Vélemény és vita
A Monarchia szele
Az osztrák gazdaság bővülésénél 2-2,5 százalékkal nagyobb ütemet kell produkálni, hogy tartsuk a Lajtán túli irányt.
Nem szokásom „folytatásos regényt” írni, azonban minapi vezércikkemre (Utolérni Ausztriát, Magyar Hírlap, 2016. február 24.) oly sokan reagáltak, és nem is akárkik – Simor András, Madár István, Korányi Balázs, Drucker György –, hogy úgy érzem, nem árt felmelegíteni a témát. Röviden az előzményekről annyit, hogy Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke a Versenyképesség és növekedés című könyv bemutatóján azt mondta: történelmi célunk Ausztria utolérése, ami reálissá vált az elmúlt öt év teljesítménye alapján.
Persze az elmúlt huszonöt év távlatából megállapítható az is, hogy a gazdaság fejlődéséhez fűzött korábbi reményeink nem teljesültek. A rendszerváltozás hajnalán ugyanis azt reméltük, legfeljebb huszonöt év kell ahhoz, hogy úgy éljünk majd, mint a nyugat-európaiak. Vagyis: kitartson a hó elejétől a hó végéig a fizetésünk, abból tudjunk is megtakarítani, esetleg befektetni, valamint nyugdíjunk, egészségügyi ellátásunk biztosított legyen, oktatásunk színvonala pedig versengjen más európai államokéval, továbbá parkoljon az ingatlanunk előtt egy nyugati autó, és még nyaralhassunk-telelhessünk is. Ráadásul némi romantikát is beleszőttünk az akkori álmokba: az istálló ablakában is roskadozzon majd a muskátli. Úgy, ahogy azt Nickelsdorfban, vagyis Miklóshalmán láttuk – első nyugati kiruccanásunk alkalmával.
Sok víz lefolyt a Dunán és a Tiszán - 1989-1990 óta –, de vágyaink nem teljesen így alakultak. Ám azt sem állítom, hogy minden hiábavaló volt, és nem élnénk jobban, mint a hetvenes-nyolcvanas években. Számoljuk csak össze autópályáink hosszát, a benzinkutakat, a bankfiókokat, a PIN-kódos kártyáinkat, a vállalkozásaink számát, az elérhető kábeltévé-csatornákat, a fitnesz-wellness-központokat, a reptereinkről elérhető célállomások számát! Nem igaz, hogy semmi sem történt, és hogy minden hiábavaló volt.
Négyévente szavazhatunk, mi választhatunk kormányt és önkormányzatot. Piacgazdaságunk stabilitását pedig mi más jellemezhetné jobban, mint az Audi, a Mercedes és az Opel gyárai mellett az, hogy a világcégek túlnyomó részének Magyarországon képviselete, termelőegysége van. Többségük – folyamatosan – bővíti kapacitásait és fejleszt is. Benn vagyunk az Európai Unióban, a NATO-ban, és az összes fontos nyugati gazdasági szervezet védőhálóját élvezhetjük.
Közben tény, hogy alacsonyabbak a hazai fizetések, mint a nyugatiak – azonban ebben is óriási a fejlődés. És ezt nem is elsősorban a mindenkori kormányok javára írom, hanem arra, hogy a piac kikényszeríti a normális béreket. Ha pedig a munkáltató nem javítja a jövedelmek szintjét, a munkavállaló elmegy – például Ausztriába dolgozni. Nem vitatom, hogy elképesztőek a regionális különbségek, és sokan élnek a létminimum alatt, az ország bizonyos részein nincs is más kiút, mint a közmunka, valószínűleg százezrek élnek egyik napról a másikra, a kis- és közepes vállalkozásainkat alig-alig finanszírozzák a bankok, így a „hazai” munkahelyekkel szemben a multik élveznek előnyt. Elfogadom, hogy eleven sebek tátonganak az egészségügyi rendszerünkön, s azt is, hogy teljesen át kell alakítani az oktatást, hogy a bizonyítványok érjenek is valamit.
Ezek után is van képünk Ausztria beéréséről beszélni?
