Tíz év után

A hetvenes évek egyik legendás zenekara a Ten Years After, vagyis Tíz Év Után, egyik legnagyobb slágere a Változtassuk meg a világot címet viselte. Most tíz évvel az után, hogy a Fidesz elképzelhetetlen arányú győzelmet aratva belekezdett abba a kormányzásba, amely ma is fennáll, érdemes kicsit eltöprengeni azon, hogy vajon milyen, a globális, az európai és a magyar társadalomban lezajló mozgások tették lehetővé ezt a tíz évet, mi is történt valójában ebben az évtizedben, és miként folytatódhat ez az „elkezdődött jövő”, a világ megváltoztatása?

A 2010-es győzelem másnapján Orbán Viktor sajtótájékoztatón tette világossá, hogy ami történt, az nem egyszerűen egy kormányváltás, hiszen a szavazófülkékben forradalom történt. Márpedig erre csak akkor szokott sor kerülni egy emberi közösségben, ha a megoldatlan feszültségek olyan szintre érnek, és úgy torlódnak össze, hogy csak egy gyökeres fordulat hozhat megoldást. De vajon mi volt az oka annak, hogy a magyar társadalom ilyen radikális változásokra kényszerült 2010-ben? Nos, a fő ok viszonylag egyszerű, a magyar társadalom igen jelentős többsége okkal érezte úgy, hogy anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi és szellemi értelemben egyaránt vesztese annak a „valaminek”, amit jobb híján a „rendszerváltozás” rendszerének nevezhetnénk.

E vesztes lét alapvető oka az volt, hogy a formálisan ugyan csak 1989–1990-ben, de a színfalak mögött már valójában a hetvenes évek végén elkezdődő alapvető változások lényege egy olyan globális hatalomszerkezeti átalakulás volt, amely egyszerűen szabadon kifosztható erőforrásmezőként kezelte a „keleti perifériát” ahová Magyarországot is sorolták. A globális hatalomgazdaság brutális kegyetlenséggel fosztotta ki a magyar társadalmat, patologikusan három részre hasítva annak szerkezetét.

A felső öt százalék a globális hatalomgazdaság lokális helytartói­nak társadalma, akiknek az volt a feladatuk, hogy a globális erőforrás-szivattyúkat üzemeltesse, és ennek fejében az anyagi vagyonok nagyjából nyolcvan százalékát birtokolhatta. Ezzel szemben a másik póluson létrehozta azt a kifosztásra ítélt vesztes nyolcvan százalékot, amely viszont mindössze az anyagi javak öt százalékával rendelkezhetett. E beteg társadalomszerkezet két széle között „szorongott” az a „középtársadalom”, amely főként az országüzemeltető értelmiségből tevődik össze.

Formálisan egyensúlyban van ugyan, hisz az anyagi vagyonból való részesedése nagyjából ugyanakkora, mint a létszámából adódó súlya, ám alsó része a vesztesek közé való aláhullástól retteg, míg a felső részét a szuperelitbe való felemelkedés hamis illúziója frusztrálja. Orbán Viktor és kormánya tehát egy végzetesen eltorzított szerkezetű és kifosztott társadalmat, egy, a globális hatalomgazdaságtól függő gazdaságot örökölt – és még valamit. Azt a ciklikusan ismétlődő válságot, amelynek lényege akkor már hetven éve az volt, hogy ha a gazdasági növekedés nekilódult, akkor az rövid időn belül súlyos egyensúlyromláshoz vezetett, és az egyensúly helyreállítása csak úgy mehetett végbe, hogy az összezúzta a növekedés esélyeit.

E szintén beteges mintázatnak a fő oka az volt, hogy a növekedés mindig külső erőforrásokra épült, és ehhez olyan „áron” jutottunk hozzá, ami fajlagosan mindig nagyobb volt, mint az a haszon, amit a felhasznált erőforrásokkal elérhettünk. Orbán Viktor és Matol­csy György, aki előbb gazdasági miniszterként, aztán pedig mindmáig a Magyar Nemzeti Bank elnökeként segítette, segíti a miniszterelnököt, pontosan tudta, hogy ebből a kettős csapdából való kiszabadulás rendkívül veszélyes mutatvány lesz, és hogy a globális hatalomgazdaság az intézményes megtorlás minden fegyverét beveti majd, ha pozícióit érinteni merészelik.

Márpedig e pozíciók jelentős átrendezése és egy ennek nyomán létrehozott új hatalmi egyensúly nélkül esély sem lett volna nemcsak a sikerre, hanem arra sem, hogy egyáltalán működőképes legyen az ország. Igaz, a kezdetek igen kalandosra sikeredtek, hisz a globális hatalmi rendszer pénzfegyverei kis híján meghátrálásra kényszerítettek minket, ám a magyar társadalom többsége világossá tette, hogy bármilyen áron megvédi mindazokat, akikben van tudás, bátorság és kitartás ennek a rendkívül kockázatos és veszélyes stratégiának a véghez vitelére.

Ma, tíz év távlatából már világosan látszik, hogy egy egészen új társadalmi, gazdasági politikai berendezkedés van kialakulóban, amelynek konszenzusos neve ugyan (még) nincs, de lassan kibontakoznak a legfőbb jellemzői. Ezek közül a legfontosabb, hogy stratégiájának alapja mindig a magyar nemzet nevű emberi közösség anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi energiáinak a gyarapítása, és csak ennek a célnak a kitűzése után vizsgálja azt, hogy ha ez volna a kívánatos, akkor mi volna a lehetséges. Vagyis ezzel létrejött az a politikusi karakter, amit Bibó István „lényeglátó realistának” nevezett, és amely karakter hiánya olyan sok kárt okozott már a magyarságnak.

Az persze aligha lehet kérdéses, hogy ennek a karakternek a megjelenése óriási konfliktusokat gerjeszt a globális térben, az Európai Unióban és a hazai politikai rendszerben egyaránt, és addig fog fennállni, amíg a magyar társadalom többsége képes nemcsak felismerni, hogy ez az egyetlen lehetőség a magyarság túlélésére, de arra is, hogy tudatosan meg is védje azoktól a támadásoktól, amelyek mögött értelemszerűen mindig a globális hatalomgazdaság és ennek külső és belső kollaboránsai húzódnak meg. Ez a felismerés tenné lehetővé, hogy a következő tíz év is hasonlóan sikeres legyen.

(A szerző közgazdász)