Vélemény és vita

A birodalom visszavág

A nemzetközi sajtó azt sulykolja, hogy akik el akarják hagyni az uniót, szélsőjobboldaliak, rasszisták. Csakhogy a baloldalon, ha kisebb számban is, de szintén megtaláljuk azokat, akiknek elegük van Brüsszelből

Boris Johnson brit miniszterelnök október 2-án nyújtotta be az Európai Uniónak a brit kilépésre vonatkozó ajánlatát. Amit az Európai Parlament Brexit-ügyi tárgyalócsoportja, élén Guy Verhofstadttal azon nyomban elutasított, illetve olyan feltételekhez kötötte a brit kilépéshez való parlamenti hozzájárulást, amiket október 31-ig – amikorra Johnson mindenképpen az Európai Unión kívül akarja látni országát – biztosan nem lehet letárgyalni és az Európai Parlamenttel elfogadtatni. A brit miniszterelnöknek ettől nem is fájna a feje, mert a megállapodás nélküli Brexittel is nagyon elégedett lenne, ám odahaza korántsem biztos, hogy egy megegyezés nélküli Brexitet el tud fogadtatni. Hiába függesztette fel ugyanis a királynővel a parlament ülésezését arra a kis időre, míg a három éve húzódó kilépési procedúrát sikerül befejezni, a brit legfelsőbb bíróság jogellenesnek nyilvánította a lépést, amellyel Boris Johnson szabadságra küldte a parlamentet. A parlament pedig, amely már Theresa May próbálkozásait is sorozatosan elutasította, még kevésbé fog hozzájárulni egy megegyezés nélküli Brexithez.

Maga a Brexit félig-meddig véletlenül került napirendre. Az Egyesült Királyságban ugyanis már a belépés (1973) óta voltak, akik vitatták az uniós tagság brit szempontból való előnyeit, de az ellenzők határozott mozgalommá csak azután váltak, hogy Nigel Farage, egy energetikus fiatal politikus, a maastrichti szerződés brit elfogadása után megalapította az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártját (UKIP). Farage a UKIP révén 1999-ben bekerült az Európai Parlamentbe és vitriolos hozzászólásokban kritizálta az unió vezetését. Emlékezetesek például Guy Verhofstadttal vívott szócsatái, érdemes őket a YouTube-on megtekinteni. Farage vezetésével a UKIP komoly támogatásra talált és amikor 2015-ben a konzervatívok szavazatokat vesztettek a UKIP javára, David Cameron konzervatív miniszterelnökre a saját pártjából nagy nyomás nehezedett a kilépés kezdeményezése érdekében.

Ekkor döntött úgy az egyébként bennmaradás-párti miniszterelnök, hogy a kilépésről népszavazást tart, meg volt ugyanis győződve arról, hogy az uniós tagságot támogatók fölényes győzelmet aratnak és ezzel a kérdés lekerül a napirendről. Ebben a hitében a nemzetközi sajtó is megerősítette. Nagy meglepetésre azonban a Brexit-pártiak 51,9 százalékkal győztek, ami után Cameron benyújtotta a lemondását. Ha nem írja ki a népszavazást, akkor nincs Brexit. Cameron azóta sem tudja magának megbocsátani, hogy rosszul mérte fel országának közhangulatát, de ebben – mint említettük – nem volt egyedül.

Cameront Theresa May követte, akinek hároméves miniszterelnöksége kizárólag a Brexit kitárgyalásáról szólt, végül azonban csak olyan megállapodást sikerült elérnie, amelyet a brit parlament nagy többséggel elutasított. Konzervatív oldalról a fő kifogás a May-féle megállapodás ellen az volt, hogy a vámunió megmaradó keretében a Brüsszelben hozott döntések – legalábbis átmeneti ideig – Nagy-Britanniára is vonatkoznak majd, ugyanakkor a britek nem szólhatnak bele a döntéshozatalba. A May-féle megállapodás szerint ugyanis 2020 végéig egy átmeneti periódus lett volna, amelyben Nagy-Britanniára is érvényesek lennének az Európai Unió vámügyi rendelkezései, a bevándorlásra vonatkozó szabályozások és az ír–északír határon is szabad lenne a forgalom. Ezzel szemben a Boris Johnson-féle javaslat alapján Nagy-Britannia azonnal kikerülne az uniós szabályozás alól, és az uniót Nagy-Britanniától elválasztó ír–északír határ problémáját úgy oldanák meg, hogy a határon nem, de beljebb és Észak-Írország és Anglia között lenne a vámellenőrzés. Ezt a megoldást azonban az unió vezetői azonnal elfogadhatatlannak minősítették főleg azon az alapon, hogy nem világos, a határellenőrzések hol és milyen formában történnének.

Bár a Brexitet övező viták pró és kontra a gazdasági hatásról, az uniós szabályok „lerázásáról”, a nemzetközi gazdasági kapcsolatokról, a bevándorlásról és a migrációról szólnak, a valódi ok azonban, amiért a britek többsége a kilépés mellett döntött, a nemzeti identitással függ össze. Függetlenül attól, hogy gazdaságilag jól vagy rosszul járnak, a többségnek az a véleménye, hogy sorsukat önállóan kívánják irányítani, nincs szükségük egy felsőbb hatalomra, amely megmondja, hogy számukra mi a jó és mi a rossz. Az unió vezetői ugyan minden esetben azt hangsúlyozzák, hogy a tagállamok szuverenitásuk csak egy kis részéről mondanak le, a gyakorlatban azonban az unió egyre több területen vonta a maga hatáskörébe az ügyintézést. A maastrichti szerződés elfogadása óta (amely önmagában is a döntési körök jelentős centralizálásával járt együtt) mintegy százötven olyan törvénycikket fogadtak el, amely egyhangúságot igénylő ügyeket tett át minősített többségű döntési körbe, vagy olyan területeken hozott minősített többséget igénylő szabályozást, ahol korábban egyáltalán nem voltak előírások.

Nem kell messzire mennünk a példáért: a migránsok befogadása a maastrichti szerződés szerint a belügyekhez tartozik, ami nemzeti hatáskör és az e területet érintő döntések az Európai Tanácsban egyhangúságot kívánnak meg, vagyis az egyes országoknak vétójoga van. Ennek ellenére a menekültek elosztásával kapcsolatos döntéseket mégis a minősített többséget igénylő kategóriába akarják áttenni és ily módon a migránsokat ráerőszakolni a tagállamokra. Ugyanakkor a tagállamok hiába fordulnának az Európai Bírósághoz, mert az, a kialakult gyakorlat szerint, mindig Brüsszelnek ad igazat.

Nos, ez az, amitől a britek, pontosabban az angolok meg akartak szabadulni. Ugyanis a referendum térképe világosan kirajzolja, hogy az angol vidék szavazott a kilépésre, a skótok, az északírek és a kozmopolita nagyvárosok inkább bennmaradtak volna. Demográfiailag is nagyok a különbségek a fiatalok és az idősek, a kevésbé és a jobban iskolázottak között. A fiatalok és a magasabb iskolai végzettségűek bennmaradnának, míg az idősebbek és a kevésbé iskolázottak a kilépést választották. Ez a megoszlás teljesen érthető. A fiataloknak és a magasabb iskolai végzettségűeknek az unió több lehetőséget nyújt, míg a hátrányokat főleg az idősebbek és kevésbé iskolázottak viselik.

A nemzetközi sajtó azt sulykolja, hogy akik – politikusok és választók – el akarják hagyni az uniót, szélsőjobboldaliak, rasszisták. Csakhogy a baloldalon, ha kisebb számban is, de szintén megtaláljuk azokat, akiknek elegük van Brüsszelből, legfeljebb a motivációjuk más. Chris Bickerton, a cambridge-i Queens’ College oktatója, egyben a The Guardian cikkírója, például még 2016-ban, a Brexit-szavazás után írt egy cikket azzal a címmel, hogy A Brexit nem a politikai jobboldal tulajdona, a baloldal is kiábrándult. Bickerton, aki baloldali létére a Brexitre szavazott, példákat hozott fel arra, hogy az Európai Unió neoliberális politikájával valójában nem a bérből és fizetésből élők érdekeit szolgálja, amelyeket a baloldali pártoknak – elvben – védeniük kellene. De a brit Munkáspártból is többen nyíltan kiálltak a Brexit mellett, például Kate Hoey képviselő az CNBC televíziónak azt mondta, hogy „ha az Egyesült Királyság nem tudna kilépni az Európai Unióból, akkor az az egész brit demokratikus rendszer megtámadását jelentené”. Kate Hoey nem lát megoldhatatlan problémát az ír–északír határkérdésben, sokkal inkább úgy látja, hogy „az az igazság, hogy az Európai Unió az ír határkérdést nagyon jó eszköznek tartja, hogy az Egyesült Királyságot benntarthassa a vámunióban”.

Emlékezzünk vissza, annak idején az európai alkotmányról szóló francia és holland referendumon is mind a politikai jobb-, mind a baloldal a tervezet ellen szavazott. A Brexit és a hasonló kérdések, például a bevándorlás ellentétes megítélése tehát nem a politikai jobb- és baloldal közötti törésvonalat jelzi, hanem a birodalomépítő, kozmopolita elit és az érdekeiket megvédeni akaró akár jobb-, akár baloldali érzelmű állampolgárok közötti elmélyülő ellentéteket. Az ír határkérdéssel, vagy a támogatások megvonásával való fenyegetés a – számunkra a brüsszeli bürokrácia formájában testet öltő – kozmopolita elit eszköze a birodalom egyben tartása érdekében, amit a régi Róma a légióival oldott meg. Ha a briteknek Brüsszel visszatartó szándéka ellenére sikerülne végül kilépni az unióból, az azt jelentené, hogy van remény a birodalomépítő szándékok korlátozására és egy mindenki számára előnyös európai együttműködés kialakítására.

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Aradi hősök, mai liberálisok

ĀFricska. Most, hogy immáron sokadszor megbukik a honi migránsmagyarázók elmélete – az elmebeteg máltai kvótaötletelésre gondolok – akár lassan vissza is vonulhatnának

Putsay Gábor

Putsay Gábor

Körbebástyáztuk a gazdaságot

ĀStabil lábakon áll gazdaságunk, ezáltal Magyarország is, és egyelőre nem kell attól tartani – még az általános világgazdasági visszaesés és a kedvezőtlen külső konjunktúra ellenére sem –, hogy belátható időn belül visszaesés történne

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom