Rab Irén

Vélemény és vita

Júdáspénz

Jobban érdekelnek azok a „magánszemélyek”, akik jól megszerkesztett, manipulált írásokban nevüket adják hazájuk lejáratásához. Aztán megkapják érte megbízóiktól, amire szükségük van: egy színpadi fellépést, katedrát, ösztöndíjat

Kialvatlanul, borostásan, kicsit másnaposan, pardon, üldözötten áll a 444-cégtábla előtt az internetes újság „főszerkesztője”, Szily László. Magyarországon vége, vége a sajtószabadságnak, az Orbán-kormány öt, azaz öt év szabadságvesztéssel sújtja azokat az újságírókat, akik intézkedéseit bírálni merészelik! Ilyen magyar szóra ébredni a német közszolgálati televízió reggeli műsorában elég sokkoló.

Kétszer is bevágják a riportba az Országház épülete és néhány budapesti utcakép között a börtöntől félő Szilyt, kétszer írják le hibásan a nevét, meg a titulusát. Az előbbit véletlenül, mert a szerkesztők képességét meghaladja a kétjegyű mássalhangzók helyes sorrendjének és a számukra idegenül csengő neveknek a leírása. Az utóbbit, a titulust szándékosan, mert jobban hangzik, ha egy főszerkesztő nyilatkozik, mintha csak egy sima, bár trendi gonzó újságíró. Szily gonzó újságírónak vallja magát, aki a pontosság igényét alárendeli az üzenetnek, számára fontosabb az érzelmi hatáskeltés, mint a tárgyilagosság. Ennek fényében nem csodálkozom a „főszerkesztő” magyar sajtószabadság feletti aggodalmán, riadt tekintetén, ahogy körbevizslat, mikor jön a rendőr, hogy őt interjúadás közben a börtönbe hurcolja.

Bizony, bizony, ennek a lehetősége fennállhat Magyarországon, legalábbis a riport aktuális üzenete szempontjából. Ugyanis április 21-én látott napvilágot a határok nélküli újságírók (Reporter ohne Grenzen, egy sajtószabadságért aggódó, fontos nemzetközi NGO) rangsora a sajtószabadság aktuális állásáról. A világranglistát a skandinávok vezetik, Németország a 11., mi, magyarok a 89. helyen, az egész unióban csak Bulgáriát sikerült megelőznünk. A sorrendet természetesen teljesen objektív, minőségi és mennyiségi paraméterek alapján állították össze.

A Magyarországról szóló, tizenöt soros értékelésben háromszor fordul elő a miniszterelnök és pártjának neve. Amióta ő van kormányon, fokozatosan ellenőrzése alá vonta a média világát. A közszolgálati csatornákat centralizálták, a regionális sajtót bitorolják, és kormányközeli vállalkozókkal médiaholdingot alapíttatott. Ráadásul a kritikus, országos sajtót – itt példaként áll a Népszabadság és a Magyar Nemzet – megszüntették. Kormánykritikus és oknyomozó írások csak online jelenhetnek meg, és nagyon szűk a terjesztési körük. A kritikus hangú újságíró*nőket (ezt így kell írni, hogy a transzneműeket ne diszkrimináljuk) időnként listázzák. Mindez minőségi paraméternek számít, rossz belegondolni, mi lenne, ha Szilyt és O1G-ző társait börtönbe zárnák, beférnénk-e egyáltalán a száznyolcvanba, meg tudnánk-e előzni Észak-Koreát vagy Türkmenisztánt?

Aggódnak értünk Nyugaton, pedig köszönjük, jól vagyunk. Nem tudom, mi lenne, ha például az ellenzéki online sajtónak nagyobb lenne a terjesztési–terjeszkedési spektruma. Mert a közösségi médiá­ban engem például átlagosan tízből nyolc ellenzéki poszt talál meg, az elnyomott sajtótermékek kormányellenes írásai. A telefonom felületének hírportálján ugyanez az arány. Ha egy hírre keresek rá, a keresőprogram az adott témában első három helyen biztosan ellenzéki cikkeket dob ki. Tudom, hogy ez egyrészt algoritmus, másrészt viszont pénz kérdése, a megosztásokért és a helyezésekért fizetni lehet a szolgáltatónak. Nem keveset. Ezért aztán akarva-akaratlanul olvasom a „kritikus” híreket és álhíreket, egyre több a gonzó írás, ferdítés, csúsztatás, befolyásolás, hangulatkeltés. Nálunk nincs NetzDG, az internetes tartalmakat ellenőrző, cenzúraként alkalmazható törvény. Na, még ha az is lenne! De az csak jogállamban van.

Az ország rossz helyezését a világranglistán a névadás is befolyásolhatta. Magyarországon kormánypárti és ellenzéki sajtó van, azaz lakájmédia versus független-objektív újságírás. Utóbbiból a beszámoló szerint nálunk a hatalom mesterkedése következtében kevés van. Szerintem a független-objektív értelemben egyáltalán nincs, hiába próbálják elhitetni magukról. Ugyanis mindkét minősítés a rettegésben élő ellenzéktől származik. Lemérhető belőle az a fölény, amivel magukat identifikálják, és ahogyan másokat kezelnek. Ellenzéki sajtó fogalma a világon nincs, nem is lehet, merthogy a sajtó feladata elviek-ben a hírközlés és pártatlan tájékoztatás. Németországban például a minőségi média elnevezés dívik, ők képviselik a véleményformáló, main-stream sajtót, és őket citálja, rájuk hivatkozik a polgároktól beszedett médiaadóból fenntartott összes közszolgálati csatorna. Hogy a main­stream milyen politikai irányvonalat jelent, lassanként megtanulják a német adófizetők. Más, a fővonaltól eltérő, azaz nem a hivatalos véleményt képviselő alternatív médiát jobboldali szócsőnek titulálják, amely összeesküvés-elméletekkel, álhírekkel hecceli a népet.

A sajtószabadság hiányáról (is) nyilatkoznak az aktuális hasznos idióták, akik egy tál lencséért is hajlandóak telekürtölni fél Euró­pát a szörnyű magyarországi állapotokról, a lopakodva terjeszkedő diktatúráról. Nem a Brüsszelben feljelentgető politikusokról beszélek, őket nem minősíteném. Minősíti őket az a párt, az az ideológia, amit képviselnek, vörös helyett most a zöld, internacionalista eszme helyett most a divatos globális. Hogy mennyit ér ez, megmutatta a koronavírus.

Engem jobban érdekelnek azok a „magánszemélyek”, akik jól megszerkesztett, manipulált írásokban, mintegy rendelésre, nevüket adják hazájuk ilyen-olyan lejáratásához. Aztán megkapják érte a megbízóiktól, amire éppen szükségük van: egy színpadi fellépést, egy könyv kiadását, egyetemi katedrát, ösztöndíjat, szerződést vagy csak kis, apró jutal­mat. A júdáspénzt. Jó ideje gyűjtöm ezeket a cikkeket, hogy egyszer majd megírom, de szenvedek tőle nagyon. Milyen morális szinten lehet az az ember, milyen lehet a világképe, gondolkodása, világhoz, emberekhez való viszonya, hogy képes hazája ellen hergelni? Miként fog majd egyszer szembenézni önmagával? Mit fog kitalálni önmaga mentségére?

Megéri az a jelképes tál lencse?

(A szerző történész)
 

Kapcsolódó írásaink

Nagy Ervin

Nagy Ervin

Felelősség és közösség

ĀHa mindenki úgy gondolkodik, nem az ő viselkedésén múlik a járványügyi helyzet súlyossága, ugyanúgy járunk, mint amikor egyenként teleszemeteljük a világot

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

Az Aljasság Könyve

ĀIgen elgondolkodtam, hogy méltó módon miként lehet foglalkozni a méltatlanság legaljával

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom