Történelem

Válság és választóvonalak

A vidéki magyar társadalom átalakulása, rétegződése, mobilitása a dualizmus korában

A modernizálódó Magyarországon a 19. században nagyobb szakadék maradt az ipari és a mezőgazdasági tevékenység között, mint tőlünk nyugatabbra. Ezzel összefüggésben a magyar társadalom felsőbb rétegeiben egy sajátos „társadalmi dualizmus” alakult ki, ahol a városokban az úri és a zsidó származású polgári, vidéken pedig az úri és a paraszti rétegek különültek el egymástól.

VÁLSÁG
A birtokos parasztság felső rétege megtette az első lépéseket a gépesítés felé (Fotó: wikipédia)

A modern Magyarország megalapozása az 1790-es évekre fejeződött be. Véget ért a belső vándormozgalom, a külső bevándorlás és a betelepítések társadalomátmozgató hatása, rögzültek az alapvető birtokstruktúrák. A magyarság elérte országos arányának mélypontját, részesedése ezután évtizedenként nagyjából egy százalékkal nőtt a lakosságon belül. A látszólag egyenletes folyamatban azonban 1850 körül egy érdekes törés figyelhető meg. Míg addig a növekményt főleg a belső demográfiai erőforrás (a magyarságnak a többi magyarországi népességnél magasabb természetes szaporodása) fedezte, utána egyre inkább az asszimilációs nyereség került előtérbe. Történeti, politikai, kulturális és vallási okoknál fogva a magyarországi szlovákok (tótok), németek és zsidók hajlottak leginkább az asszimilációra.

A dualizmus korában jelentős városiasodás ment végbe, és bár a népesség nyolcvan százaléka továbbra is a mezőgazdaságból élt, a városok maguk jelentősen urbanizálódtak és modernizálódtak. A városok olvasztótégely szerepe eredményezte azt, hogy az asszimiláció ellenére nem változtak meg az etnikai határok. A gazdasági fejlődés eltérésekhez is vezetett az országon belül. A különbségeket növelte, hogy a magyarországi iparosodás meglehetősen egyenlőtlenül ment végbe. Néhány modern nagyváros és iparvidék mellett továbbra is uralkodó maradt az ország vidé­kies arculata. A hagyományos életű falu, a vidékies kisvárosok és a modern nagyvárosok különbsége szembetűnővé vált. A modern nagyváros kozmopolita lett, mely szellemiség a kilencvenes évektől fokozatosan szorította ki a korábban uralkodó nemzeti liberalizmust. A modern és a vidéki Magyarország reformkorban érlelődött szellemi szövetsége megtört, a kettő elkezdte nem érteni, sőt elutasítani egymást.

Úr, polgár, paraszt

A dualizmus korában dinamikusan fejlődő gazdaság még igen jól elfedte azt a tényt, hogy a magyar társadalom felsőbb rétegeiben egy sajátos „társadalmi dualizmus” alakult ki, ahol a városokban az úri és zsidó származású polgári, vidéken pedig az úri és a paraszti rétegek különültek el egymástól. Ebben a társadalomban a régebbi korból megmaradt szokások és hagyományok, valamint a kialakuló polgári mentalitás együtt éltek. A „polgári” jelző ebben az értelemben nem a társadalmi réteggel kötődött össze, hanem a nyugat-európai civilizatórikus vívmányok követését jelentette. A korábbi történetírás úgy gondolta, hogy három társadalmi struktúra létezett elkülönülve egymás mellett, melyet leegyszerűsítve csak dzsentri, zsidó és népi jellegűnek tekintettek. Ma már úgy gondoljuk, hogy ezek inkább szerves együttélésben működtek.

Az együttélés során az úri rétegek polgári mentalitása erősödött, az úri életmód általános középosztályi igénnyé vált, amit pedig az anyagi kultúra terén magyar népi kultúraként ismer a néprajz, az jelentős részben nem jobbágyparaszti, hanem kisnemesi gyökerű. A zsidóság városiasodottsága, képzettsége és vállalkozó szelleme hiánypótló szerepű volt a társadalomban, és alkalmas volt a gazdasági fejlődés előmozdítására, de a feudális eredetű ranghierarchia gátolta a tényleges összeolvadást. A társadalmi értékrend mélyén húzódó hivatásválasztások sajátos alul- és felülreprezentáltságokat hoztak létre, ahol a „tisztes állás” egyre kevésbé lett egyenlő a „sikeressel”.

A „kölcsönös irigykedés kultúrájában” az érintkezések számával együtt nőtt a feszültségeké is.

Az agrárnépesség fejlődése

Korlátozó vagy segítő szereppel bírt-e a megörökölt bécsi gazdaságpolitika a vidék polgári viszonyainak alakulására? Nos, ennek korlátozó elemei eleve nem vonatkoztak a vidék saját terményeinek feldolgozására, a falusi háziipar pedig kifejezett állami ösztönzésben részesült. Ennek ellenére stagnált. A magyar föld termékenysége következtében a parasztember nem kényszerült jövedelemkiegészítő tevékenységre. A falusi fonók inkább a játék és az önellátás színterei maradtak. Magyarországon nagyobb szakadék maradt az ipari és mezőgazdasági tevékenység között, mint tőlünk nyugatabbra. Ráadásul a dualizmus kori iparfejlődés sajátosságai miatt az élelmiszer- és a nehéziparban alakult ki fejlett, koncentrált nagyipar. A nagy tömegű, képzetlen munkaerőt felszívni képes textilipar kibontakozására a cseh és osztrák ipar versenye miatt nem kerülhetett sor.

A dualizmus korabeli vidéken egy jól gazdálkodó százholdas birtokosnak nem kellett magának is földet művelnie, ami az úri életmód feltétele volt. Az általános tapasztalat szerint azonban egy százholdas parasztbirtokos jövedelmei meghaladhatták egy 350 holdas dzsentri birtokoséit.

Ez a jelenség a kibontakozó szabad versenyes kapitalizmus körülményei között már nem folyhatott következmények nélkül. A dzsentri rossz gazdálkodása alapvetően más irányú érdeklődéséből következett. Jogi képzettsége, a hivatalképesség úri (nemesi) tudata és politikai készségei ugyanakkor sokkal jobb gazdájává tették az államigazgatásnak, mint ahogyan azt kritikusai – általában saját önérdekük alapján – beállították.

A korszak demográfiai robbanása tovább növelte az agrárnépesség számát. Ez a paraszti birtokok aprózódásához vezetett, és kedvezőtlenül hatott a parasztság kiszolgáltatottságára. A birtokos parasztság egy vékony felső rétege kb. száz hold földdel, erőteljesen polgárosult. Megszerezte a dzsentri földjeinek jelentős részét. Túllépte a hagyományos gazdálkodás kereteit, modernizált (új módszerekre, fajtákra állt át), cséplőgép beszerzésével megtette az első lépéseket a gépesítés felé (1913 táján már traktorbeszerzésben gondolkodott), ellátta a városok tej- és húspia­cait, vállalkozott (malmokat, kisebb szeszfőzdéket hozott létre), bérmunkásokkal dolgoztatott. Az úgynevezett parasztpolgári réteg kialakulása főleg a Dunántúl fejlettebb területein, a Bánságban, az erdélyi Szászföldön és az alföldi mezővárosokban mehetett végbe. Rajtuk kívül a birtokos parasztság jelentős része húzódozott az újításoktól, hagyományos gazdálkodásra, önellátásra, földtulajdona gyarapítására törekedett. Ennek fő eszközei a kemény, önkizsákmányoló munka és az örökösszám korlátozása voltak. A magas gyermekszám a jelen és a jövő szempontjából is egyenlővé vált számukra a szegénységgel.

Ez a terjedő, egykézésnek is nevezett anyagias magatartásforma volt az, ami 1850 után látványosan megroppantotta a magyarság demográfiai gerincét. A birtokosztódástól való félelem azok számára nem jelentett visszatartó erőt, akik amúgy sem tudtak teljes mértékben földjük jövedelméből megélni. Az egy–öt holdas törpebirtokosnak már napszámot vagy szolgálatot is kellett vállalnia, hogy eltarthassa a családját. Számukra a felnövekvő gyermek munkaereje még segítséget is jelentett a megélhetésben. A magyar paraszti népességre leginkább jellemző két hit a népszaporulat szempontjából ellentétesen hatott. A katolicizmus antimodernizmusa gátolta, a reformátusság 1830 és 1900 közötti szélsőségesen racionalista jellege elősegítette az egykézés elterjedését.

A korszakban jelentős mértékű kivándorlás zajlott. Ma már úgy látjuk, a kivándorlás fő oka az úri birtok túlsúlya ellenére sem a földhiány, hanem éppen ellenkezőleg, a földszerzés lehetősége volt. A nagy folyószabályozásokkal ugyanis másfél millió hektár új termőföld keletkezett. Sokan azért mentek Amerikába, hogy ott némi pénzt összegyűjtve itthon vegyenek földet. Az agrárnépesség alsó rétegét az agrárproletariátus alkotta. Alrétegeit a summások, napszámosok, uradalmi cselédek alkották. Sorsuk kiszolgáltatottsága sokszor függött uraiktól, gazdáiktól. A birtokos parasztság nagyrészt patriarchális viszonyban élt cselédeivel, ami a gyakori közös étkezésekben is megmutatkozott a munka és az ünnepek alkalmával. Egy uradalmi cseléd akár jobban is élhetett, mint egy földjével vesződő kisgazda, de a saját földtulajdon és az arról való felelős gondoskodás olyan előnyt adott a kis- és törpebirtokos parasztságnak, ami az uradalmi cselédekkel szemben munkájuk minőségében és szellemi színvonaluk különbségében egyértelműen meglátszott. Ilyen körülmények között a magyar nemzet óriási és pótolhatatlan vesztesége volt, hogy éppen a birtokos parasztság társadalmi mobilitása és intellektuális exportja lassult le. A társadalomban rögzült a rövid távú haszon elve, és ez károsan hatott vissza egy sajátosan magyar polgárosodási út lehetőségeire.

Az agrárproletariátus sajátos rétegét alkották a kubikusok. Talicskával vagy lovas kordéval járták az országot, és részt vettek a kor nagy földmunkáiban, a folyószabályozásoknál, vasútépítkezéseknél, építkezéseknél. Mivel az egész országot bejárták, jobban ismerték a modern viszonyokat a többi agrárproletár rétegnél, szellemileg is fogékonyabbak voltak a terjedni kezdő új ideológiákra, pél­dául az agrárszocialista mozgalmakra.

A kilencvenes években helyzetük a nagy földmunkák leállásával megnehezült, de az 1900-as évek elején ez a réteg mobilitása révén általában ki tudta használni az erősödő iparosodás adta lehetőségeket.

Konzervatív cigányság

Ezen a helyen ki kell térnünk a korabeli cigányság problémájára is. Ennek a meglehetősen kis népcsoportnak a szaporodása a 18. században vált észrevehetővé, de még korszakunkban sem volt jelentős. Vándor életmódot folytatott, a kereszténység és a magántulajdon tudata, a föld tisztelete nem szilárdult meg gondolkodásában. Ez olyan szakmák betöltésére tette alkalmassá a korszak (poszt)feu­dális társadalmában, mint a (vásári és zenés) mulattatás, jóslás, kuruzslás, vándoriparosság (szegkovácsolás, üstfoltozás, teknővájás, rostakészítés stb.), lókupeckedés. Ezek pedig a modern gazdasági munkákhoz szükséges monotóniatűrést, alaposságot és elmélyülés igényét nem alakították ki tudatukban, mentalitásukban. A falusi társadalomnak így a cigányok nem váltak részévé, életterük a falu peremére korlátozódott. A modern nagyipar kialakulása pedig úgy vonta meg vándoriparos életlehetősé­geik nagy részét, hogy újat nem adott helyette.

De a magyarországi cigányság miért nem tudott a kubikusréteghez hasonlóan élni az 1900-tól adódó megnövekedett lehetőségekkel? A válasz a cigányság szigorú vérségi-nemzetségi szervezetében és életmódbeli konzervativizmusában keresendő. A cigány–nem cigány vegyes házasságok ekkor még teljesen elenyészők voltak, a vándoriparosság pedig lelkületében inkább a kupeckedéshez volt hasonló, ahol éppen nem a teljes munkaidejű termelés, annak racionalizálása, bejáratott vevőkör és a hosszú távú haszon voltak a fő kérdések, hanem a szűkre szabott termelési idő és a mozgás közben elérhető pillanatnyi haszon. Leegyszerűsítve talán úgy is mondhatnánk, paradox módon a cigányságot térbeli mobilitása tette társadalmilag immobillá.

Összefoglalva elmondhatjuk, amikor a korabeli sajtóban a dualista rendszer „állandósult válságáról” olvasunk, akkor azt a politikai publicisztika túlzásának kell tekintenünk, másrészt a „válság” (krízis) eredeti „választóvonal” jelentéséhez is vissza kell kanyarodnunk. Úgy tekinthetjük tehát, hogy a dualizmus kori magyar társadalom egy forrongó, átalakuló társadalom volt, melyben a pozitív kiforrás és a további dinamizálódás lehetősége nagyon is benne volt.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom