Vélemény és vita

Szovjet vérnyomok

Elfogadott tétel közember s többnyire a történész számára is, hogy a második világháborút a Szovjetunióval együtt kirobbantó náci Németország tudatosan, a felsőbbrendű faj nevében készült fel a keleti területeken a népirtásra

Épp nyolcvan évvel ezelőtt történt: a németek és az oroszok felosztották egymás közt Lengyelországot. A szovjet fél a maga „rendőri” feladatait Kelet-Lengyelországban a szokott brutalitással végezte, de nem egy népirtó ideológia nevében – gondolnánk.

Csakhogy a szovjetek rögtön elkezdték a kolhozosítást, mert meggyőződésük szerint a paraszti birtok árutermeléséből nőhetett volna ki egy új burzsoázia. A ku­lákoktól nemcsak a földjeiket, de gyakran az életüket is elvették. Ideo­lógiai, osztályalapon öltek éppúgy, mint a németek faji alapon. (A mongol–tatár hagyományoknak megfelelően a hódítást népirtással kötötték össze.) S még ennél is fontosabb volt, hogy a harmincas évek közepétől óriásira nőtt Gulag-világot ellássák rabszolgákkal, s hogy a megszállt területeken éppoly félelmet keltsenek a lakosság minden rétegében, mint a polgárháború idején, amikor Lenin utasítására a tömegesen begyűjtött túszokból társadalmi arányuknak megfelelően válogatták ki a kivégzendőket. (Így százalékosan a parasztság [kulákok] és a munkások vezették a sort.) Tömegkivégzések egy eszme, a kommunizmusért vívott harc oltárán: a Vörös Hadsereg nyomában jövő belügyi alakulatok célja egyértelműen a népirtás és a deportálások megszervezése volt.

Az NKVD irtóhadjárata a következő rétegekre terjedt ki: az oszadnyikokra, az olyan lengyel telepesekre, akik az 1920–21-es orosz–lengyel háború katonái voltak s hűségükért földet kaptak), a kulákokra, a zsidókra, főképp kereskedőkre és az ortodox rabbikra, a lengyel hadsereg tisztjeire s a kivégzett tisztek hozzátartozóira, aztán a szakmunkásokra és a vasutasokra, azaz a szervezett munkásságra. Rohatynban katonákat, nőket és gyermekeket mészároltak le, Grodno védőit százával lőtték agyon, Chodorówban, Stryjben, Poleskiben, Tarnopolban és Nowogrodziecben még jóval Katyń előtt tucatjával végezték ki a lengyel hadsereg fogságba esett tisztjeit.

A polgári lakosság verése, kirablása, a részegeskedés napirenden volt. Ebben hasonlítottak cári elődeikre, amikor azok 1914 augusztusában lerohanták s kirabolták Kelet-Poroszországot. Jött a szokásos jegyrendszer: hosszú sorok álltak a pékségek előtt. Mindenkit szovjet állampolgárrá nyilvánítottak, de a közigazgatás katonai-rendőri kézben, az NKVD kezében maradt. Lembergben (Lvov) volt a helyzet a legrosszabb: a Gestapo és a szovjet belügy együtt dolgozott a kibontakozó ellenállás megtörésén.

A kétszáznegyvenkétezer hadifogoly lengyel katonát, noha immár hivatalosan szovjet állampolgárok voltak, 1941 októberétől kezdték el szibériai különleges lágerekbe szállítani. És több százezer polgári lakost is deportáltak 1939 és 1941 között. Katyńban 1940-ben 4421 lengyel tiszt került tömegsírba, egy részüket még Szmolenszkben, az NKVD börtönében lőtték agyon. Harkovban és Kalininban is voltak tömegkivégzések, Katyńnal együtt a négy helyen mintegy tizenötezer lengyel tisztet öltek meg. (Amikor az újraszerveződő lengyel hadsereg parancsnoka, Anders tábornok rákérdezett Sztálinnál, hol vannak a tisztjei, azt a félig tréfás megjegyzést kapta, hogy nem bírták a bezártságot, s minden bizonnyal a mongol sztyeppéken átvágva Kínába szöktek.) Tarnopolban 1941-ben, még a német támadás előtt ötszáz politikai foglyot agyonlőttek (egyes források szerint ezret), egy ezerkétszáz fős menet pedig Tarnopolból elindulva nyomtalanul eltűnt. A Vilno melletti Berezweczben négyezer lengyel és fehérorosz került tömegsírba, Wilejkóban pedig megcsonkított holttestek kerültek elő a sírokból. A lembergi NKVD mérlege: hét-nyolcezer halott, lengyelek, ukránok, zsidók. Amikor a német támadás megindult, az NKVD-s börtönök foglyait az evakuáláskor agyonlőtték. Ukrajnában több ilyen tömegsírt feltártak a legújabb korral foglalkozó antropológusok legnagyobb „örömére”: Kelet-Európa minden rassza szerepelt az áldozatok közt.

A szovjet lágerekről az első könyv 1951-ben jelent meg. A könyörület nélküli világ szerzőjét, Gustav Herlinget Nyugatra menekülése közben letartóztatták az oroszok, és öt év kényszermunkára ítélték. Arhangelszk mellé, a hírhedt jercevói táborba került, s az Anders-féle hadsereg szervezésekor, 1942-ben szabadult. Szépirodalmi munkának is első rangú a könyve, híradásnak a rettenetről pedig az első. Jellemző a nyugatiak kettős látására, hogy Herlinget csak Szolzsenyicin után fedezték fel, 1951-ben, s bár a hidegháború a csúcson volt, alig hittek neki. Csak egy példa: ötszáz zsidó rab fellázad, azaz éhségsztrájkba kezd az NKVD börtönében, hogy Brestnél, a határállomásnál adják vissza őket a Gestapónak. Amikor megkérdezik őket, hogy miért, válaszuk: ott jobb volt. Hát nem hihetetlen történet ez?

Bloodlands – Véres földek – ez Timothy Snyder amerikai történész könyvének a címe, amely Hitler és Sztálin népirtásait vizsgálja 1933 és 1945 között. A térség a Szovjet­unió méreteihez képest viszonylag kicsi, Lengyelország, Belorusszia és a balti államok alkotják, a népirtások halottainak száma azonban magas, tizennégymillió. Bár Ernst Nolte 1986-ban a német történészvitában a soá, a zsidók elpusztításának egyedi voltát tagadta, s ezzel nagy, azóta tartó vihart váltott ki, Snyder elfogadja a zsidók megsemmisítésének történelmileg egyedi voltát, azonban beilleszti, részévé teszi annak az 1933 és 1945 közötti folyamatos népirtásnak, amely a térségben, a véres földek térségé­ben Hitler és Sztálin „égisze alatt” lefolyt. Mint írja, 1939 őszén a sztálini gyűlöletlistán az első helyen a lengyel nép állt. (A „nacionalista” ukránokon a szovjet vezetés már megbosszulta magát. Később szövetségesként Sztálin Churchillnek a holodomor tízmillió áldozatáról beszélt.) Négyszázezer embert tartóztat le az NKVD, többet, mint akkor a Szovjetunió többi részén összesen. Lehet, hogy az amerikai történész túloz, de azt is írja, hogy tízezrével mennek az agyonlövések. S utal arra, hogy az 1941-ben bevonuló németek antiszemitizmusa találkozott az itt élők friss zsidóellenességével is, amit az NKVD terrorja váltott ki. (A magasabb rangú tisztek közt elég sok zsidó származású volt.)

A németek nagy költője, Johann Wolfgang Goethe – akinek Wer­therjét fiatal tisztként Napóleon könnyezve olvasta – egyszer kijelentette, hogy a történelmet legalább negyvenévenként újra kell írni. (Negyven év egy emberöltő.) A második világháború kitörése óta nyolcvan év telt el, s lassan semmi sem marad belőle, csak uniformisok, irigység, ostobaság, érthetetlen tömeggyilkosságok és a győztesek ordító reklámjai. Az átíráshoz két emberöltőn át nem volt sem erőnk, sem kedvünk. Tacitust kell olvasnunk a germánokról, hogy megtudjuk, mi is a tárgyilagosság és a történészi türelem.

Kapcsolódó írásaink

Jobbágyi Zsófia

Jobbágyi Zsófia

Inverz

ĀNe lépjen ide be senki, aki nem ismeri a geometriát! – állt az ókori Athéntól néhány kilométerre felállított platóni akadémia bejáratán a felirat

Boros Imre

Boros Imre

A monopolista ár és a versenyképesség

ĀVannak dolgok, amiknek változniuk kellene, de mégsem változnak, mert akik a változatlanságban érdekeltek, elég befolyással bírnak, hogy ne történjen semmi

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom