Történelem

Tél, hó, halál

Egy másfajta háború kezdete: magyar megszálló, rendfenntartó csapatok ukrán földön

Az 1941-es esztendő késő őszén és telén tért haza a leharcolt gyorshadtest zöme a „bolsevizmus elleni keresztes hadjáratból”. Mindennek azonban ára volt, hiszen a magyar hadvezetésnek ellentételezés gyanánt öt dandárt kellett kiküldenie a németek által megszállt ukrán területekre. Itt a honvédek egy eleddig előttük ismeretlen, teljesen más hadviselési formával találkoztak, a lakosság szinte egészét érintő partizánháborúval, amely teljesen más ideológiai síkok mentén mozgott és különbözött az első vonalbeli szolgálattól.

Koós-Ottó
A 33/7. puskásszázad parancsnoka, Koós Ottó magyar királyi főhadnagy is megsebesült az 1941-42. téli ukrajnai harcokban (Forrás: Koós Ottó archívuma)

A gyorshadtest csapatai még a keleti hadműveleti területen harcoltak, amikor a német és a magyar fél 1941. szeptember 7. és 10. között, majd vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke október végi németországi tárgyalásán állapodott meg a leharcolt magyar alakulatok kivonásáról. Ennek fejében november elején négy, később pedig még kettő gyalogdandárt kellett kiküldeni a megszállt Ukrajnába, mint területbiztosító seregtesteket. Az idő rövidsége miatt a magyar hadvezetés arra törekedett, hogy ezen csökkentett harcértékű dandárokat úgy állítsák ki, hogy szervezésük valamennyi hadtestet egyformán érintse, de azok ne veszítsenek hadrafoghatóságukból.

A megszálló dandárok (1942. február 17-től könnyűhadosztályok) a Magyar Királyság különböző területeiről származó ezredekből és zászlóaljakból szerveződtek. Személyi állományuk idősebb legénységből, illetve gyengén kiképzett és hiányos magyar nyelvtudású nemzetiségi katonákból állott. Mivel nem első vonalbeli harcokra, hanem megszállási feladatok ellátására szánták őket, így hadrendjükből kezdetben hiányoztak a tüzérek és a páncélosok. A vasútvonalak túlterheltsége miatt 1941. október elején előbb a 121. és a 124. gyalogdandár került ki ukrán területekre. Hamarosan a 105. és 108. dandár is követte őket Ukrajnába. A 105. a Dnyepertől nyugatra, a 108. dandár pedig attól keletre rakodott ki. November derekán német követelésre aztán a 102. gyalogdandár és a 111. gyalogdandár egy részének kiküldéséről is döntés született, az alakulatok kiszállítására 1941 december köze­péig került sor.

Ellenség mindenütt

A háború elejétől, 1941 nyarától az arcvonal mögött teljesen másfajta, kegyetlen háború zajlott, és erre az ukrán területek megszállására kiküldött magyar alakulatok egyáltalán nem voltak felkészítve. Mint minden hadseregben, kezdetben itt is előfordultak erőszakos kilengések, de ezek szórványos jellegűek voltak, hiszen ellenkező esetben a megszállt területekről később visszavonuló honvédeket számos atrocitás érte volna az egyre erősödő partizánmozgalom és a lakosság részéről, de ez nem történt meg. Mivel a magyar hadseregfejlesztés és a hazai hadiipar felfuttatása csak 1938 tavaszától vette kezdetét, a honvédség minőségi és mennyiségi fejlesztése terén csaknem két évtizedes lemaradást kellett behozni, és 1941-ben a magyar hadiiparnak még az is gondot okozott, hogy a gyorshadtest veszteségeit pótolja. Az egyre fokozódó partizántevékenység és a német hadvezetés gátlástalansága miatt – szükség esetén a magyar megszálló alakulatokat is bevetették a szovjet reguláris erők lassítására – később igyekeztek ezen hiányosságokat pótolni.

A honvédséget eredetileg a szomszédos országokkal szembeni revíziós háborúra és nem a szovjet kolosszus elleni küzdelemre készítették fel, így a szélsőséges időjárási viszonyok is alaposan próbára tették a honvédeket. A helyi lakossággal és a partizánokkal szembeni esetenkénti erőszakos fellépésük csak részben magyarázható az úgynevezett erőszakspirállal, cselekedeteik és motivációik megértéséhez ismernünk kell gondolatvilágukat és eszmeiségüket, így nem szabad mai szempontok alapján ténykedésüket megítélnünk. Az akkori magyar társadalom döntő többségét, tiszteket és honvédeket egyaránt, a revízió, az antibolsevizmus és az azzal párosuló antiszemitizmus határozta meg, hiszen az élő emlékezet részét képezte a 133 napos dicstelen tanácskommün ország- és nemzetvesztő tevékenysége. Így mindezek tetteikben is megnyilvánultak.

