Bogár László

Vélemény és vita

Ha majd megöregszünk

Az utóbbi hetek során újra nagy publicitást kapott az a számos társadalomelemző által már eddig is hangoztatott javaslat, hogy legyen sokkal szorosabb és intézményesített kapcsolat a népesedési folyamatok és a nyugdíjrendszer között

A mai nyugdíjrendszernek ugyanis legalább is látszólag logikailag nem sok köze van a gyermekvállaláshoz. A köztudatban úgy él a nyugdíj, hogy egy aktív életen át fizetem a járulékot, és ennek fejében jogosulttá válok a nyugdíjra, sőt sokszor még az is megfogalmazódik, hogy a nyugdíj mindentől független, egyetemes „emberi jog”, minden közösségnek „kötelessége” eltartani minden idős embert, függetlenül attól, hogy fizetett-e valaha is bármilyen járulékot.

Nem meglepő tehát, hogy ha időnként felmerült az, hogy mégis csak létezik kapcsolat a gyermekvállalás és a nyugdíj között, és ezt meg is kellene jeleníteni a nyugdíjrendszerben, akkor a többség felháborodottan elutasítja ezeket a javaslatokat, mert szerintük „igazságtalan” lenne. Egyébként is a „nyugdíj az nyugdíj”, ne keverjük össze a hozzá egyáltalán nem kapcsolódó ügyekkel. Ráadásul főként a nők utasítják el, talán mert azt gyanítják, hogy megint valami újabb gyermekvállalási kényszerítő eszköz készülődik a nyugdíjreform „álruhájába” öltöztetve.

Pedig könnyű lenne belátni, hogy a nyugdíj és a jövő nemzedékének világra hozása és testi-lelki egészségben való felnevelése elválaszthatatlan egymástól, hisz, ha nincs „jövő nemzedék”, akkor néhány évtizeden belül minden megszűnik, és ebbe a „mindenbe” természetesen a nyugdíj is beletartozik. Vagy jön az „importált” jövő nemzedék a migráns „személyében”. Az említett társadalomelemzők közül talán Banyár József dolgozata a leginkább figyelemre méltó, így az alábbiakban az ő tanulmányából idézek néhány gondolatot.

A tradicionális társadalmakban a gyermeknek – a népesség döntő többsége számára – komoly gazdasági haszna volt. Már viszonylag kiskorától munkába lehetett állítani a családi gazdaságban, vagy bérmunkába lehetett adni munkaerejét. Ezenfelül az idős, már munkaképtelen szülők ellátását is ők oldották meg, évezredeken át ez volt a „hagyományos nyugdíjrendszer”. A gyerek közvetlenül „természetben” adta vissza mindazt, amit felnevelése során a szüleitől kapott. Mindez mára radikálisan megváltozott, a gyermekvállalás egy racionálisan kalkulálható „projektté” vált, és e kalkuláció szerint nem éri meg. Hisz nagyon sokba kerül, ám a szülő számára többnyire semmilyen gazdasági haszna nincs, sőt inkább élethosszig tartó anyagi kiadást jelent.

Az emberek többsége szeretne gyereket, de „belátja”, hogy „most még” nincs olyan gazdasági helyzetben, hogy vállalja. A társadalom számára a gyermek gazdasági haszna óriási, kvázi végtelen, hisz gyermek nélkül megszűnne maga a társadalom is, de gyermeket nem a társadalom vállal, hanem az egyének, akiknek a társadalom csak nagyon kis részben téríti meg az így felmerülő költségeket.

A gyermekek végtelen társadalmi haszna, hogy – tovább működtetik a gazdaságot, fizetik az adókat és a társadalombiztosítási járulékokat – nagyrészt közös, nemcsak azok realizálják, akik a gyermeknevelés – modern társadalmakban egyre növekvő – költségeinek döntő részét állják, hanem azok is, akik egyáltalán nem vállalnak gyermeket. Tehát – ha azt akarjuk, hogy a nyugdíjrendszer hosszú távon fenntartható legyen, akkor – a feladat, hogy a gyermeknevelést anyagi értelemben is összekapcsoljuk a nyugdíjrendszerrel.

Az is világos, hogy nem általában a sok gyerek a fontos, hanem az, hogy minél több olyan gyermeket neveljünk fel, akik megkapnak mindent, ami alkalmassá teszik őket a munkamegosztás globális és lokális rendszerébe való beilleszkedésre. Ebből a szempontból válik igazán érthetővé a globalista-liberális erők állandó követelése, hogy a legszegényebbek gyermekvállalását kell a legjobban támogatni. Ami az esetek jelentős részében a társadalom igen komoly anyagi támogatásával hozna létre egyre nagyobb sehonnan sehová, a semmibe vezető pénzfolyamot. És hogy a társadalom erőforrásait felélő segélykérőket vagy a társadalmi erőforrásokat gyarapító adó és járulékfizetőket nevelünk fel, ez nagyrészt kisgyermekkorban dől el, így a kezdeti humántőke-beruházás kulcsfontosságú.

Igaz, ez ma az egyik legérzékenyebb társadalomstratégiai frontvonala, de világossá kellene tenni, a hosszú távú jövőnk szempontjából nagyon nem mindegy, hogy milyen társadalmi csoportok gyermekvállalását érdemes ösztönöznie a társadalom egészének. A vi-lágos álláspontot azonban akkor is vállalni kell, hogy ha napjainkban a globális média véleményhatalmi rendszere rasszista, nacionalista és más megbélyegző jelzőkkel illeti azokat, akik csak megpróbálják néven nevezni a dolgokat.

A gyermeknevelés gazdaságilag is legalább részben jövedelmezővé tételének két útja lehetséges, amit nevezhetünk „input-” és „outputfinanszírozásnak”, olvashatjuk a dolgozatban. Az első szerint a társadalom erőforrásokat biztosít a gyermekneveléshez, azaz fedezi annak költségeit, a második szerint pedig kvázi, amikor társadalom „átveszi” a „kész”, felnevelt gyermeket, akkor visszatéríti a felnevelés költségeit.

Valószínűleg ennek valamely kombinációját célszerű megvalósítani, de a nyugdíjrendszert mindenképpen érdemes bevonni a konstrukcióba legalább utófinanszírozás gyanánt. Mint minden ilyen stratégiai fontosságú kérdés esetében, az ördög a részletekben lakozik, nagyon komoly munkát igényelne egy ilyen rendszer létrehozása, ám ez nem lehet ok arra, hogy ne vágjunk bele. 

(A szerző közgazdász)

Kapcsolódó írásaink

Kelemen András

Kelemen András

Ge(nde)rmánia

ĀAnnak ellenére, hogy Macron francia elnök érzékeny szimattal mindent elkövet, hogy átvehesse a német Merkeltől az európai irányító szerepét, láthatjuk, hogy Napóleon világbirodalmi kísérlete óta erre nincs francia esély

Bán Károly

Bán Károly

Csőcselékbaloldal

ĀA zsák megtalálta a foltját: Fegyőréknek is sikerült csatlakozniuk a csőcselékemberhez