Rab Irén

Vélemény és vita

Diákforradalmak és barbatrükk

Az egész úgy kezdődött, hogy a fiúk szimbolikusan elfoglalták az egyetemi kollégium leányszállását

Így tiltakoztak az elavult rendszabályok, a konzervatív egyetemvezetés és az autonómia megsértése ellen. Amikor ezért ki akarták rúgni őket az egyetemről, sztrájkba kezdtek. Később elfoglalták a rektori hivatalt, a rektor erre válaszul bezáratta az intézményt, a főkolomposok ellen pedig fegyelmi eljárást kezdeményezett. Az ifjú forradalmárok ezért Párizsba vonultak, és a Sorbonne diákjaival egyesülve próbáltak diákforradalmat csinálni. A város több egyetemén is zavargások törtek ki. Itt a rendőrség oszlatta szét őket, elég brutális eszközökkel.

Ekkorra már régen nem az egyetemi reformok szükségességéről szólt a történet, a diákok a kulturális liberalizmus jegyében a vietnami háború, a békés jólét, a fogyasztói társadalom, a kormánypolitika, egyszóval minden ellen tiltakoztak. A diáktüntetésekhez több millió munkás csatlakozott: a szakszervezetek béremelést, rövidebb munkaidőt és több szociális ellátást követeltek. Négy hétig általános sztrájk és teljes káosz volt Franciaországban. Úgy tűnt, hogy De Gaulle tábornok, a Francia Köztársaság elnöke megbukik a zavargások miatt, de ő egy huszárvágással új választást írt ki, amelyet pártja fölényesen megnyert. A csöndes többségnek elege volt az anarchiából, a lázongásokból. A diákforradalom elbukott, mert a forradalmaknak általában ez a sorsa. Ez lesz a sorsa a #freeSzFE bázisdemokrata paraforradalmának is, bármilyen hősiesen játsszák a diákok a folytatásos kutyakomédiát.

Minden tekintetben új korszakot nyitottak Nyugat-Európában 1968 egyetemfoglaló „forradalmárai”. Ekkortól számítjuk az újfajta baloldali szabadságot, amely a jobbításra hivatkozva bármilyen eszközt megenged magának. Ők ott, a felvilágosult Nyugaton olyan nagy példaképeket követtek, mint Marx, Mao Ce-tung vagy Che Guevara, olyanokat, akikről mi itt, Keleten már rendelkeztünk empirikus ismeretekkel. Ugyanebben az évben zajlott a „prágai tavasz” is, a csehek emberarcú szocializmuskísérlete, amelyet az internacionalista testvéri egységfront tankjai könyörtelenül eltapostak. Különutas politikát a moszkvai központi bizottság nem engedett. Na, ez volt a diktatúra!

A naiv Nyugat semmit nem fogott fel ebből. A fogyasztói társadalom nyújtotta jólétben éltek, élvezték a szabadságukat. A diákmozgalmakból Németországban kibontakozott a neomarxizmust hirdető, véres kezű terrorszervezet, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF). Az utcai forradalmárok agresszív csoportjaiból szélsőbalos anarchisták lettek, akik magukat antifasiszta harcosoknak nevezték. A simulékonyabbak zöldbe öltözve besimultak a demokratikus politikai életbe, hozták az új típusú „politikai kultúrát”, és szép lassan beszivárogtak az Európai Parlamentbe is. Átalakították az európai ember gondolkodásmódját, megváltoztatták a hagyományos értékrendet, szép lassan bedarálták a tőlük eltérő véleményeket. A tettlegességet – mégiscsak békeidők járnak – felváltotta a verbális agresszió, a véleményterror. Aki nincs velük, az ellenük van. Hol van már Kádár elvtárs híres toleranciája?

De térjünk vissza a kisstílű anarchistákhoz! Nekik a szabadság jegyében egyik kedvenc foglalatosságuk a „házfoglalás” lett. Dolgozni nem szerettek, lakni kellett valahol, hát vegyük el attól, akinek van! Ugye ismerős képlet? Ezek az alternatív bolsevikok simán beköltöztek az üresen álló házakba, fütyültek a magántulajdon szentségére. Jó esetben csak romos épületeket vettek birtokba, hogy megmentsék a lebontástól. Az elfoglalt házakat életérzésüknek megfelelő tarka falfirkákkal, kitűzött molinókkal dekorálták, jelezve, hogy ez most már az övék, a tulajdonos tűnjön a francba.