Igen, hiszen kitűzött céljaink nem változtak. Matolcsy György arról értekezett: a következő huszonöt évben úgy hozható be a lemaradás, ha sikerül stabilizálni a versenyképesség növelésén alapuló gazdaságpolitikát. Matematikailag ez így áll össze: az osztrák gazdaság bővülésénél 2-2,5 százalékkal nagyobb ütemet kell produkálni, hogy tartsuk a Lajtán túli irányt.
Ausztria azért is jó példa, mert területében, lakosságszámában és természeti erőforrásaiban hasonlít hazánkhoz. Bár ott van az Alpok. Ez egyrészt a turizmus, másrészt a vízenergia területén helyzeti előnyt jelent az osztrákoknak, de alattuk sincs kőolajmező, sőt, igazából nincs olyan kiemelkedő területe a gazdaságnak, ami „mindent visz”. Sikerükben nagy szerepet játszottak a történelmi tényezők is: lehorgonyoztak Nyugaton, ráadásul a vasfüggöny mellett kirakatországot is csináltak „sógorainkból”.
Ausztria sikerének titka a szétaprózottságban rejlik: rengeteg kisvállalkozás működik, amelyek a létező összes területet felölelik. A jó teljesítmény másik alapja, hogy a kutatás-fejlesztésre fordított kiadásokat folyamatosan növelték, s „állambácsi” széleskörű szerepet vállal közvetlen és közvetett eszközök kombinációjával: tőkejuttatás az állami tulajdonú vállalatoknak, közületi és infrastrukturális beruházások, jelentős állami megrendelések, valamint a kis cégek erőteljes támogatása bankhitelekkel és garanciákkal. S ott nincs ajkvékolás a kiterjedt állami befolyás miatt!
Az MNB szakértői a dinamikus és hatékony állam, valamint a kiszámítható üzleti környezet mellett néhány kulcságazat – elektronika, járműipar, turizmus, élelmiszeripar, logisztika, infokommunikáció, orvosiműszer-gyártás – kitörésében látják a versenyképesebb és növekvőbb magyar gazdaság megteremtésének opcióját a következő huszonöt évre.
Távol vagyunk-e az osztrák fejlettségi szinttől? Nos, az Osztrák–Magyar-Monarchia idején még nálunk is más szelek fújtak, mármint ami a gazdasági mutatókat illeti. Akkoriban a magyar ipar több lényeges területen nemcsak megtöbbszörözte termelését, de közeledett is a kor „globális” színvonalához, mi több: gyakran el is érte azt. Sőt, a gépipar egyes területein le is köröztük a versenytársakat. Hogy a történelem megismétli-e önmagát, elsősorban rajtunk múlik.
Nem is az osztrákokon.
Persze az elmúlt huszonöt év távlatából megállapítható az is, hogy a gazdaság fejlődéséhez fűzött korábbi reményeink nem teljesültek. A rendszerváltozás hajnalán ugyanis azt reméltük, legfeljebb huszonöt év kell ahhoz, hogy úgy éljünk majd, mint a nyugat-európaiak. Vagyis: kitartson a hó elejétől a hó végéig a fizetésünk, abból tudjunk is megtakarítani, esetleg befektetni, valamint nyugdíjunk, egészségügyi ellátásunk biztosított legyen, oktatásunk színvonala pedig versengjen más európai államokéval, továbbá parkoljon az ingatlanunk előtt egy nyugati autó, és még nyaralhassunk-telelhessünk is. Ráadásul némi romantikát is beleszőttünk az akkori álmokba: az istálló ablakában is roskadozzon majd a muskátli. Úgy, ahogy azt Nickelsdorfban, vagyis Miklóshalmán láttuk – első nyugati kiruccanásunk alkalmával.
Sok víz lefolyt a Dunán és a Tiszán - 1989-1990 óta –, de vágyaink nem teljesen így alakultak. Ám azt sem állítom, hogy minden hiábavaló volt, és nem élnénk jobban, mint a hetvenes-nyolcvanas években. Számoljuk csak össze autópályáink hosszát, a benzinkutakat, a bankfiókokat, a PIN-kódos kártyáinkat, a vállalkozásaink számát, az elérhető kábeltévé-csatornákat, a fitnesz-wellness-központokat, a reptereinkről elérhető célállomások számát! Nem igaz, hogy semmi sem történt, és hogy minden hiábavaló volt.
Négyévente szavazhatunk, mi választhatunk kormányt és önkormányzatot. Piacgazdaságunk stabilitását pedig mi más jellemezhetné jobban, mint az Audi, a Mercedes és az Opel gyárai mellett az, hogy a világcégek túlnyomó részének Magyarországon képviselete, termelőegysége van. Többségük – folyamatosan – bővíti kapacitásait és fejleszt is. Benn vagyunk az Európai Unióban, a NATO-ban, és az összes fontos nyugati gazdasági szervezet védőhálóját élvezhetjük.
Közben tény, hogy alacsonyabbak a hazai fizetések, mint a nyugatiak – azonban ebben is óriási a fejlődés. És ezt nem is elsősorban a mindenkori kormányok javára írom, hanem arra, hogy a piac kikényszeríti a normális béreket. Ha pedig a munkáltató nem javítja a jövedelmek szintjét, a munkavállaló elmegy – például Ausztriába dolgozni. Nem vitatom, hogy elképesztőek a regionális különbségek, és sokan élnek a létminimum alatt, az ország bizonyos részein nincs is más kiút, mint a közmunka, valószínűleg százezrek élnek egyik napról a másikra, a kis- és közepes vállalkozásainkat alig-alig finanszírozzák a bankok, így a „hazai” munkahelyekkel szemben a multik élveznek előnyt. Elfogadom, hogy eleven sebek tátonganak az egészségügyi rendszerünkön, s azt is, hogy teljesen át kell alakítani az oktatást, hogy a bizonyítványok érjenek is valamit.
Ezek után is van képünk Ausztria beéréséről beszélni?
Igen, hiszen kitűzött céljaink nem változtak. Matolcsy György arról értekezett: a következő huszonöt évben úgy hozható be a lemaradás, ha sikerül stabilizálni a versenyképesség növelésén alapuló gazdaságpolitikát. Matematikailag ez így áll össze: az osztrák gazdaság bővülésénél 2-2,5 százalékkal nagyobb ütemet kell produkálni, hogy tartsuk a Lajtán túli irányt.
Ausztria azért is jó példa, mert területében, lakosságszámában és természeti erőforrásaiban hasonlít hazánkhoz. Bár ott van az Alpok. Ez egyrészt a turizmus, másrészt a vízenergia területén helyzeti előnyt jelent az osztrákoknak, de alattuk sincs kőolajmező, sőt, igazából nincs olyan kiemelkedő területe a gazdaságnak, ami „mindent visz”. Sikerükben nagy szerepet játszottak a történelmi tényezők is: lehorgonyoztak Nyugaton, ráadásul a vasfüggöny mellett kirakatországot is csináltak „sógorainkból”.
Ausztria sikerének titka a szétaprózottságban rejlik: rengeteg kisvállalkozás működik, amelyek a létező összes területet felölelik. A jó teljesítmény másik alapja, hogy a kutatás-fejlesztésre fordított kiadásokat folyamatosan növelték, s „állambácsi” széleskörű szerepet vállal közvetlen és közvetett eszközök kombinációjával: tőkejuttatás az állami tulajdonú vállalatoknak, közületi és infrastrukturális beruházások, jelentős állami megrendelések, valamint a kis cégek erőteljes támogatása bankhitelekkel és garanciákkal. S ott nincs ajkvékolás a kiterjedt állami befolyás miatt!
Az MNB szakértői a dinamikus és hatékony állam, valamint a kiszámítható üzleti környezet mellett néhány kulcságazat – elektronika, járműipar, turizmus, élelmiszeripar, logisztika, infokommunikáció, orvosiműszer-gyártás – kitörésében látják a versenyképesebb és növekvőbb magyar gazdaság megteremtésének opcióját a következő huszonöt évre.
Távol vagyunk-e az osztrák fejlettségi szinttől? Nos, az Osztrák–Magyar-Monarchia idején még nálunk is más szelek fújtak, mármint ami a gazdasági mutatókat illeti. Akkoriban a magyar ipar több lényeges területen nemcsak megtöbbszörözte termelését, de közeledett is a kor „globális” színvonalához, mi több: gyakran el is érte azt. Sőt, a gépipar egyes területein le is köröztük a versenytársakat. Hogy a történelem megismétli-e önmagát, elsősorban rajtunk múlik.
Nem is az osztrákokon.