Történelem
Szegedi lapkeringő: nyúl a halpiacon
Körmönfont módszerekkel tartotta markában a vidéki sajtó munkatársait a rendszerváltozás időszakában az állampárt és utódja
Ha szemügyre vesszük az egykori szegedi sajtóprivatizációs ügyletek következtében kialakult helyi médiaháború dokumentumait, igen sajátságos, olykor döbbenetes kép bontakozik ki előttünk.
A szabadság szele
Kezdetben csak elnevezésbéli-adminisztratív (és üzletei) jellegű változások történnek. Az 1989. májusi „nagy váltás” után – a régi Délmagyarországtól a Szegedi Szabadtéri Játékokhoz távozó Nikolényi István főszerkesztőként átveszi az addig „szupervonalas”, őskommunista-neosztálinista Csongrád Megyei Hírlapot, heteken belül új gárdát toboroz, teljesen új szellemiséggel – csaknem egy évig még a régi néven, Csongrád Megyei Hírlapként jelenik meg az „új Délmagyar”, ahogyan egyre többen nevezik. És egy éven belül, 1990. március elsején arról értesülhetnek az olvasók, hogy „nemcsak megállt a példányszám további csökkenése, hanem egy erőteljes növekedési folyamatnak lettünk-lehetünk tanúi (…) napi-havi átlagban mintegy 2500-zal emelkedett a Csongrád Megyei Hírlap előfizetőinek, illetőleg példányokénti vevőinek a száma”.
Nemsokára – a nemzeti ünnepre, március 15-ére – először lát napvilágot Csongrád Megyei Hírlap-Délvilágként az újság. Fejlécén mindkét elnevezés olvasható, mellette az ekkor még hivatalosan el nem fogadott, Szent Koronás magyar címer.
Ha belelapozunk a lapszámokba: színes, eleven és kavargó kép bontakozik ki előttünk. Megszaporodó beszámolók, riportok, interjúk a szomszédos Bánságból és Bácskából, sorozat a lengyelekkel szembeni 1940-es, ekkoriban végképp napvilágra került katyńi szovjet tömeggyilkosságokról, recenziók a rendszerváltásnak köszönhetően megjelent, addig szigorúan tilalmas könyvekről, a nyugati magyar emigráció megszaporodott híradásairól – és így tovább. Amikor pedig a közvetlen közelbe ér a szabad választások első fordulója, április 7-én napvilágot lát az igen komoly, a lap eszmei mélységeiből és átgondolt, koherens szellemi tartásából meggyőző ízelítőt adó, A holnap esélye című szerkesztőségi cikk. Számvetés és vállalás ritka egyértelmű, ritka becsületes, tömör megfogalmazódása.
„Az ország népén a sor, hogy döntsön: lelkiismerete, legjobb belátása szerint… amikor több mint négy évtizeddel a legutóbbi ilyen alkalom után újra szabad választásokra készül(het) az ország népe, akkor ebbe a mindenféleképpen pozitív folyamatba a megyei lap is pozitív módon, hasonló szerepvállalással kapcsolódjék be… Hogyan tovább? Ez itt a nagy kérdés. Kérdés, amely a mi számunkra, újságírók számára nem kis mértékben hamleti is. Lenni – vagy: nem lenni? S ha lenni – hogyan, miképpen? Most, amikor országszerte sajtóháború dúl a vidéki lapok körül és háza táján, mit is mondhatunk? Kollégáink döntő többsége egy pártoktól független szellemi műhelyben kíván – szeretne – dolgozni… Nem látunk a jövőbe. Szándékaink felől ellenben százszázalékosan biztosak vagyunk. A Délvilág akar – szeretne – részt vállalni az új Magyarország felépítéséből. S munkatársai igen-igen remélik, hogy erre (tisztességes szándékait mintegy bizonyítandó) a koalíciós kormányzású magyar hazában módja, lehetősége lesz.”
Pártmoratórium
Április 24-én megjelenik egy cikk a Délvilág Részvénytársaság létrejöttéről, május 2-án pedig bejelentik: a lap kiadója az addigi Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat helyett ezután az újonnan alakult rt. lesz.
Időközben azonban kiderül: az MSZP moratóriumot hirdetett a megyei lapokra, vagyis az állampárt jogutódja „a megyei lapok tulajdonának általános és végleges (sic!) rendezéséig elidegenítési tilalmat rendelt el valamennyi, a tulajdonában lévő megyei kiadó, illetve napilap átalakulására és értékesítésére vonatkozóan… az MSZP nem kifogásolja a külföldi tőke részvételét e lapok tulajdonosi körében.” Most és ekkor derül ki: mennyire ügyesen, mennyire jó időzítéssel – mennyire végzetesen a megfelelő időben léptek a májusi kiadóváltással befejeződött folyamat kivitelezésében…
Ezek után könnyű belátni: nem lehet – sőt életveszélyes – megállni félúton. Csak az eddig megkezdett szellemi-üzleti „másság” kiterjesztésével, átgondolt és alapos bővítésével maradhatnak talpon.
„A Délvilág Rt. beszáll” – ez a címe Bőle István – ez idő tájt a Délvilág Rt. elnök-igazgatója – 1990. augusztus 9-én megjelent cikkének, amelyben a helyzet vázolása után igen nagyszabású és elgondolkodtató, alighanem negyedszázad múltán is roppant tanulságos terveket, elképzeléseket, törekvéseket hirdet meg.
„Enyhén szólva zűrzavaros a helyzet a magyar sajtó tulajdonlása körül. A »hatodik hatalom« felett sokan akarnak felügyeletet gyakorolni. Ennek alkalmas eszközét most – az ideológiai, adminisztratív befolyásolás után – legtöbben a pénzben, a tőkében vélik felfedezni. Nehéz magyarázatot találni arra, hogy a megyei lapok miért éppen pont most vadásznak tulajdonos után. Véleményünk szerint ezzel illenék megvárni az új önkormányzatokat. (…) Úgy gondoljuk, a Délvilág Rt. hibát követne el, ha távol tartaná magát a hazai sajtó történéseitől. Beszáll hát az üzleti vetélkedésbe és – alternatívát kínál. Az egyéni haszonért külföldieknek történő átjátszás helyett – a saját felépítés, tőkegyűjtés modelljét. Döntően helyi és magyar tőkével kívánunk megvásárolni lapo(ka)t. Tíz és félmillió forintos alaptőkénk ebben a percben tizenhárom tulajdonos birtokában van. Egy kézben 9 százaléknál nagyobb pakett nem koncentrálódik. Így eszébe sem juthat senkinek, hogy a pénz oldaláról befolyásolja a Délvilág tartalmát.
Ha sikerül más szerkesztőség(ek)et meggyőzni modellünk előnyeiről, mennyiségi ugrásra készülünk (…) azt szeretnénk, hogy mind több ismerősünk, szimpatizánsunk, a környezetünkben élő, dolgozó tőke-tulajdonosok kezében lennének a Délvilág Rt. részvényei, az általa működtetett lap tulajdona. Így a tulajdon az önkormányzat közelében, annak partnerei, „közvetlen hozzátartozói” kezében maradhat. Tőkebővítés után nem akarjuk, hogy bárkinél 15 százaléknál nagyobb rész összpontosuljon értékpapírjainkból (…) várjuk a bennünk bízó helyi (magyar) magántőkét és jogi személyek pénzét.(…) Bács-Kiskun, Békés és Csongrád megye sajtója ma külön-külön nyereséges. Ám a gazdasági bizonytalanság nem kicsiny. Ha ezek a lapok hátukat egymásnak vetve működnek majd netán, könnyebben átvészelhetik a következő évekre prognosztizálható fizetőképes kereslet-visszaesést.”
Ugyancsak Bőle István az, aki – alig egy hónap múltán, szeptember 17-én – Sajtókáosz ’90 című írásában megvilágítja a Délmagyarország és a Délvilág közötti szegedi sajtóháború lényegét: „…a születő médiatörvény előkészítői szerint három kritérium alapján lehet megállapítani a lap tulajdonosát. Ezek: 1. Ki kötött jelen pillanatban is érvényes szerződéseket a lap előállítására, terjesztésére és más jogviszonyokra? (Például a működtetés olyan fontos területére, mint a hirdetésgyűjtés.) 2. Ki alkalmazza az újságírókat és a lapkészítés kiadói területén tevékenykedő dolgozókat? 3. A Művelődési Minisztérium Sajtóigazgatási Főosztálya kinek a nevén jegyzi a lapot? Kinek a számára adta ki az érvényes okiratot?
A három fenti kérdéskörre egyértelmű és azonos a válasz a Délvilág esetében: a Délvilág Rt. A tulajdonosváltás 1990. május elsején lapunknál megtörtént. A Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat akkor a Délvilág Rt. részére átadta a Csongrád Megyei Hírlap kiadási jogát, mert saját szervezetén belül – ezt több belső és nyilvánosságra került anyag bizonyítja – csak súlyos veszteségek árán tudta volna működtetni. Így a lap léte került végveszélybe. Előbb valamiféle bérleti viszony megkötésére törekedett a tulajdonos, de az összes érvényes szerződését oly kínos gyorsasággal bontotta fel, szedette össze még a hirdetésgyűjtő papírokat is, hogy magatartásával egyértelműen megcáfolta: a Délvilág Rt.-nél jegyzett, egymillió forint értékű részvényénél többet valaha is törődni kíván. Ma a Délvilág Rt. szerződései közül egyetlen egy sem a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalaton keresztül funkcionál. A tulajdonosváltást a közelmúltban a megyei lapokra kiírt pályázat kiötlői is elismerték azzal, hogy a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalatra vonatkozó részletes pályázati anyagba a következő mondatot írták be: »Az adatok nem tartalmazzák az időközben kft.-be (sic!) elvitt megyei lap számadatait.« Tehát ami nem eladó, arra kár pályázni, hiszen azt lehetetlen megvásárolni. Szombati számában a Délmagyarország örvendezik: »Miénk a lap.« Ehhez a sikeréhez gratulálunk. De meglepő, hogy az öröm elvette laptársunk felelős szerkesztőjének reális értékítéletét, mert (…) a cikk bevezetőjében felsorolt egyetlen kritérium egyetlen tényezőjéhez sincs köze a Délmagyarország Kft.-nek. Címoldalára szerkesztett propagandisztikus kijelentésével versenytársunk nyilvánvalóan a mi stabil üzleti körünkben igyekezett zavart kelteni. Furcsa is lenne, ha végre újra jogállammá lett országunkban kétes értékű ügylettel szerzett joggal, mások izzadságos munkája árán jutna árbevételhez, anyagi előnyhöz, pótolná saját – esetleges – veszteséges tevékenységével elkótyavetyélt millióit. (A Délvilág név belpolitikai rovatvezetőnk, Őrfi Ferenc szellemi terméke, ezt eddig tőle soha senki meg nem vásárolta, meg nem váltotta lapcím használatára. Ha e névvel valaki valamilyen jogügyletet végzett, egyértelműen visszaélést követett el.)”
Megvették, punktum
Nikolényi István főszerkesztő ugyanebben a lapszámban megjelent, Nyúl a halpiacon című írása pedig mintegy kiegészíti mindezt:
„ Kié a lap? – tette föl a kérdést laptársunk, a Délmagyarország saját magának. És válaszolta meg szeptember 14-én, majd (ismétlés a tudás anyja) szeptember 15-én, újfent magának, tiszteletre méltó önbizalommal: természetesen az övék. Már megint a fóbia. Az MSZMP szegedi bizottságának egyik utolsó, határozatképtelenné jelentéktelenedett ülése után sem kérkedtek másként az olvasónak: »Önálló és a városé maradt a lapunk.« Azóta, lám, továbbléptek. Most már az övék. 56 millióért.
Íme a vagyon vándorútja. Megvették és punktum. Kitől? Kié volt (egy időben impresszumán az állt, a városi pártbizottság és a városi tanács, vélhetően hát az önkormányzatnak mint jogutódnak is lesz erről pár szava)? Kié lett (mármint szerintük és az MSZP szerint)? Ezek már bonyolultabb kérdések. (…) Pályázatra hivatkoznak, melynek hitelessége felől, enyhén szólva, kétségek támadtak (lévén, hogy az MSZMP már jó régen lemondott lapjairól, utána pályáztatta!?), ezért a pályázatnak mint műegésznek sorsa kérdéses. Pillanatnyilag ügyészségi vizsgálat tárgya.
Eddig a DM belügye is lehetne az egész. Hanem szeptember 15-én mást is hírül adtak országnak-világnak. Nevezetesen, hogy a Délvilág című lapot is bekapták, mint a legyet. Egészségükre. Csak persze megint a kérdések.
1. Kitől vásárolták? Az MSZP-től? De hát az nem is bocsátotta áruba (aligha tehette, hiszen rt. adja ki). Halpiacon nem lehet nyulat kapni.
2. Miből gondolják, ha a DM az övék lehet, a DV nem a miénk? Mert mi nem idegen tollakkal ékeskedünk? Megkerestek bennünket vásárlási szándékkal (amit mellesleg az MSZP is előírt volna)? S akkor mi nem nyilváníthatunk véleményt, ahogyan ők nyilvánítottak?
S ezeken a pontokon az ügy már nem csupán a DM belügye.
Nem szeretnénk e helyütt terjengősen elmélkedni az MSZP utódpárt-politikai természetének esetleges diszkriminatív eljárássorozatáról. Ami akár billogként virulhatnék a lapkiadó, DM, MSZP trojka táncrendjén. A francia kapcsolatról mindegyik berekben bő esztendeje sutyorognak, ama teljesen nyilvánvaló egzisztencia- és vagyonátmentési szándékkal, amellyel jó néhányan saját kis pecsenyéjüket is megsüthették már. A Délvilág Rt. azért alakult és szakadt ki lapjával ebből a zavaros hínárból, mert tiszta vizet akart önteni a pohárba.”
A hősies küzdelem a déli végeken ezután még jó néhány esztendeig, több mint fél évtizeden át tartott. Azután – mint történelmünkben annyiszor – győzött a túlerő. De ez már egy másik történet.
A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum munkatársa