Vélemény és vita
A bérunió és a kérdőjelek
Vona Gábor és a Jobbik világújító ötletét eddig több közgazdász és politikus minősítette lesújtóan
Ez nem zavarta Simicska urat, aki óriásplakátokon állt az ügy mellé. Igen, a tájékozatlan emberek ámulnak, itt a megoldás!
Az ellenzéki pártok utálják a jogot és a jogászokat. Ez érthető, a szakma kritikus álláspontja miatt, a jogilag abszurd pártvezetői ötletelések alapján. Hol van például Gaudi-Nagy Tamás a Jobbikból?
Ha belülről nincs semmi jogi ellentmondás, szólaljunk meg kívülről. Remélni lehet, hogy a Jobbik vezetői kötöttek már életükben munkaszerződést. Ebben az esetben két magánjogilag független, szabad fél lép jogviszonyra a szerződési szabadság elve alapján. Mit is jelent ez? Azt, hogy a felek szabadon döntik el, kivel kötnek szerződést, milyen tartalommal, s milyen szerződést. Ebbe a szabad szerződéskötési piaci mechanizmusba nagyon csekély befolyásolási lehetősége van az államnak, de különösen az Európai Uniónak, különösen azért, mert a bérpolitika nemzeti hatáskör.
Hogyan jutnak el a felek egy munkaszerződés megkötéséig? A munkaadónak például sürgős szüksége van tíz kiváló esztergályosra folyamatos nyugati exportrendelései miatt. A jelentkezők közül kiválasztja a gyakorlott, jó ajánlólevelekkel rendelkező, középkorú, lehetőleg helybeli lakással rendelkező férfiakat, s tesz nekik egy magyar viszonyok között kedvező bérajánlatot. A szintén független munkavállaló – akinél ha fennállnak a kedvező feltételek, több állásajánlat közül választhat itthon és külföldön – értékeli a bérajánlatot, a szociális juttatásokat, a munkahely felszereltségét, majd vagy elfogadja az ajánlatot, vagy magasabb munkabért kér. Így az ajánlat után kialakul egy alkufolyamat, amely után vagy következik szerződéskötés, vagy nem.
Másként alakul ez egy fejletlenebb hazai körzetben működő, induló kisvállalkozásnál. Ő sokkal kisebb bért tud ajánlani, rosszabbak a kapcsolódó feltételei, ezért kisebbek az igényei a munkavállalóval szemben, akinek szintén kedvezőtlenebbek az adottságai, így valószínűleg sokkal alacsonyabb szinten jön létre a bérmegállapodás.
Kérdés, lehet-e „béruniót” létrehozni csak egy adott országon belül? Kizárt. A magánjogilag független feleket lehetetlen egységes szintre hozni. A jó körülmények között levő, igényes munkaadót kizárt kötelezni gyenge adottságú munkavállaló felvételére, de a gyenge adottságú munkaadó sem tudja megfizetni a többszörös béreket. Teljesen hamis Vona Gábor hivatkozása, hogy Németországban megoldottak a keleti és a nyugati rész közötti különbségek.
Németország közel harminc év alatt sok százezer eurót fordított a volt NDK felzárkóztatására, ez a mai napig sem sikerült, példa, hogy a Drezda környéki gazdasági körzet Európa fejletlenebb vidékei közé tartozik, amelyet még Közép-Magyarország is megelőz.
Tegyük hozzá, hasonló megváltó ötlet a szocializmus idején is felmerült hazánkban, lehet, hogy Vona elnök úr emlékeiben ez rémlett fel.
Emlékezetem szerint „bérszínvonal-gazdálkodásnak” nevezték. Akkor is meg kellett fizetni a jó szakembereket, hogy valahogy működjön a gépezet, s még el kellett tartani az improduktív nómenklatúrát is. A csodaszer a „bérszínvonal-gazdálkodás” volt. Ez azt jelentette, hogy adott gazdasági egységnél az egy dolgozóra eső átlagbér nem léphet túl egy bizonyos összeget. Ennek módszere az volt, hogy mondjuk néhány száz jó szakember és a nómenklatúra mellé fel kellett venni éhbérért több ezer képzetlen, gyakorlatilag használhatatlan munkást, akiknek különösebb feladatot nem tudtak adni az adott munkahelyen. Mindenki boldog volt, a nómenklatúra, a jó szakemberek, de az éhbérért foglalkoztatottak is – és lehetett dicsekedni a teljes foglalkoztatottsággal. A jelenséget bátor közgazdászok finoman „kapun belüli munkanélküliségnek” nevezték, és a rendszerváltás után azonnal megszűnt, mivel a hazai és külföldi önálló jogi személy munkaadók nem voltak hajlandók átvenni piaci körülmények között a gyakorlatot.
Ez is eredményezte a kilencvenes évektől az utóbbi időkig létező hatalmas munkanélküliséget. Kérdés, ha a szocializmusban csődöt mondott egy hasonló rendszer, s jelenleg sem alkalmazható egy országon belül sem, hogyan lenne alkalmazható az Európai Unióban? Sehogy.
Vona elnök úr bombasztikus ötlete mellett nem foglalkozik a részletkérdésekkel, de hogy bemutassuk a terv abszurditását, ezekről is szólni kell.
Az unió területein több millió magánjogilag független jogi személy van. Hogyan tudják ezeket a szabad piacgazdaság viszonyai között a bérunió szabályainak betartására kötelezni? Létre akar hozni Vona úr egy több százezres európai szervezetet az ellenőrzésre? Hogyan lehet szankcionálni a szabályokat megszegő szervezeteket?
A megvalósításhoz, mondjuk, a német munkabéreket le kellene szállítani, a bolgárt felemelni. Mindkét ország gazdasága rövid idő alatt összeomlana.
Mi lenne a nyugdíjasokkal? A bérek és a nyugdíjak között mindenkor és mindenhol szoros összefüggés volt és van. Akkor következnie kell a „nyugdíjuniónak” is? Ezért a nyugati nyugdíjakat le fogják szállítani, a keletieket felemelni? Hogyan lehet ezt megvalósítani?
Simicska úr a Jobbik lelkes támogatója feltehetően ebben a kérdésben is, amit bizonyít, hogy plakáthelyein reklámozza a béruniót. Ha ennyire szimpatikus neki az ötlet, javasolható, hogy minden munkavállalójának emelje ötszörösére a munkabérét. Példamutató tette hazánkban és Európában is hatalmas sikert fog aratni.
Kérdés, hogyan valósítható meg az ötlet olyan foglalkozásoknál, amelyek csak egy országban léteznek. Hogyan valósul meg bérunió a torreádoroknál, rénszarvasvadászoknál és a kürtőskalács-készítőknél, s hasonló foglalkozásoknál?
Mi lesz a profi futballistákkal?A magyar NB I. profi(?) játékosai egy szintre fognak kerülni Ronaldóval és Messivel? S a művészek? A magyar Operaház statisztái egy szintre fognak kerülni a milánói Scala sztárénekeseivel?
Ki fogja kidolgozni a rendszert? Ha rábízzák az EU-ra – ha esetleg a szervezet egyáltalán befogadja az ötletet –, bizottságai körülbelül harminc évig vitatkoznak. Az esetleges javaslatot minden ország megvétózza, így újra kell kezdeni az egészet. Szóval, ha esetleg lesz valami az ötletből a mai döntéshozatali mechanizmusban, az minimum hatvan év, tehát a 2018-ban szavazó magyar választópolgárok életük során biztos nem találkoznak a rendszerrel.
Tisztelt Vona úr, tisztelt Jobbik! Hallhatnánk esetleg valamit a bombasztikus javaslat részleteiről kételyeink eloszlatására?
Az ellenzéki pártok utálják a jogot és a jogászokat. Ez érthető, a szakma kritikus álláspontja miatt, a jogilag abszurd pártvezetői ötletelések alapján. Hol van például Gaudi-Nagy Tamás a Jobbikból?
Ha belülről nincs semmi jogi ellentmondás, szólaljunk meg kívülről. Remélni lehet, hogy a Jobbik vezetői kötöttek már életükben munkaszerződést. Ebben az esetben két magánjogilag független, szabad fél lép jogviszonyra a szerződési szabadság elve alapján. Mit is jelent ez? Azt, hogy a felek szabadon döntik el, kivel kötnek szerződést, milyen tartalommal, s milyen szerződést. Ebbe a szabad szerződéskötési piaci mechanizmusba nagyon csekély befolyásolási lehetősége van az államnak, de különösen az Európai Uniónak, különösen azért, mert a bérpolitika nemzeti hatáskör.
Hogyan jutnak el a felek egy munkaszerződés megkötéséig? A munkaadónak például sürgős szüksége van tíz kiváló esztergályosra folyamatos nyugati exportrendelései miatt. A jelentkezők közül kiválasztja a gyakorlott, jó ajánlólevelekkel rendelkező, középkorú, lehetőleg helybeli lakással rendelkező férfiakat, s tesz nekik egy magyar viszonyok között kedvező bérajánlatot. A szintén független munkavállaló – akinél ha fennállnak a kedvező feltételek, több állásajánlat közül választhat itthon és külföldön – értékeli a bérajánlatot, a szociális juttatásokat, a munkahely felszereltségét, majd vagy elfogadja az ajánlatot, vagy magasabb munkabért kér. Így az ajánlat után kialakul egy alkufolyamat, amely után vagy következik szerződéskötés, vagy nem.
Másként alakul ez egy fejletlenebb hazai körzetben működő, induló kisvállalkozásnál. Ő sokkal kisebb bért tud ajánlani, rosszabbak a kapcsolódó feltételei, ezért kisebbek az igényei a munkavállalóval szemben, akinek szintén kedvezőtlenebbek az adottságai, így valószínűleg sokkal alacsonyabb szinten jön létre a bérmegállapodás.