Csernyigov és Csorobicsi

A székesfehérvári „Szent István” 3. honvéd gyalogezred részeiből összeállított 33/III. gyalogzászlóalj a Baumann István ezredes – később vezérőrnagy – parancsnoksága alatti győri 46. gyalogezred alárendeltségébe került, és 1941. október 27-én indult el a székesfehérvári vasútállomásról Csernyigovba. A fehérvári zászlóalj, csakúgy, mint a többi megszálló csapattest, ötvenszázalékos feltöltöttséggel rendelkezett, személyi állományába huszonegy tiszt és 453 honvéd tartozott. Három puskásszázadának állományát századonként százhúsz fő jelentette, nehézfegyverzetük kilenc darab 31 M. Solothurn golyószóróból és egy darab 36 M. 20 mm-es nehézpuskából, a három szakaszból álló géppuskás század szakaszonként két-két darab 07/31 M. Schwarzlose géppuskából állt.

A 33/7. puskásszázad parancsnoka, az akkor 26. esztendejében járó nemes békei Koós Ottó főhadnagy – később százados – a következőkben emlékezett százada állományáról: „A legénység részben a két évüket leszolgáltakból állt, kik épp leszerelésükre készülődtek. Ők lettek a szükséges létszámra feltöltve a nyár folyamán bevonultatott és két hónapos kiképzésben részesített felvidéki katonákkal.” A 105. gyalogdandárhoz tartozó fehérváriak 1942. január 17. és 27. között vettek részt az első partizánellenes akciókban Mena – Sznovszkaja – Gorodnya településektől délre. A megszálló szolgálatra tapasztalatszerzés és kötelességtudat folytán önként jelentkező Koós Ottó főhadnagy zászlóalja később a Csernyigovtól 60 kilométerrel észak-északkeletre lévő Gorodnyára települt, míg kikülönített százada Csorobicsiben nyert elhelyezést.

Az itt történekről Koós Ottó főhadnagy a következőkben emlékezett: „1942 januárjában századom (…) útbiztosítási és figyelési feladattal volt kihelyezve, a zászlóaljtól kb. 25-30 km-re. Egy este az útellenőrző járőr, a szomszéd falu milíciájával (…) bekísérnek két fiatalembert, akiknek pufajkájuk alatt elfűrészelt csövű puska volt, és három orosz személyt, akik a partizánokkal összeköttetést tartanak. Másnap reggel a tényfelderítés alapján a három polgári személyt elengedtem. A két fegyverest a zászlóaljparancsnokságra kellett volna bekísértetnem 25 km-re gyalogmenetben.

Nagyon elgondolkodtam, hogy lehetne ezt legjobban megoldani? Legalább egy raj kíséretet kellett volna a két partizán mellé adnom. Ugyanis decemberben a hadosztály huszárszázada elfogott egy német egyenruhába öltözött lovas partizánt. A századparancsnok két huszárral a bázisra útbaindította, azonban két nap múlva sem érkeztek meg. Mikor keresésükre indultak, a két huszárt levetkőztetve, agyonverve, megfagyva találták az úton. Ez a megtörtént eset embereimmel kapcsolatban nagyon foglalkoztatott, tartottam tőle, hogy ugyanígy fognak járni. Már útba akartam indítani őket, mikor jelentik, hogy egy német járőr érkezett egy őrmester vezetésével a faluba. Érdeklődtem, honnan jöttek? Kisült, hogy arról a területről, ahonnan a két fegyveres való. Azonnal, puskáikkal együtt átadtam őket a németeknek. Azok magukkal vitték szállásukra. Később hallottam, hogy rövid kihallgatás után felakasztották őket, mi­előtt a faluból elmentek volna.”

Partizánvadászat az erdőben

Nem sokkal később, 1942. február 6-án a zilahi 55/II. zászlóalj egyik puskásszakaszát felderítő vállalkozása közben egy partizáncsoport Gorodnyától 18 kilométerrel kelet-északkeletre meglepte, melyre válaszul megtorló jellegű akcióra került sor. A Tihonovicsi, Ivanovka, Novije Bobrovicsi és Jelino falvak által körülhatárolt területen téli erdei szállásokon megbújó partizáncsoport elleni támadáshoz a 33/7. puskásszázadot is bevetették. A február 15-én megindított vállalkozásban a 33/7. puskásszázad géppuskás rajjal megerősített I. szakasza vett részt, melynek élraját, mint felderítő osztagparancsnok, Szádvári János próbaszolgálatos zászlós vezette. Jelen volt törzsével a századparancsnok, Koós Ottó főhadnagy is. A Gutka-Studeneckajától délnyugatra található erdőben az élraj három oldalról váratlanul ellenséges gyalogsági tűzbe került.

A vállalkozás részleteire Szádvári János próbaszolgálatos zászlós – később hivatásos főhadnagy – az alábbiakban emlékezett vissza: „A tízfős élrajjal egy tisztáson levő erdészházhoz értünk, amely üres volt. Az istállóban egy levágott marhafejet találtunk, itt partizánok lehettek. Az erdő irányába folytattuk utunkat, amikor hirtelen tüzet kaptunk. Nem kellett vezényelni, hogy „Feküdj!”, mindenki levágta magát a félméteres hóba, az út mentén. Ezalatt a másik kettő raj és a századparancsnok is felért az erdészházhoz és tanúi lehettek a tűzrajtaütésnek. A rajparancsnok, két ukrán katona és a ruszin legény közben leértek a domb lejtőjére, ahol kezdődött az erdő. Ahogy tüzet kaptunk, azok visszaszaladtak az erdészházhoz. Látták, mikor levágódtam a hóba, a sisak leesett a fejemről. Jelentették Koós főhadnagynak, hogy biztosan megsebesültem. Erre a főhadnagy úr nagyon mérges lett, s azt mondta: „Amíg a zászlós urat élve vagy halva nem hozzák vissza, innen nem megyünk el!” Egyben parancsot adott a másik két rajnak is, hogy tüzeljenek a golyószóróval. Mivel a 35 fokos hidegben a golyószóróba belefagyott a zsír, előbb azt szét kellett szedni, hogy alkatrészeit szárazra lehessen dörzsölni. Egyedül az élraj golyószórós csatárja kezdte meg a tüzelést. Ez lett a veszte szegénynek, mert őrá kezdtek tüzelni a partizánok. El is esett ott. A másik célpont én voltam nyakamban a távcsővel, oldalamon a térképtáskával. Egy-két golyó a sisakomon is pattogott, a köpenyemen pedig jó néhány lyuk lett. A partizánok nagy része a fák tetején helyezkedett el, onnan tüzeltek. Lövedé­keik zöme átment felettünk, és lezúdult a völgybe, ahol a géppuskásaink voltak. Hiába ordított nekik a századparancsnok, hogy tüzeljenek, nem mertek tüzelőállásba menni. Erre egy puskával a kezében ő maga szaladt le az erdészház mögül hozzájuk. Eközben egy robbanó golyóval átlőtték a karját. Addig nem engedte magát bekötözni, amíg a géppuskásokat fenékbe nem rugdosta, hogy azonnal menjenek tüzelőállásba. Ez volt a szerencsénk, mert ahogy a hóban elkezdtek vele tüzelni, a géppuska csöve felfelé állt, és láttuk, hogy a partizánok csakúgy potyognak le a fákról. Erre mi is bátrabbak lettünk, és kiadhattam a parancsot az erdészházhoz való visszavonulásra. Riedl [Helyesen: Rieder István] őrvezető holttestét sajnos nem tudtuk kimenteni, Koós főhadnagyot pedig bekötözték és szánra fektették. A visszavonulás után átvettem a századparancsnokságot.”

A február 15-i vállalkozás során egy jól felfegyverzett, erős partizáncsoport felderítése történt meg. A 33/III. és az 55/II. zászlóalj délkeleti és nyugati irányból meginduló megerősített szakasz erejű felderítő osztagai súlyos harcokba keveredtek a partizánokkal, melyben főként az 55/II. zászlóalj szenvedett érzékeny veszteségeket.

*

Az utóbbi években a hazai történettudomány érdeklődési körébe került a magyar megszálló alakulatok ukrajnai tevékenységének vizsgálata, így e tárggyal két, ugyanazon címet viselő kötet (A magyar megszálló csapatok Ukrajnában) is foglalkozik, melyek sajnos azon látszatot igyekeznek kelteni, mintha a magyar honvédek többsége aktív részese lett volna az ukrajnai népirtásnak és az ottani holokausztnak, annak ellenére, hogy megszálló-rendfenntartó tevékenységüket a vonatkozó rendelkezések és a Harcászati Szabályzat szigorúan körülírta.

Ezen kötetek szerzőinek is üzent 2016 februárjában a 101. életévében járó vitéz nemes Koós Ottó m. kir. százados (akit 1950-ben megszálló tevékenységéért a brjanszki szovjet hadbíróság előbb halálra, később huszonöt év kényszermunkára ítélt), amikor jelen sorok írójának így nyilatkozott: „Könnyű utólag az íróasztal mellől, a meleg szobában ítélkezni, hiszen aki nem volt ott, nem is tudja, miféle háború volt ez! Nem tudtuk, odakint mi vár ránk, hiszen itthon erre nem készítettek fel minket. A kegyetlen hideg és a nagy távolságok mellett teljesen magunkra voltunk utalva, nem tudtuk, az ottaniak közül ki a barát, ki az ellenség. És amikor megtörtént, hogy a melletted lévő bajtársadat, földidet lőtték le, akkor nem azt nézted, hogy az előtted szaladó asszony-e vagy gyerek, hanem csak azt, hogy gyanúsan viselkedik, nem áll meg a felszólításodra, ezért a fegyveredet kell, hogy használd. Vagy ő, vagy én – így voltunk ezzel.”

A szerző hadtörténész

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom