Vélemény és vita

Ok, boomer

„És már kapható a kis interaktív Biblia, ahol a szereplőket mesefigurák alakítják. Az Isten például egy aranyos kis maci, a sátán pedig egy naaagy, gonosz medve!”

Kellett annak idején egy fél pillanat, amíg leesett, de utána igen jót nevettem az Uristen@menny.hu című magyar kisjátékfilm poénján. Az ezredfordulón forgatták, a millennium idején, kiskamaszként néztem meg – millennial vagyok, y generációs, akinek már kettőt kell tekernie a legördülő menüsorban, hogy kiválassza az életkorát, olykor kissé fáj a háta az ülőmunkától, és akit már egyértelműen magáz a szomszéd tinédzser a lépcsőházban.
Ami a hátamat illeti: ma már akár elégedetten hátra is dőlhetnék a székemben, elvégre pár éve még magam voltam az a bizonyos „mai fiatal”, a lehangoló ifjúságkutatások utolsó klasztere, mamahotel–papabank örök gyanújával a kollektív vádlottak padján, aki fogja be a száját, mert bezzeg a vádlók idejében. Az y-ok, akik nem dolgoznak, nem tanulnak, csak utaznak meg fogyasztanak, de nem termelnek, sőt élősködnek, nem házasodnak, és nem alapítanak családot, csak dugnak, mint a nyulak, és a többi, és a többi. Értelmetlen összehasonlítások, bezzeg valaha, bezzeg ők.

Minden változásra vak és süket generációs egoizmus sütött ezekből a megjegyzésekből, megvetés és irigykedés folyton változó arányú elegye. A „bezzeg” keserédes volt, az egészet áthatotta valami feloldhatatlan ambivalencia, nosztalgia a sosem volt múlt iránt, ahol az első csók, első berúgás óhatatlanul kellemes emlékezete terítette közhelypalástját a háromhatvanas kenyér és a közös disznóól nyomorára, ahol az örök „Kussolj!” parancsba belegörbült hátak irigysége vetett sárga árnyékot a biztos munkahely és a kiszámítható, kispolgári jólét akolmelegére, és átkozta a mát, amely fiainak több szabadságot ad. A hamis aggódás zsírpapírjába – mi lesz ezekből a fiatalokból? – burkolt avas szalonna, a sopánkodó erkölcscsőszködés attól a generációtól, amely hatmillió abortusszal és egymillió alkoholistával ajándékozta meg az országot, végtelenül hamisan csengett. Csakúgy, mint a munkába állással és családalapítással kapcsolatos követelőzések a tíz évvel ezelőtti világválság-periódus közepén, ráadásul azoktól, akik a fentebb taglalt bezzegbiztonságban fordították sikerrel negatívba a magyar termékenységi rátát a maguk akkori hozzáállásával, amiről olyan szívesen feledkeznek el azóta.

Persze a mindenkori „mai fiatalokat” se kell félteni: az ilyen típusú inzultálásokra hasonlóan igazságtalan szemétségek repkedtek válaszul (sőt, sokszor meg is előzték azt). Mintha a szüleink generációja – a babyboomerek, Nyugaton az 1946–1964 között születettek, itthon a „Ratkó-gyerekek” – éppenséggel maga választotta volna a rendszert, imádott volna öt évet várni egy autóra, és örömmel költözött volna panelbe családi ház helyett. Mintha személyesen marasztalták volna a diktatúrát, mintha örömmel zárkóztak volna el a kék útleveles világtól, és direkt a velünk való kitolásból írattak volna minket németre angol helyett, és a mi bosszantásunkra nem tanulnának meg elküldeni egy rohadt SMS-t, pedig már hússzor megmutattuk, hogy kell.

No de most éppen a z meg az alfa generáció került célkeresztbe, a domesztikált y-okat már nem intik le minden munkahelyen az ötleteikkel, vannak új „mai fiatalok”, új konfliktusok, új sopánkodások és új válaszok. Amelyek tartalmukban és formáikban is pontosan ugyanolyanok, mint a korábbiak. Cseh Tamás Antoine-ja 1983-ban beleköt az öregemberbe a Keleti pályaudvar nagytermében – „Nem erőltetett ez a dolog egy kicsit, hogy még mindig itt iszogatunk? Hány éves maga, kétszáz? Nem erőltetett ez? Túlélni mindent?” –, Roger Daltrey a The Who-ban húsz évvel korábban meg énekel arról, hogy reméli, meghal, mielőtt megöregszik, az öregek pedig húzzanak el (akkor még csak a fenébe). Egy hónapja meg egy huszonöt éves, tehát z generációs új-zélandi politikusnő szólt be egy idősebb politikusnak körülbelül úgy, hogy „oké, boomer, neked mindegy, úgyis mindjárt meghalsz”, egyes újságszerűségek magukat (ettől is) tinédzsereknek képzelő negyvenesei meg úgy ünnepelték, mintha nem pont ugyanakkora tahóságot mondott volna, mint az öregek szoktak egy öblös taknyosozással érvelés gyanánt a fiataloknak. Azóta már „ok, boomer”-póló meg -bögre is van, hiszen az Isten egy aranyos kis maci, ugyebár. Nem mellesleg életkor alapján kirekeszteni valakit azzal az érveléssel, hogy neki mindegy a jövő törvénykezése, hiszen úgyis mindjárt meghal, nem „helyretevése” valakinek, és a világon semmiben nem különbözik azoktól a nemi, etnikai és egyéb típusú, azaz veleszületett tulajdonságokon alapuló kirekesztésektől, amelyek halvány árnyékától is saját mérete négyszeresére fújódik fel az egyszeri z generációs társadalmi igazságharcos. Emlékszem, egy kiküldetésen két, amúgy szabadelvű kollégám autista nagymamához hasonlított egy harmadikat, és csak zavartan nevetgéltek, amikor jeleztem, hogy az ő fogalmaik szerint most éppen age-ista és able-ista kirekesztést gyakoroltak.

Persze az egész dolog a világ rohamos változásaival együtt gyökeresen átalakuló, szükséges kompetenciák generációs eloszlásán alapul: a boomerek rengeteg tudást halmoztak fel az elmúlt 55–75 évben, csak ennek egy része mára érvényét vesztette, hiszen ahhoz a korhoz kötődött, amelyben felnőttek. A másik részének, az örökérvényű tudásoknak az értékeit még mi, y-ok is csak most kezdjük felfedezni, a z és alfa generáció jelentős része viszont magasról tesz rá, hiszen ezek az ostoba vének még azt sem tudják, mi az az Instagram vagy a TikTok. Ezeregy mém szól arról, hogyan omlik össze a főnök tekintélye abban a pillanatban, ahogy pdf-fé kell alakítani egy Word-dokumentumot, és ott a válaszmém, miszerint a sápatag kis mama kedvencei még a cipőjüket sem tudják bekötni.

Emlékszem, pár éve órát tartottam egy egyetemen, ahol mindennapi riporttémákat kellett hozniuk a hallgatóknak az utcáról. Az egyik lány problémafelvetése szerint az őt leginkább bosszantó napi nyűg az volt, hogy a nyugdíjasok ott vannak a BKV-n meg az utcán, ahelyett, hogy otthon ülnének, sőt vagy még inkább… Nem mondta ki, de mandulavágású szemében olyan gyűlölet szikrázott, hogy egészen megriadtam. Beszélgetni kezdtünk a csoporttal kirekesztésről, ami elítélendő dolog, szegény romák, színesek, migránsok, melegek, satöbbi. No és mi a helyzet az idősekkel? Az más – vágta rá a lány, és éreztem, hogy a közösség egy része vele van. Azok ráteszik az ember lábára a húzóskocsit, tolakodnak a buszon, követelőznek, rasszisták, gonoszok, meg még ráadásul fideszesek meg DK-sok is. Nagyot néztek, amikor elővettünk egy szimpatizánskorfát, és kiderült, hogy a fiatalok körében is igen népszerű ez a két párt, és még odáig is eljutottunk, hogy a bunkóság nem biztos, hogy korfüggő dolog. Rettenetes volt ennyire mélyre menni, hogy megleljék a párhuzamot, de gyanítom, sokan még mindig úgy gondolják, hogy életkor alapján kirekeszteni valakit belefér a polkorrektségbe, míg egy pénisszel született embert unikornishercegnőnek kell hívni, ha annak érzi magát, különben megsértjük az érzékenységét.

Az említett ifjú új-zélandi képviselőnő, az „ok, boomer” szülőanyja legnagyobb baja az volt, hogy a parlament átlagéletkora 49 év, ami tarthatatlan, az öregek meg nem adják át a fiataloknak a helyet. Ami ugyebár kimondatlanul járna. Mennyivel könnyebb lenne megvalósítani ezt a sokszínű, kirekesztésmentes szivárványvilágot, ha csak olyanok maradnának benne, akik úgy gondolkoznak, mint mi. Bájos. Hogy a boomerek ragaszkodnak a pozíciójukhoz? Naná, hogy ragaszkodnak, érthető, nem azért dolgoztak évtizedeket a karrierjükön meg a kapcsolati hálójukon, és küzdötték fel magukat az akkori öregek által uralt világban, hogy ingyen odaadják mindezt olyanoknak, akik szerint még a buszon sincs keresnivalójuk. Az egész történet voltaképpen ekörül forog: az idősek már befizették a bourdieu-i értelemben vett belépési adójukat a társadalomnak a mostani státusz és a békés öregkor ígéretéért, és rettegnek attól, hogy mindez elértéktelenedik, és újra megsarcolják őket az új türelmetlenek. Mi, megbékélő y-ok már egyéni utakon kitörtünk, vagy ellenkezőleg, betagozódtunk, beletörődően törlesztve élethossziglan a magunkét, és több-kevesebb megértéssel nézzük az öregeket meg a „mai fiatalokat” is, akik meg borítanák az egész rendszert, hogy nekik ne kelljen befizetni ugyanezt. Pedig mindenképpen be fogják, a világ meg halad tovább a maga útján. Legfeljebb mindenki újratermeli a maga generációs egoizmusát, megfeledkezve arról, hogy a kor nem valamiféle érdem, hanem állapot. És tovább ellenségeskedhet az aranyos maci meg a gonosz medve, tudomást sem véve róla, hogy voltaképpen csak nézőpont kérdése, melyik melyik.

Kapcsolódó írásaink

Kacsoh Dániel

Kacsoh Dániel

Rádöbbenés

ĀFricska. Kilenc évig voltunk kénytelenek nélkülözni annak érdemi megtapasztalását, hogyan is éli ki híres szociális érzékenyéségét a magyar baloldal, ha sikerül némi hatalomra szert tennie

Őry Mariann

Őry Mariann

Bevándorláspárti blama

ĀA kormány ismét fontos csatát nyert – de a harcnak még távolról sincs vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom