Alapos diplomáciai kavarodást okoztak azok a francia tüntetők, akik Emmanuel Macron nyugdíjreformja elleni tiltakozásul vonultak az utcára. A francia elnök ugyanis 62-ről 64 évre emelte a nyugdíjkorhatárt. Már ez önmagában is elég okot szolgáltatott volna a heves tiltakozásokra, de az igazi indíték mégis az volt, hogy ezt a törvényjavaslatot parlamenti jóváhagyás nélkül fogadta el a kormány, az elnök pedig kihirdette. A napok óta tartó felfordulás megmaradt volna a belpolitika keretei között, csakhogy III. Károly, az Egyesült Királyság új uralkodója éppen franciaországi látogatásra készült.
Bár a szigetországban alkotmányos monarchia van, vagyis az uralkodó uralkodik, a kormány kormányoz, a végrehajtó hatalom a kormány kezében van, míg a törvényalkotás a parlament feladata. Tehát az ország irányításába a királynak nincs beleszólása, olyannyira, hogy a tervezett látogatását is a londoni kormány döntése alapján határozták el.
III. Károly francia kiruccanása azonban elmarad, mivel Macron telefonon erre kérte Rishi Sunak brit miniszterelnököt. Párizs ugyanis attól félt, hogy nem tudják szavatolni őfelsége biztonságát. A brit közjogi berendezéstől függetlenül a tervezett látogatásnak fontos diplomáciai és geostratégiai jelentősége lett volna. Ez lett volna III. Károlynak mint uralkodónak az első külföldi útja. A presztízsveszteségen túlmenően mindkét fél komoly diplomáciai vereségként is elkönyvelheti a látogatás elmaradását.
A brit diplomácia hagyományos módszere, hogy a kontinentális konfliktusokban mindig a gyengébb felet támogatja, nehogy a másik túlzottan megerősödjön. Ebben az esetben Franciaország a gyengébb, míg Németország az erősebb fél. Az Európai Unióban eddig a Párizs–Berlin-tengely dominált, a két fél egymás között állapodott meg a fontos kérdésekről, aztán a többi tagállamtól elvárta, hogy azok ehhez igazodjanak. Egy ideje azonban versengés figyelhető meg Párizs és Berlin között, ráadásul úgy, hogy mindkét ország szeretne a másik kárára nagyobb befolyásra szert tenni az unióban.
Most éppen azon folyik a vita, hogy a nukleáris energia zöldenergiának számít-e vagy sem. A németek az atomenergia uniós kivezetése mellett kardoskodnak, míg a franciák – a magyar kormányhoz hasonló álláspontot képviselve – a „zöldcsomagba” akarja besorolni a nukleáris energiát. De van itt más is. Míg Macron – előző kijelentéseit értékelve – az ukrán konfliktus kapcsán figyelembe venné Oroszország biztonsági érdekeit, addig Olaf Scholz német kancellár az illuzórikus teljes ukrán győzelem mellett áll ki. Mindez még nem indokolná, hogy a francia–német csörtében a németek legyenek az erősebbek. Csakhogy Berlin uniós beágyazottsága sokkal mélyebb, mint a franciáké. Annál is inkább, mert az uniós bizottság is az amerikai álláspontot fújja, főleg az ukrán kérdésben.
Ebben a szövegösszefüggésben kell értelmezni a királyi látogatás elmaradását, ami nagyon kínos a franciáknak, sőt egy nagy diplomáciai pofon Macronnak, mert III. Károly Berlinbe is készül, és így Németország lesz az első olyan állam, amelyet őfelsége mint brit uralkodó keres fel. A körülmények azt az üzenetet küldik a külvilágnak, hogy a francia elnök hosszú távon nem lesz képes a belpolitikai helyzetet uralni.
A terv nem ez volt.
A szerző főmunkatárs