Kérdés, lehet-e „béruniót” létrehozni csak egy adott országon belül? Kizárt. A magánjogilag független feleket lehetetlen egységes szintre hozni. A jó körülmények között levő, igényes munkaadót kizárt kötelezni gyenge adottságú munkavállaló felvételére, de a gyenge adottságú munkaadó sem tudja megfizetni a többszörös béreket. Teljesen hamis Vona Gábor hivatkozása, hogy Németországban megoldottak a keleti és a nyugati rész közötti különbségek.
Németország közel harminc év alatt sok százezer eurót fordított a volt NDK felzárkóztatására, ez a mai napig sem sikerült, példa, hogy a Drezda környéki gazdasági körzet Európa fejletlenebb vidékei közé tartozik, amelyet még Közép-Magyarország is megelőz.
Tegyük hozzá, hasonló megváltó ötlet a szocializmus idején is felmerült hazánkban, lehet, hogy Vona elnök úr emlékeiben ez rémlett fel.
Emlékezetem szerint „bérszínvonal-gazdálkodásnak” nevezték. Akkor is meg kellett fizetni a jó szakembereket, hogy valahogy működjön a gépezet, s még el kellett tartani az improduktív nómenklatúrát is. A csodaszer a „bérszínvonal-gazdálkodás” volt. Ez azt jelentette, hogy adott gazdasági egységnél az egy dolgozóra eső átlagbér nem léphet túl egy bizonyos összeget. Ennek módszere az volt, hogy mondjuk néhány száz jó szakember és a nómenklatúra mellé fel kellett venni éhbérért több ezer képzetlen, gyakorlatilag használhatatlan munkást, akiknek különösebb feladatot nem tudtak adni az adott munkahelyen. Mindenki boldog volt, a nómenklatúra, a jó szakemberek, de az éhbérért foglalkoztatottak is – és lehetett dicsekedni a teljes foglalkoztatottsággal. A jelenséget bátor közgazdászok finoman „kapun belüli munkanélküliségnek” nevezték, és a rendszerváltás után azonnal megszűnt, mivel a hazai és külföldi önálló jogi személy munkaadók nem voltak hajlandók átvenni piaci körülmények között a gyakorlatot.
Ez is eredményezte a kilencvenes évektől az utóbbi időkig létező hatalmas munkanélküliséget. Kérdés, ha a szocializmusban csődöt mondott egy hasonló rendszer, s jelenleg sem alkalmazható egy országon belül sem, hogyan lenne alkalmazható az Európai Unióban? Sehogy.
Vona elnök úr bombasztikus ötlete mellett nem foglalkozik a részletkérdésekkel, de hogy bemutassuk a terv abszurditását, ezekről is szólni kell.
Az unió területein több millió magánjogilag független jogi személy van. Hogyan tudják ezeket a szabad piacgazdaság viszonyai között a bérunió szabályainak betartására kötelezni? Létre akar hozni Vona úr egy több százezres európai szervezetet az ellenőrzésre? Hogyan lehet szankcionálni a szabályokat megszegő szervezeteket?
A megvalósításhoz, mondjuk, a német munkabéreket le kellene szállítani, a bolgárt felemelni. Mindkét ország gazdasága rövid idő alatt összeomlana.
Mi lenne a nyugdíjasokkal? A bérek és a nyugdíjak között mindenkor és mindenhol szoros összefüggés volt és van. Akkor következnie kell a „nyugdíjuniónak” is? Ezért a nyugati nyugdíjakat le fogják szállítani, a keletieket felemelni? Hogyan lehet ezt megvalósítani?
Simicska úr a Jobbik lelkes támogatója feltehetően ebben a kérdésben is, amit bizonyít, hogy plakáthelyein reklámozza a béruniót. Ha ennyire szimpatikus neki az ötlet, javasolható, hogy minden munkavállalójának emelje ötszörösére a munkabérét. Példamutató tette hazánkban és Európában is hatalmas sikert fog aratni.
Kérdés, hogyan valósítható meg az ötlet olyan foglalkozásoknál, amelyek csak egy országban léteznek. Hogyan valósul meg bérunió a torreádoroknál, rénszarvasvadászoknál és a kürtőskalács-készítőknél, s hasonló foglalkozásoknál?
Mi lesz a profi futballistákkal?A magyar NB I. profi(?) játékosai egy szintre fognak kerülni Ronaldóval és Messivel? S a művészek? A magyar Operaház statisztái egy szintre fognak kerülni a milánói Scala sztárénekeseivel?
Ki fogja kidolgozni a rendszert? Ha rábízzák az EU-ra – ha esetleg a szervezet egyáltalán befogadja az ötletet –, bizottságai körülbelül harminc évig vitatkoznak. Az esetleges javaslatot minden ország megvétózza, így újra kell kezdeni az egészet. Szóval, ha esetleg lesz valami az ötletből a mai döntéshozatali mechanizmusban, az minimum hatvan év, tehát a 2018-ban szavazó magyar választópolgárok életük során biztos nem találkoznak a rendszerrel.
Tisztelt Vona úr, tisztelt Jobbik! Hallhatnánk esetleg valamit a bombasztikus javaslat részleteiről kételyeink eloszlatására?