Történelem

Sikerkorszakot hozott a kiegyezés

„Arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztonsága eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei fenntartassanak”

Áder János újévi köszöntőjében nagy hangsúlyt fektetett az 1867-es kiegyezés 150. évfordulójára. „Ha a szabadság nemzeteként joggal vagyunk büszkék arra a bátor kiállásra, amelyet a magyarság 1848-ban, 1956-ban és 1990-ben tanúsított, akkor a kiegyezést és az azt követő korszakot is méltó módon érdemes elhelyeznünk történelmi emlékezetünkben” – mondta a köztársasági elnök.

Deák Ferenc 20170127
Székely Bertalan: Deák Ferenc (1869) (Forrás: Wikipedia - Ellinger Ede)

A kiegyezés méltó megünneplésével kapcsolatban Lázár János is úgy nyilatkozott a január 12-i Kormányinfón, hogy „a kormány számára vonalmérce, amit a köztársasági elnök úr az idei újévi köszöntőjében mondott”. A dualizmus korszakával foglalkozó történész csakis üdvözölheti az állami vezetés ilyen irányú szándékait, hiszen 1867 kiemelten fontos dátum Magyarország történetében.

Nemzeti ünnepeink közül március 15. és október 23. olyan dátum, amelyhez egy végül levert forradalom kapcsolódik. Ilyenkor általában kiemeljük, hogy milyen magasztos céljai voltak a nemzetnek, hogy vállalta az esélytelennek tűnő harcot, hősiesen küzdött – végül azonban a túlerővel szemben elbukott. A kiegyezés megszületése mindennek tulajdonképpen a fordítottja. Az 1867-et megelőző években a Deák Ferenc, Eötvös József és Andrássy Gyula által fémjelzett politikai elit inkább arra buzdított és olyan politikát folytatott, hogy a magyarság ne kezdjen reménytelennek tűnő harcot, ne dédelgessen álmokat, hanem az aktuális helyzetből hozza ki a lehető legjobb kompromisszumot – ezen törekvésüket pedig siker koronázta.

Azon, hogy a kiegyezés megvalósult formája az elérhető maximum volt-e, természetesen lehet vitázni, ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy az 1867-et követő évtizedek páratlan gazdasági és kulturális fejlődést hoztak, valamint a magyarság Kárpát-medencén belüli pozíciói-nak fokozatos erősödését eredményezték. Ahogy a köztársasági elnök jogosan megállapította: „Az 1867-es kiegyezést követő évtizedek a magyar felemelkedés csodálatos korszakává váltak. […] Fővárosunk, városaink ekkor nyerték el mai arculatukat, ekkor épült ki út- és vasúthálózatunk, ekkor erősödött meg népiskolai rendszerünk. A magyar ipar, a magyar mezőgazdaság, a magyar tudomány […] világraszóló eredményei mindenkit ámulatba ejtettek”.

Bár a dualizmus korszaka alatt is több társadalmi probléma maradt megoldatlanul, a fejlődésből pedig nem arányosan részesültek a társadalom különböző rétegei, a kiegyezést követő időszak valóban impozáns eredményeket tud felmutatni. Hogy néhány számszerűsíthető adatot említsünk: 1867–1914 között az egy főre jutó GDP átlagos éves növekedési üteme 1,5–2 százalék volt, ennél csak Németországban, Dániában és Svájcban növekedett gyorsabban. Magyarország tehát elkezdett felzárkózni, míg 1870-ben a magyar egy főre jutó GDP az ausztriai érték 60 százalékát, addig 1910-ben már a 75 százalékát tette ki. A dualizmus évtizedei alatt hazánkban az analfabéták aránya 67-ről 30 százalékra csökkent, mintegy háromezer új népiskola és hatvan gimnázium létesült. Az ország lakossága 15-ről 21 millióra, ezen belül a magyarok aránya 39-ről 48 százalékra emelkedett.

A sikerekhez azonban korántsem egyenes út vezetett, hiszen a kiegyezés megkötését egy nagyon hosszas bizonytalan időszak előzte meg.

Megegyezés – de kivel?

Az 1860-as években Ferenc Józsefben és a magyar politikai elitben is erősödött a megegyezés utáni vágy. A császárt a külpolitikai kudarcok, a folyamatos belső – nemcsak magyarországi, hanem az egész birodalomra jellemző – elégedetlenség és az állandóan ürességtől kongó államkassza késztette arra, hogy modus vivendit találjon a magyarokkal. A hazai politikai elit esetében is több tényező hatott a kompromisszum irányába. Egyrészt jól mérték fel a nemzetközi helyzetet. Bár egy esetleges szabadságharc során orosz beavatkozásra az 1860-as években már bizonyára nem került volna sor, a nyugat-európai hatalmak álláspontja alapvetően nem változott 1848–49-hez képest, ők erős Ausztriában voltak érdekeltek, nem támogatták volna a teljes magyar függetlenséget.

Másrészt Deákék Magyarország belső viszonyait, hangulatát is jól mérték fel. A passzív ellenállással kapcsolatban az újabb kutatások arra mutattak rá, hogy az 1848 előtti megyei és járási tisztviselői kar túlnyomó része az 1850-es években is a helyén maradt, a „Bach-huszároknak” mindössze 23 százaléka érkezett a birodalom Magyarországon kívüli területeiről. Azonban ez a nem túl nagy amplitúdóval működő ellenállás is kezdett kifulladni, a reménytelen várakozás az ország modernizációjához szükséges politikai konszolidációra, a gazdasági nehézségek, és végül – de nem utolsósorban – a nemzetiségek önkormányzati törekvései egyre több magyar politikusban érlelték meg a kompromisszum iránti vágyat.

A nemzetiségi kérdés volt mindenféle tervezgetés kulcspontja. A kiegyezést megkötő politikusok megítélésekor a mai közvélekedésben elsősorban azzal az utópisztikus verzióval kell leszámolni, amely szerint a magyarság önerőből kivívhatta volna teljes függetlenségét és közben megőrizhette volna hegemóniáját a történelmi Magyarország és annak nem magyar ajkú lakosai felett. Ilyen opció egyszerűen nem létezett. Az 1850-es években a Magyar Királyságban a magyarok aránya 36–38 százalékot tett ki. Mindenkiben élénken élt még 1848–49 emléke, amikor nemcsak az osztrákokkal, hanem egyidejűleg a Délvidéken a szerb, Erdélyben a román felkelők ellen is harcolni kellett. Vagy a Habsburgokkal és Béccsel, vagy a nemzetiségekkel kellett tehát kompromisszumra jutni.

Kossuth az utóbbit ajánlotta, és Magyarország az emigráció víziójában sem volt teljesen független. Kossuthék 1862-ben fogalmazták meg a Dunai Szövetség tervezetét, amelyet – egy sikeres felszabadító háború után – a magyarok, a szerbek, a horvátok és a románok szövetsége alkotott volna. „A jó egyetértés a magyarok és románok közt, ami az én leghőbb vágyam, jólétet és szabadságot biztosítana mindkét népnek” – írta Kossuth. A Dunai Szövetségben is lettek volna „közös ügyek”, amiket egy pontosan nem körülírt „szövetségi hatóság” intézett volna. „Közösen érdeklő ügyek lennének: a szövetségi terület oltalma, a külpolitika, a külképviselet, a kereskedelmi rendszer […] a vám, a fő közlekedési vonalak, a pénz” – áll a tervezet első pontjában. Tehát tulajdonképpen azok az ügyek, amelyek a dualizmusban közösek voltak Ausztria és Magyarország között, azok a Dunai Szövetségben is közösek lettek volna, csak éppen a szerbekkel, a horvátokkal és a románokkal kellett volna alkudozni.

Kossuth tervezete Magyarországon széles körű elutasításra talált, még szoros hívei közül is többen éles kritikával illették, és jelentős csorbát ejtett a volt kormányzó tekintélyén. A legtöbben sokkal kecsegtetőbb alternatívának vélték a Deákék által megjelölt bécsi irányt. Podmaniczky Frigyes – aki 1848–49-ben huszárkapitányként harcolt, ezért Világos után besorozták a birodalmi hadseregbe, 1861-ben pedig még a Deáknál radikálisabb Határozati Párt egyik alvezére volt – 1862-ben már azt írta, hogy „ha a magyar nem állhat meg egymagában, csak inkább megyek Bécsbe a németek, mint Belgrádba a ráczok közé”. A jeles publicista, Kecskeméthy Aurél is úgy vélte, hogy „Ausztriával és uralkodó házával kibékülésünk ára nem oly nagy, mint amelyet a nemzetiségek követelnek” – és még számos példát idézhetnénk.

Létrejön a kompromisszum

Az események azután gyorsultak fel, hogy Ferenc József 1864 karácsonyán titokban Deák Ferenchez küldte puhatolózni bizalmasát, Augusz Antal bárót. A tárgyalásokba hamarosan Eötvös József, Lónyay Menyhért és Andrássy Gyula is bekapcsolódott. Deák szerint „csak akkor lehetséges a kiegyenlítés, ha Ausztriában Magyarország beolvasztásának szándékától éppúgy megválnak, mint mi a birodalomtól elszakadás szándékát nem tápláljuk”. Mint ahogy 1865. április 16-án megjelent híres Húsvéti cikkében, majd később további írásaiban Deák kifejtette: „arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztonsága eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fenntartassanak”. „A birodalom közös védelme kétféle: békés és hadi. A békés a diplomáciai, a hadi a fegyveres erőben áll.” Ezek voltak tehát az alapelvek, amelyek mentén a kiegyezés létrejött.

Az 1866-ban a poroszoktól elszenvedett osztrák vereség alapvetően nem módosította, legfeljebb még egyértelműbbé tette az alkut, Deák ugyanis személyesen közölte Ferenc Józseffel, hogy a magyar nemzet Königgrätz után is csak azt a jogos jussát követeli, amit előtte. Az utolsó vitás kérdéseket 1867 januárjában sikerült tisztázni, februárban pedig megalakult az Andrássy-kormány. Ezután az országgyűlés tárgyalta és elfogadta a kiegyezési törvényeket, majd a június 8-án magyar királlyá koronázott Ferenc József szentesítette azokat.

A kiegyezéssel a korábbi, centralizált módon irányított Habsburg Birodalom az Osztrák–Magyar Monarchiává, egy duális birodalommá vált, két – legalábbis elvben – szuverén ország, a Magyar Királyság és Ausztria szövetségévé. Két főváros két törvényhozással és két kormánnyal, amelyek a közös ügyeket leszámítva minden más tekintetben egymástól függetlenül működtek. A két államot a közös kül- és hadügyi politika, illetve a kizárólag ezekhez szükséges pénzügyek kapcsolták össze (a közös pénzügyminiszter csak az osztrák és a magyar pénzügyminiszter által rendelkezésére bocsátott összegek felett rendelkezett). A közös ügyeket közös miniszterek, illetve a két törvényhozás által kiküldött 60-60 tagú delegációk útján intézték. Magyarország a közös ügyekhez szükséges összegeknek a korszakban körülbelül a harmadát viselte – ezért is mondták az osztrákok kritikusan, hogy a magyarok a költségek harmadáért megkapták a jogok felét.

Ausztria és Magyarország vám- és kereskedelmi szövetséget is kötött, vámuniót alkotott, egyetlen jegybank működött, közös volt a pénz- és mértékrendszer, szabadon mozgott a tőke és a munkaerő. A számok egyértelműen azt mutatják, hogy Magyarország számára ez a gazdasági közösség egyáltalán nem valamiféle félgyarmati létet jelentett, inkább pozitívumokkal járt. A két ország közti legerősebb kapcsot azonban a közös uralkodó, Ferenc József képezte, aki egy személyben volt osztrák császár és magyar király. Őt nem lehet a kvóta arányában elosztani, a közös címeren látható „feloszthatatlan és szétválaszthatatlan” (indivisibiliter ac inseparabiliter) igazából a közös uralkodóban öltött testet.

Viták kereszttüzében

A kiegyezés megszületésétől kezdve viták kereszttüzében állt. A magyarság egy jelentős része ugyanis érzelmileg nem tudott azonosulni a dualizmus rendszerével, és továbbra is a teljes függetlenség álmát jelölte meg célként. A dualista korszakban végig a közjogi kérdés maradt a meghatározó politikai törésvonal, ennek mentén szerveződtek a parlamenti pártok is. Bár a várakozásnál vagy a Dunai Szövetségnél jobb alternatívát Kossuth sem tudott ajánlani, Deáknak írott híres nyílt levelében jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, amely szerinte egy eleve pusztulásra ítélt birodalomhoz kötötte Magyarország sorsát. Deák erre közvetlenül nem reagált, egyik parlamenti beszédében azonban kifejtette: „hiszem azt, hogy [a kiegyezés] sokkal inkább megóvja nemzetünket a végsüllyedéstől, mint a bizonytalan eseményekre épített számítás s azon sorvasztó várakozás, mely addig halasztgatja az orvoslást, míg az végsüllyedéssel fenyegető helyzetünkben késő lesz”. Andrássy Gyula miniszterelnök (utóbb közös külügyminiszter) szerint „Magyarországnak mindig voltak közös ügyei az összes monarchiával, a különbség csak az, hogy 1867 előtt mások intézték ezeket nélkülünk és ellenünkre, most pedig mi intézzük közösen azokkal, akiket illet”.

Horváth Mihály – a jeles történetíró, 1849-es miniszter és Kossuth közeli munkatársa, akit Andrássyhoz hasonlóan emigrációja alatt jelképesen felakasztottak – 1868-ban úgy vélte, hogy a viszontagságok után „csak most lőnek valahára oly alapokra fektetve közjogi viszonyaink, melyen alkotmányunk s nemzeti függetlenségünk, mennyire az bennünket, kisszámú és éppen nem kedvező viszonyok közt létező népet okszerűleg megillethet”.

A történészek között ma már viszonylagos konszenzus uralkodik, amely szerint a kiegyezés olyan reális kompromisszum volt, ami az adott viszonyok között kedvező megoldást jelentett Magyarország számára, lehetőséget teremtve arra, hogy bekapcsolódjon az európai modernizációs folyamatokba.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos segédmunkatársa

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom