Czopf Áron

Vélemény és vita

Gyűlölködés helyett nézzünk a térképre!

A honfoglaló magyarok a Kárpát-medence meghódításakor egy végeláthatatlan szláv térség stratégiai centrumát foglalták el. Ezer éve mi választottuk el egymástól az északi és déli, a nyugati és keleti szláv területeket

Civilizációs kötelességünk-e a ruszofóbia? Így hangzik a kérdés, amire a marginalizálódó liberális médiaértelmiség tagjai a jelen körülmények között határozott igent mondanak. Igen – mondják –, a ruszofóbia az európai minimum! Mit is mondhatnánk – lelkük rajta. Csak azt nehéz megérteni, hogy a mi közép-európai történelmi tapasztalataink birtokában hogyan jutunk ilyen barbár, kultúrrasszista megállapításra? Vajon tényleg nincs ennél észszerűbb tanulsága az elmúlt ezer évnek, vagy „a történelem már a múlté” a progresszív körökben?

Onnan indul a történetünk, hogy a honfoglaló magyarok a Kárpát-medence meghódításakor egy végeláthatatlan szláv térség stratégiai centrumát foglalták el. Ezer éve – ha mondhatom így – mi választottuk el egymástól az északi és déli, a nyugati és keleti szláv területeket. És ki tudja, miért, sosem voltunk igazán a pánszláv mozgalmak kedvencei. A nyugati és keleti kereszténység közé ékelődve kulturális és geopolitikai helyzetünk a kezdetektől mindmáig a köztesség fogalmával írható le a legpontosabban. Nem egyszerűen közép-európai ország vagyunk tehát, hanem ahhoz a köztes Európához tartozunk, amely a nagyhatalmi érdekek metszéspontjában, de a birodalmi központoktól azért még kellő távolságra helyezkedik el.

E rendkívül sokszínű térségben gyakorlatilag soha nem engedhettük meg magunknak, hogy egyoldalúan gyűlöljük vagy idealizáljuk a környező népeket. Arra vagyunk kényszerítve, hogy együttműködjünk azokkal, akiket különben ellenségeinknek is vélhetnénk. Olyanokkal, akikkel ráadásul még negatív történelmi tapasztalataink is vannak. Az etnikai nacionalizmus sajnos sokszor fölülírta ezt a realizmust, de a régiónk népeinek rengeteg közös történelmi tapasztalata, kulturális értéke és hagyománya van. Ha ezzel mit sem törődünk, akkor sem felejthetünk el az alapvetést: az itteni népek közös érdeke, hogy egyetlen külső hatalom se vonhassa befolyási körébe a régiót, és együtt már elég erősek legyünk az önállósághoz. Régi álom, amit jó lenne valóra váltani.

Csehország, Szlovákia, Magyarország és Lengyelország, a balti államok és Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország és Szlovénia nem véletlenül alkot minden történelmi konfliktus ellenére is bizonyos közösséget. A „kereszténység védőbástyájaként” ránk háruló, igencsak hálátlan szerep, a németek Mitteleuropa-elképzelései, az oroszok által felkarolt pánszláv törekvések, a francia „cordon sanitaire” geostratégiája, a szovjet birodalom Kelet-Európa-politikája ugyanazokra a következtetésekre indít bennünket: realistának kell lennünk és gyanakvónak minden külső behatással szemben, de közben annyi erőt és egységet kell felmutatnunk, amennyit csak lehet, hogy szemmagasságban vagy legalább ahhoz közel beszéljenek velünk a környező hatalmak.

Ez egy meggyengített és szétszabdalt térség, amelynek öntudatos kultúrnemzetei mindig ráfizettek az etnikai nacionalizmus és a ressentiment hamis szólamaira. A legfontosabb a régió minél szorosabb politikai, gazdasági és kulturális (!) integrációja lenne. Az elmúlt évtized fejleményei kettős képet mutatnak ebből a szempontból. Különösen Ukrajna és Románia mutatta a történelmi bölcsesség hiányát, a visegrádi országok és délszláv szomszédaink viszont mintha megértették volna az együttműködés fontosságát. Jó hír, hogy Magyarország fölött legalább részben múlni látszik az elmúlt száz év geopolitikai magánya és ismét a kölcsönös egymásrautaltságok sűrű hálójában találjuk magunkat, amely mindig is a közép-európai élet természetes szövete volt.  

Az Oroszországgal való számvetés kiindulópontját ebben a kontextusban és különösen lengyel és magyar vonatkozásban a posztkoloniális állapot adja meg. Amikor 1945-ben az amerikai és a szovjet „szövetséges univerzalizmusok” (Rolf Peter Sieferle) geopolitikai értelemben összeroppantották Európát, és az 1914 óta tartó kontinentális hanyatlás újabb mélypontra ért, eljött – régi szóval – az „imperialisták” ideje Nyugaton és Keleten egyaránt. Hogyan jutottunk el mégis a mai posztkoloniális állapotba?

A Nyugat globális pozícióit a jól ismert gyarmati felszabadító harcok rendítették meg, míg végül a Szovjetunió maradt az utolsó földrajzi értelemben keleti, ám ideológiai igazolását tekintve kétségkívül nyugati gyarmatbirodalom, amely az 1990-es években a Baltikum, Ukrajna és a kaukázusi népek partikularista-nacionalista törekvései mentén bomlott föl. Ebbe az összefüggésrendszerbe ágyazódnak tehát a közép-európai függetlenségi hagyomány legfrissebb hajtásai is. A lengyel és a magyar szabadságvágy érzelmi tartalékait Józef Mackiewicz önmeghatározása jelöli meg legjobban, amely így hangzik: „nemzetisége: antikommunista”.

Ez már rögzíti is az oroszokhoz fűződő viszonyt. Elutasítjuk a szovjet típusú imperializmust, a világmegváltó küldetéstudatot és a közép-európai állami struktúrák meggyengítésére irányuló külső törekvéseket. De nem az orosz nemzetet, nem az orosz kultúrát és nem az orosz jellemet, amelyet sokkal inkább a ránk jellemző távolságtartó tisztelettel veszünk szemügyre. Éppen itt csúszik félre a liberálisok gondolkodása, akik most a legalantasabb kultúrrasszista mítoszok nyelvezetével élnek nemcsak nálunk, hanem bizony Európa-szerte: sötét babonák mellett tesznek hitet, kultúraromboló indulattal üldözik még Dosztojevszkijt is és vele „az összemberiről kimondott orosz szót” (Nyikolaj Bergyajev), amellyel szemben a neheztelés szellemét terjesztik – ezzel egyébként cseppet sem hazudtolva meg eszméiket.

Tudniillik az újkori gondolkodás történetében a liberalizmus a par excellence kultúrrasszista eszmekör, amelynek ezt az alapvonását máig jótékony homály fedi. Ismeretes, hogy még a nácik is kölcsönöztek bizonyos elemeket ebből a tetemes angolszász örökségből, így hát nincs okunk meglepődni a ruszofób retorikán sem, ami szándékosan nem tesz különbséget az orosz politikai osztály és az orosz nemzet között. A történeti jelenségek szüntelen újrakeringésében más-más alakban ugyan, de mégis mindig ugyanaz tér vissza.

A közép-európai patrióta szellemiség ezzel szemben nem ruszofób, hanem mindenekelőtt függetlenségpárti. Épp ezért szolidáris a megtámadottal, de nem az egyetemes kultúra terrénumán keres ellenségeket, hogy árnyakkal viaskodhasson, hanem realistább megközelítést alkalmaz. Szeretnénk azt hinni, hogy az elmúlt száz év már kiölt belőlünk minden naivitást. Kedveljük a pesszimistákban, hogy pusztán jobbító szándékból nem lőnek minket minden ötven évben meszesgödrökbe. De a gyűlölködés, az orosz szerzők, karmesterek és péksütemények betiltása épphogy rossz emlékeket ébreszt bennünk.

Ez az az agresszív optimizmus, amely szerint a geopolitikai konfliktusoknak ideológiai megoldása van. Mi sem állhatna távolabb a valóságtól. Ha a politikai gondolkodás sokfelé apokaliptikus mítoszokhoz közelít is, Közép-Európa népei nem hatódnak meg Filofej szavaitól, miszerint Oroszország lenne a harmadik Róma, és gúnyos mosoly fut át az arcunkon akkor is, amikor meghalljuk, hogy Washington lenne a hegyre épült város és a népek világossága, ahogy a tengerentúl hangoztatják. Minden efféle politikai eszkatológiának lőporszaga van, és mi érezzük ezt.

Gyűlölködés és birodalmi jelszavak szervilis ismétlése helyett azt mondom, nézzünk a térképre: ott vagyunk a közepén, a dolgok sűrűjében, egy áthatolható, sebezhető és köztes állásponton. Közép-Európában nem pártállásunk van, hanem a hazánk. A közép-európai népek összefogásának és minél szorosabb politikai, gazdasági és kulturális integrációjának nincs alternatívája, erre épp a háborús helyzet világít rá kíméletlen egyértelműséggel. Szóba se jöhet semmiféle angolszász ihletettségű kultúrrasszista transzpolitika.

A liberális értelmiség figyelmébe ajánlom, hogy egy úgynevezett kontinensen élünk, amelyen közvetlen geopolitikai kölcsönhatások érvényesülnek. Magyarország nem sziget és nem, a legkevésbé sem kompország, ahogy hirdetni szokták. Szilárd talaj kell a lábunk alá. Történelmi felelősségünk tudatában most sem az ukránellenesség, sem az oroszellenesség nem engedhető meg. Ez ugye világos? 

(A szerző eszmetörténész) 


 

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Hann kikutatta

ĀFricska. Szerintem nincs jobb foglalkozás, mint „mainstream független” közvélemény-kutatónak lenni

Kerékgyártó György

Kerékgyártó György

Örökölt téveszméink

ĀEgy hatodikos gyerekkel beszélgetve hallottam, azt tanulták az iskolában történelemórán, hogy a Biblia azért nem volt lefordítva a középkorban népnyelvre, mert a papok vissza akartak élni azzal a tudással, ami a Könyvek Könyvében van