A németek csak néztek, mint a moziban, de lassanként kezdtek büszkék lenni az újfajta szabadság jelképére, és idegenforgalmi látványosságként mutogatták az idegeneknek. Berlinben többször meg kellett csodálnom a legismertebb megszállt házat, a Tachelest.

A Friedrichstraßén álló egykori gyönyörű középületet a berlini szubkultúra művészei foglalták el illegálisan 1990-ben, hogy teret nyerjenek alternatív, progresszív művészetüknek. A város először tiltotta, aztán tűrte, végül támogatta a Tachelest, sőt beépítette kultúrkincsei közé. A művészek az épületet védetté nyilváníttatták, és 2012-ben testükkel is védték, amikor a tulajdonos rendőri segédlettel kipaterolta őket onnan, hogy tervezett luxusberuházását végrehajthassa.

Most meg, október első hetében a Liebig 34 néven elhíresült elfoglalt házat akarta a rendőrség kiüríteni. A lelakott épület jól ismert, ikonikus hely Berlinben, a szélsőbalosok, azaz az antifasiszták tanyáznak benne. A srácok egész héten erőszakos bűncselekményekkel edzettek, meggyújtották például az S-Bahn összekötő kábeleit, zavargásokat szerveztek. Pénteken délelőtt a rendőrség békés úton kipakolta az illegális lakókat a házból, csak tizenegy rendőr sérült meg, és majd’ száz erőszakos házfoglalót kellett őrizetbe venni az akció során.

Estére tetőzött a hangulat. Berlinben esett az eső, fújt a szél, a kilakoltatás miatt tüntető mintegy kétezres tömeg egyre agresszívabb lett. A tüntetők között vagy kétszáz extremista autonóm, az antifasiszták élcsapata húzódott meg, ők adták az alaphangulatot és a brutális erőszakot. Őket a sötétben is jól fel lehet ismerni: feketébe öltözött, símaszkot viselő, gyors léptű fiatalok. A rendőrök felé üvegeket, köveket, pirotechnikai eszközöket dobáltak, majd dulakodni kezdtek velük. Belvárosi elegáns kirakatokat, szélvédőket törtek be és autókat gyújtottak föl.

Ezerkilencszáz rendőr volt bevetésben, és alig tudták kontroll alatt tartani a militáns, jól szervezett antifásokat. A sötétség és az időjárás is kedvezett a randalírozóknak, akik bosszúakcióikkal jelentős anyagi kárt okoztak. „Jogállamban nem tűrhetjük az ilyen helyzeteket, megegyezésre kell jutnunk a baloldali koalícióval a szélsőbal elleni küzdelemben” – mondta egy berlini liberális politikus, és egyből hozzátette, hogy természetesen minden szélsőségre gondolt, a jobboldalira még határozottabban. Mert csak a baloldal ellen felszólalni, az a németeknél nem járja. A berlini városvezetés vörös–vörös–zöld, azaz igen balos, igazán kézben tarthatnák militáns aktivistáikat.

Berlinben lassan mindennaposak lesznek a nagyszámú rendőri jelenlétet követelő demonstrációk, nő az erőszakhullám. Elképzelni sem tudjuk, milyen ez, mert a szórvány budapesti tüntetések minden szándék ellenére békés hangulatú,
ilyen-olyan tüntizések, performanszok csupán. A berlinihez hasonló rendbontó, agresszív energia, a rendőrök, azaz a hatalom elleni brutális erőszak nálunk utoljára 2006-ban a tévészékház ostromakor volt. Akkor a riasztó képek, égő autók, betört kirakatok látványa és a randalírozás felvételei napokra betöltötték a német hírműsorokat. Persze, mert a szélsőjobbot lehetett okolni a történtekért. A baloldal – főleg 1968 óta – Nyugaton szalonképes, haladó erőnek számít, az antifasiszta, antirasszista, náciellenes narratívával jól tudják magukat eladni. Kelet-Európában viszont, bármilyen színű selyempapírba csomagolják, csak egy érdekelt vagy megvezetett réteg veszi be a barbatrükköt.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Tacskók és melósok

ĀFricska. A napnál világosabban látszik, hogy kezd kifogyni a szellemi muníció a színművészetis tanonc-forradalmároknál

Őry Mariann

Őry Mariann

Ki védi meg Európát?

ĀA köztársaságot érte támadás! – így szólt az egyik pátosszal teli politikusi reakció arra, hogy egy tizennyolc éves csecsen bevándorló a nyílt utcán lefejezett egy francia tanárt, mert az megmutatta a diákjainak a Charlie Hebdo Mohamed-karikatúráit

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom