A Szamuely-induló (1)

Az új iskola 1953-ban készült el a Gellért-hegy déli lábánál, rohammunkában. Azért kellett hajtani az építőknek, mert 1945 után sokan beköltöztek a háború végén elhagyott lakásokba, ugyanakkor rengeteg gyermek született 1952–53-ban. Tilos volt az abortusz, súlyos büntetéssel számolhatott az orvos vagy bába, akit tetten értek. Az első magyarországi „baby boom” 1954-re teljesült: a Ratkó Anna egészségügyi miniszter elvtársnő – az első magyar nő miniszter, azelőtt szövőnő – demográfiai terve.

A Szamuely Tibor, 1919-es kommunista népbiztos nevét viselő általános iskola kétszárnyú, szocialista-realista stílusú kapuján 1959. szeptember elsején léptem be. Egyedül mentem, mert a szüleim aznap is dolgoztak. Eléggé önálló voltam, hétéves koromban, a házunktól ötven méterre volt az iskola, légvonalban, amúgy meg ismertem egy „rövidebb” utat is, a hatvanméteres sportpálya kerítés lyukán át.

Akkor láttam először az iskolát belülről, addig csak a vörös salakos pályán történő sporteseményeket – a felsősök versenyeit, kézilabdameccseket – bámultam a kerítés innenső felén, a derékig érő lábazatról. Őrült zsongás töltötte be a földszinti zsibongót, a felső osztályosok dolga volt, hogy eligazítsák az újoncokat a leendő az osztálytermükhöz. Amíg ott tépelődtem, észrevettem a terem falán levő jókora Lenin-képet. Ismertem a fizimiskáját az újságokból, utcai plakátokról. A föléje nagy betűkkel írt szöveget – „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!” – mégsem értettem, pedig ötéves koromtól olvastam. Délután megkérdeztem a papámtól, amire egy jót nevetett, és azt felelte: – Biztosan élni fog, mert nem a Zogányi doktor kezeli. Aki, tudvalevőleg, a körzeti orvosunk volt abban az időben, a Karolina úti rendelőben.

Addig bámészkodtam, hogyan vonulnak a gyerekek az osztályokba, hogy végül sietnem kellett megkeresni az első G osztályt, ahová a felsős diákok küldtek. Hat osztályterem volt a hosszú, Köbölkút utcával párhuzamos folyosó déli oldalán, többször is végig jártam A-tól F-ig, kétszer is visszamentem megkérdezni, merre találom meg az első G-t? – A leghátsó a folyosó végén – mondták, de ettől még jobban megzavarodtam. Végül az utolsó pillanatban észrevettem, hogy a folyosó másik oldalán van a legutolsó, egyetlen osztályterem, az enyém. Osztályonként 45-50 új nebulóval kezdtük meg az 1959–60-as tanévet, egyik héten délelőtt, a másikon délután. Szombaton is.

Mindig jobban szeretettem az iskolán kívül lenni, mint benne. A házi feladatokat hipp-hopp elintézvén, a sportpályán zajló események nézése volt a legjobb, és a legközelebb eső időtöltésem. Olyan színvonalas játékok voltak ott, mint a kézilabda, és a felsősök Szamuelyről elnevezett négy tusája (magas- és távolugrás, 60 méter síkfutás és kislabdahajítás), hogy a felnőtteket is oda vonzotta. Nem csoda, mert a „Köböl” a Testnevelési Főiskola gyakorló-oktató sulija volt, olyan fiatal tanárjelöltekkel, mint Németh Angéla, Szécsényi Józsefné és más későbbi, híres bajnoknők. Amikor délután kézilabdameccs volt, a pályával szemközt lakó Karinthy „Cini” bácsi meg a vele azonos korú apám is odament nézni a drótkerítésen át, a kitérdepelt zöld mackónadrágjaikban. Ők akkoriban – az 1950-es évek végén – még reakciós fradistának számítottak a magyar szocialista sport világában.

A másik politikai oldal jeles szereplőjeként az iskola testnevelő tanára, Targonci Pista bácsi lép színre. Ha valaki tornaórát mondott testnevelés helyett, tüstént kapott tőle egy akkora rohadt kokit a feje búbjára, hogy – szó szerint – beleszédült. Mindig a markában tartott egy kőkeményre felfújt, 1-es méretű kézilabdát, hogy hozzávágja a nem figyelő, bóklászó gyerekhez. Targó atya – ahogy a háta mögött neveztük, óvatosan – tartalékos kiképző katonatiszt volt, nyaranta vidéki, isten háta mögötti büntetető-nevelő alakulatoknál szolgált nevelőként. Az ottani viselt dolgairól nem tudhattunk, de amikor hazai pályán mozgott, akkor is (idióta) katonaként viselkedett. Párbajtőrrel szurkálta a fenekét annak, aki csak lassan bírt felkapaszkodni a mászókötélen, kint a vörös salakos pályán két könyéken kellett kúszni, két kézzel szorítani a Targonci készítette seprűnyél puskát.

Focizni tilos volt a vörös salakos pályán, kedvenc sportága a „sorokozó!” volt. Pisszenni sem mertünk, mert akit kiszúrt magának, úgy megtornáztatta, hogy a gatyája is vizes lett. Egy alkalommal olyan erősen dobott arcon a labdájával egy hetedikes fiút, hogy a Fehérvári úti rendelőbe kellett vinni a vérző orrával.

Az iskola Szamuely Tibor úttörőcsapatának zászlóanyja az 1919-es kommün tömeggyilkos népbiztosának özvegye volt. Magát csak Szamuely néninek neveztette, és mindig elvtársnak mondta az 1919-ben menekülés közben az osztrák határon agyonlőtt Szamuelyt. Olyan csúf, fekete mitesszeres képe volt, hogy a kis alsósok megijedtek tőle. Úttörőavatás alkalmával ő kötötte meg csomóra a vörös kendőt az élen járó tanulók nyaka köré; amikor az apám először meglátta a jelenetet a sportpályán, megborzongott a látványtól. – Ezt biztos a férjétől tanulta – mondta ridegen. Apám a budai Szentimrevárosban született 1921-ben, ott járt iskolába, a mostani József Attila Gimnázium épületében, a Körtéren; mindent tudott a ’19-es kommün szörnyű bűneiről, és a hatvan civil embert kötélre akasztó „Számuely eptáty” szerepéről.

Volt az iskolának és úttörőcsapatának indulója is! Egy Udvardi nevű énektanár szerezte, szövegét a neves irodalmár Hegedűs Géza írta. A remekmű utolsó két sora így hangzott: – „így él, így jár a Szamuely úttörőcsapat!” Na, már most, amikor 1967. március 21-én délelőtt a tágas tornateremben felsorakozott osztályok, majd a tanári kar és a vendégek – köztük Szamuely néni, a mindig sípoló hallókészülékével – tiszteletére elénekelték az indulót; a végszót követően több helyről egyszerre, egy harsány „bumm-traccs!” bekiáltás zavarta meg a vörös zászlós, nyakkendős áhítatot. Egy pillanatig néma csend volt, az után úgy elkezdtek futkosni a tanerők a tettesek után, mint kopók a vad után. Targonci tigrisként vetette rá magát a 14 éves bűnösökre, a földre lökte őket, rájuk taposott, kicsavarta a karjukat. Őrült jelenetek játszódtak le, a zászlósanya úgy forgatta körbe a nyakát, mint egy megriadt kopasz nyakú sovány tyúk. Az ünnepség összeomlott, öt diák igazgatói megrovást kapott. A középiskolai felvételük bánta.

A Magyar Posta a Tanácsköztársaság kitörésének ötvenedik évfordulójára 1969. március 21-én ünnepi iker-postabélyeget bocsátott ki, Lenin kettős arcképével. Kun Béla és Szamuely megbukott.

(Folytatjuk)