Vélemény és vita

Bizakodó szemek fénye

Mennyit hallottuk, hogy mi, magyarok, közép-európaiak, csökevényesen fejlődtünk, például nálunk nem volt polgárság, amely a polgári ideológusok szerint e­gyedül fogékony a demokráciára

És nálunk valamirevaló munkásság sem volt, amely a munkásságot kisajátító marxista ideológusok szerint egyedül alkalmas a demokrácia megvalósítására. És öntudatos birtokos parasztság sem volt, amolyan paraszt-polgár, amely magáévá tehette a szabadság és a demokrácia eszményeit, mint például Franciaországban. Nálunk csak balga jobbágyok meg zsellérek, cselédek voltak és henye, de kegyetlen urak, akik nagy örömüket lelték  az előzőek elnyomásában. Hogyan is lehetne a magyarság fogékony a demokráciára? A vérében van a hajbókolás, a zsigereibe ivódott a diktatúra – mondogatták. Abban leli örömét, dagonyázik a nagy állami pocsolyában, keresi a diktátor kegyeit, így érzi jól magát.

Mert valójában az urak is csak hajbókoltak, a náluk nagyobb urak előtt. S legalább egy nagyobb úr mindig akadt errefelé. Deformálód­tak ők is, a nép is. Szerintük erről szólt a magyar huszadik század is, amelynek rendszerei elkocsonyásították a gerinceket, átmosták az agyakat, szórtak egy kis plusztakarmányt. S így a jogállam megteremtéséhez a népnek aztán semmi köze nem volt, legfeljebb egyes kiválasztott csoportoknak, na meg személyeknek. És lám – vonják fel a szemöldöküket a szigorú ítészek –, ilyen ez a magyar nép most is. Dagonyázik a diktatúra pocsolyájában. Nem is érti mi a szabadság, míg a demokráciára fogékonyak egyperces néma gyászszünettel fordulnak a Műcsarnok felé.

Így látja néhány elnyomott és nagyon haladó szociológus, tévé-sztár, színházi rendező, akadémikus, milliárdos, zenész, politikus, történész és humorista a magyarságot. Ezt gondolja demokráciáról, rendszerváltoztatásról és a jelenlegi helyzetről. Mondhatják, hogy érdektelen, pedig veszélyes dolog ez, mert van abban némi féligaz­ság is, amit évszázada mormolnak. Csakhogy féligazságok nincsenek. Ami csak félig igaz, az már nem igaz. Egymás közt nyíltan kimondják, hogy ez egy ostoba nép, kifelé egyelőre csak sugallják. A modern történelmünk egyik legvisszataszítóbb és egyben legszánalmasabb – kényszerképzetekben élő – típusa ez, amely lényegében megtagadja a közösséget a nemzettel. Talán hiszi is, hogy csak neki lehet igaza. Színtiszta elitizmus ez, az elitre jellemző minden pozitív kritérium nélkül. A kapzsi csoport csalódását tán megértem, s talán a hétköznapi dühét is. De én nem vagyok dühös, inkább bizakodó!

A düh a rácsok közt kapaszkodó rögeszméseknek jussa, akiknek hiá­ba, hogy régen nyitva a kalitka, inkább bent maradnak, átkozódnak a biztos kis alkimista műhelyükben. Abban az édes tudatban, hogy pontosan időre érkezik az apanázs. Ezért is olyan zavarodottak mostanában – azt mondják, jobban érezték magukat a Kádár-rendszerben, a nyolcvanas években –, mert elviselhetetlen számukra, hogy nyitva a kalitka ajtaja. Nincs diktatúra. Nincs szükség alkukra, összetartó brancsokra, „félszavakból is megértelek” mentalitásra, mert szabadság van. Lehetne élni vele, de van egy probléma: most már nem csak ők repülhetnek. S más talán magasabbra is mer, szebben is száll a szelek szárnyán. S ők már repülni sem tudnak? Mindig csak reptették őket, hosszabb, rövidebb zsinóron? S most kiabálnak: itt nem lehet repülni! Nem engednek! Diktatúra van!

Hogyan is állunk tehát ezzel a ké-­pességgel? Élni a szabadsággal. Ki az érett rá és ki nem? Az biztosan nem, aki diktatúrát kiált ott, ahol szó sincs erről. Mitől nyilvánvaló ez? A történelmi tapasztalattól. Attól, hogy tudjuk, milyen a diktatúra. Átéltük. Leírtuk, megörökítettük. Diktatúra volt a nyilasoké, a kommunistáké – Kuné, Rákosié, Kádáré is –, akkor öltek, börtönbe zártak, kitelepítettek, internáltak, megbüntettek, kiközösítettek, fegyelmivel elbocsátottak. Egzisztenciálisan tönkre tettek bármilyen kis ideológiai elhajlásért, szembenállásért, még sajtóhibáért is. Az ávó, a III/III, a kuláklista, de az utcán a rendőr, munkásőr, a laktanyában az őrmester és a politikai tiszt terrorja, az diktatúra volt.

Több generáció munkájának kisajátítása, államosítása, „szövetkezetesítése”, lepusztítása, majd egymás közti szétosztása: az diktatúra volt. Lopás és rablás. A lelkek mérgezése, amelyre bizony sokan fogékonyak voltak, az diktatúra volt. A megalázkodás, a görnyedtség, a kalitkában röpködés, mint a szabadság „netovábbja”, az diktatúra volt. Az elfordulások, a lesütött tekintetek, de a gumibot okozta vörös csík dactalan fájlalása is. A lovasroham előli futás, az is diktatúra volt. „A mától kezdve lövünk” jelszava, amely érvényben volt 1989 nyaráig, az diktatúra volt. S milyen demokratikus, hogy még 2006-ban is gyakorolták… A tudományban a más vélemény agyonhallgatása, a várható koncért a végletekig „brancsban” maradás és kerülés értékzsibbasztó állapota, az diktatúra (volt). Nem elvont dolgokról beszélek: a tűzparancsot valaki kiadta, valaki végrehajtotta, a gumibotot valaki teljes erejéből meglendítette, a tiszta szívűeket valaki megalázta, a „vétkezőket” valaki elbocsátotta.

Akkor ki is alkalmas a demokráciára? A magyar nemzet biztosan. Bizonyította ezt számtalan alka­lom­mal – jól vagy rosszul döntve, ez ízlés dolga –, de már az elmúlt harminc évben is. Azok viszont nem alkalmasak, akik rögtön diktatúrát kiáltanak, ha nem ők vannak hatalmon. (Nem segíti őket hatalomra valamilyen külső, megszálló erő; vagy képtelenek erőszakkal megragadni a hatalmat kaotikus összeomló pillanatban; esetleg nem sikerül alkuk folytán kulcspozíciókhoz jutni.) Mert mélységesen megvetik a nép akaratát. Könnyen kicsúszik ilyesmi. Emlékszem 1994-re, amikor néhány elkeseredett ember „elmarasztalta” a népet. S hányan még később! Aki diktatúrát kiált, ha más politikai erő határozza meg négy vagy akár húsz évre az ország sorsát – demokratikus felhatalmazással –, az a demokrácia legelvetemültebb ellensége. Lehet állítani, hogy rosszul csinálják, tévednek, még azt is, hogy megtévesztenek. De aki magát a demokratikus rendszert nevezi diktatúrának, az éppen a népet nevezi valamiféle balga baromnak. S aki mást gondol a világról, azt szolgának, aki mást akar, azt kiszolgálónak, bérencnek. S mi jár ezeknek? Bitófa, börtön, kitelepítés, internálás, egzisztenciális tönkretevés, fegyelmi…

Nem várom, hogy akikre vonatkozik, megvilágosodjanak. Nem várom, hogy elgondolkozzanak. Gondolkoznak ők. Aki lenácizza azt, akinek egyszerűen más a véleménye, az bizony nem érett a demokráciára. Akinek az érve egy vaskos káromkodás, az nem alkalmas a demokráciára. Akinek a politikai eszköze az erőszak – kétségbeesett rongálás is –, az nem alkalmas a demokráciára. Tovább megyek, aki Magyarországon a magyar nemzet ellen érez, az nem alkalmas a demokráciára. Merthogy ez a nemzet rég túl van már a temetőgyalázásos, a felhánytorgatásos, az önfeladást mímelő korszakán. Aki a magyar trikolórban semmi méltóságot nem lát, az nem érett a demokrá­ciára. De akiket megtévesztenek, s az esőben nem látnak húsz méterre sem, s aztán, ha kisüt a nap, a szivárvány bűvöletében ámulnak, talán még ők megvilágosodhatnak.

Sokféle társaság gyűlt már össze tereken, akik mániákusan diktatúrát kiáltottak, de soha nem akkor, amikor tényleg diktatúra volt. Amikor tényleg az volt, taktikáztak, megalkudtak, besúgtak, feljelentettek, s legtöbbször meglett a jutalmuk. Értem az indulatokat. Hogy nehéz elviselni most, harminc évvel a legutóbbi sorsfordító év után, hogy még mindig itt okoskodnak, akik beárnyékolták a rendszerváltoztatást. S a tanítványaik gátlástalanabbak, mint ők maguk. Harminc éve számonkérés nem történt, pedig előtte tényleg diktatúra volt. Hát hogyan képzelik vajon mostanában a diktatúrát sűrűn emlegetők a jövőt? Jó lesz ezt átgondolni, annak, aki még képes rá. De azért mi csak nézzünk a jövőre továbbra is fényes bizakodó szemekkel. S ha a tükörben nem látjuk már a csillogó szempárt, akkor kell gyerme­keink, unokáink, szerelmeink, idős édesanyánk szép szeretetet sugárzó szemébe néznünk. De jó, hogy mi még megtehetjük!

Kapcsolódó írásaink

Kacsoh Dániel

Kacsoh Dániel

Telefon helyett

ĀFricska. Gyurcsány Kálmán Olga alma materében, az ATV stúdiójában többszöri műsorvezetői felvetésre sem volt hajlandó véleményt formálni Vágó sértő beszólásáról

Őry Mariann

Őry Mariann

Manfred Weber nehéz napjai

ĀA valódi demokratikus döntéshozatal és a demokrácia kék-sárga színháza nem ugyanaz

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom