáró norvégok elleni két győzelmet, csak hát mi még ilyenkor sem tudunk kibújni a bőrünkből, mi magyarok vagyunk. Mindig kell valami kétely, valami ellenvetés, valami árnyék, még akkor is, ha egyébként tényleg száz ágra süt a nap.

Meglehet, érthető, hiszen már annyit, de annyit magyaráztuk a futballt, annyit csalódtunk, annyiszor becsaptak bennünket, annyiszor éreztünk megaláztatást, annyiszor lopták el a hitünket, hogy az elég lenne Európa összes válogatottjának. Meg hát úgy látszik, a mi népünk már az uráli ősidőkben úgy lett összeszerkesztve, hogy még a napsugaras napokon is vigyen esernyőt magával. És jó ideje azt hisszük – Puskásékat is feledve –, hogy a magyar genetikailag alkalmatlan a futballra.

Nem, nem az ellendrukkerekről van szó – bár ma politikai okból néhányak Orbán-gyűlöletében ilyeneknek sem vagyunk híján –, előadásukban olyan gyanús sport lett a futball, mint Rákosi pajtásnál a lóverseny és a tenisz, nemcsak ők érzik kicsit gyanúsnak a sikert, hanem mintha az egyszerű gyalognép sem szállna nagy-nagy eufóriájában a fellegekbe, mint ahogyan egykoron egy Albert-csel, egy Bene-beadás vagy egy Farkas-kapásgól után. Nem. És talán nem csak azért, mert akkor ők még tényleg helyettünk is cseleztek, adtak be, bombáztak a hálóba. Kádár népe egy ilyen diadal után majd kiugrott az overalljából, és az uralkodó osztály másnap, az esztergapad mellett, ezer százalékra teljesítette a tervet. Azt mondták, úgy látszik, a boldog szocialista ember a termelésben is jobban helytáll, még akkor is, ha történetesen egy szerencsés meccs után órákat töltöttek azzal az üzemcsarnokban, hogy „visszajátsszanak” egy-egy gólt, vagy az akkori Király Gábor valamelyik bravúrját. Kaput pingáltak a műhely falára, újságpapírból labdagombócot gyúrtak, s ha úgy adódott, a művezető is beszállt, az ipari tanuló meg labdaszedőnek megfelelt. Mégis égett a munka az emberek keze alatt.

Nem tudom, hogy manapság a graffitisek pingálnak-e futballkaput, a gyerekek gyúrnak-e még rongylabdát, és van-e még hely a hazában, ahol az iskolatáska a kapu, mindenesetre ez az Eb-re jutás jót tesz a magyar futballnak. Nem is az a hárommilliárd-hétszázmillió forint, amely most becsorog az MLSZ-kasszába, sokkal inkább a társadalmi légkörnek, a lelkek épülésének, a gyerekek pálya- és példaképválasztásának. El nem mondható, mennyivel másabb lesz majd az Eb idején úgy leülni a tévé elé, hogy mi is ott vagyunk. Igen, akkor biztosan „mi” lesz a válogatottból, és nem „ők” kapnak majd ki. És aligha fordul majd elő – mint ahogyan az amerikai vébén nem is egyszer megesett –, hogy hol is van az az egzotikus ország, ahonnan érkezni tetszett, mert a csapatok között nincs olyan, hogy Hangeri. Nem Hangri, azaz Éhes inkább?

Hát, most majd nem kell magyarázkodni, s nem csupán azért, mert Franciaországban már hallottak felőlünk. Jót is, rosszat is, de hallottak, még a magyar futballról is. És aligha fogja bárki is Párizsban megkérdezni: mit keres egy magyar az Eb-n? Bár nem biztos, hogy végigverjük majd Európát, sőt, ez még a legelvetemültebb magyarkodók álmában sem fordul elő. Már csak azért sem, mert látjuk, milyen csapatunk van. Igen, látjuk, nincs egyetlen nemzetközileg is jegyzett játékosunk, sőt még olyan sincs, aki nemzetközileg jegyzett klubban bosszantaná a szurkolókat. Valahogy olyan bödecsapat ez. Igen, mint Böde Dániel. Kicsit mackós, kicsit suta, kicsit szertelen, de mindenen és mindenkin átszalad, és néhanap varázsgólt lő, csodadolgokat művel. Éppen ezért esendőségében is szerethető. Nem kell szégyenkezni, pirulni miatta, legfeljebb, ha elpattan tőle a labda, az ember elfordítja a fejét. Valahogy olyan őszinte az egész. Itt vagyunk, mi vagyunk, tetszik, nem tetszik, ennyit tudunk. És azt az ennyit mindig hozzuk. Szerencsével vagy anélkül. Ha jóban vagyunk a kapufával, ha szeret bennünket a bíró, ha haragszik ránk a labda, tulajdonképpen mindegy, legfeljebb az eredmény lesz más és más.

Hogy aztán Bernd Storck kapitány is a mennybe megy? Hát istenem, megérdemli. Hihetetlen húzásai vannak – és talán még lesznek is –, de hogy milyen edző, az eddig jószerivel nem derült ki. Úgy látszik, nálunk már annyi elég egy edzőnek, ha nem engedi, hogy lehúzza a magyar futballközeg. Maga az Eb pedig – vele, nélküle, szinte mindegy – jutalomjáték, maga a futball csodája, ajándéka magyar szurkolóknak és ellendrukkereknek egyaránt.