Tudomány

Román autonomista közíró: Erdély lehetne Kelet Svájca

Nincs mit ünnepelnie a többségi nemzetnek sem az 1918-as „Nagy Egyesülés” centenáriumán a publicista szerint

A föderalizált Osztrák–Magyar Monarchia és Dél-Tirol autonómiája szolgálhatna modellként Románia számára – vallja Sabin Gherman önrendelkezéspárti kolozsvári román aktivista.

Sabin Gherman 20181130
Sabin Gherman húsz éve hirdeti az erdélyi önrendelkezés létjogosultságát (Fotó: Facebook.com)

Eltékozolt száz évről beszélt lapunknak az Erdély és a Román Királyság egyesülését kimondó 1918. december elsejei gyulafehérvári román nagygyűlés évfordulóján Sabin Gherman. A román újságíró, publicista húsz éve, „Elegem van Romániából!” című kiáltványa megjelentetése óta szorgalmazza Erdély pénzügyi és adminisztratív autonómiáját. Mint mondta, a régió önrendelkezése könnyen összhangba hozható lenne a székely autonómiá­val. Erdély megérdemelné, hogy Kelet Svájca legyen – tette hozzá.

–  Évfordulós lázban ég az ország, egymást érik a nagyszabású ünnepségek. Sokan egymást túlkia­bálva dicsőítik a százéves Nagy Romániát, mások – és nem csak a magyar kisebbség tagjai – felemásan viszonyulnak ehhez a ribillióhoz. Ön, hogy látja a helyzetet?

–  A centenárium idején mérleget kell vonnunk: ha el tudnánk jutni autópályán Kolozsvárról a fővárosba vagy ha jelentősen fejlődött volna például az oktatásügy, az méltó lenne az évfordulóhoz. A centenárium akkor lenne ünnep, ha minden román állampolgárnak, nemzetiségére, anyanyelvére és vallására való tekintet nélkül lenne ünnepelni valója. A történelem megtörtént, megváltoztatni nem lehet – de bunkósbotot sem lehet belőle csinálni, amellyel fejbe ütjük azt, aki nekünk nem szimpatikus.

Így, hogy Románia az Európai Unió legszegényebb országaként tölti be a századik évét, nincs mi fölött örvendezni. Azt ünnepeljem, hogy Romániában a legkisebb a fizetés és a leggyengébb az infrastruktúra az unióban? Vagy hogy tönkreteszik a törvényhozást, és semmibe veszik a törvényeket a döntéshozók? Vagy hogy a román vezetés és a politikum zöme Európa-ellenes politikát folytat, élén Liviu Dragneával, a megbukott diákkal?

–  Románia egységes és oszthatatlan nemzetállamként definiálja magát, ami erőteljesen szembemegy akár a székely, akár a magyarországiak számára kevésbé ismert erdélyi autonómiával, amelynek Ön is híve…

–  Nem ez az alkotmányi kitétel a lényeg, hanem, hogy minden állampolgárnak, ugyancsak nemzetiségre, anyanyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül, ugyanazok a jogok járjanak: ahogy Gyulafehérvárott 1918-ban megígérték. Az erdélyi autonómia koncepciója kapcsán végzett felmérést a Metro Media Transylvania 1998-ban, amely megmutatta, hogy az erdélyi románok harminckét százaléka egyetértene egy ilyen autonómiával, s szavazna az ezt zászlajára tűző pártra, Románia-szerte viszont a Gallup egykorú felmérése szerint csak 4,62 ez a szám. Ez mutatja, hogy a románok egy jó része nem érti az önrendelkezés lényegét, hogy ők maguk rendelkezhetnek régiójuk gazdasági és közigazgatási kérdéseiről. Ha meglenne ez az autonómiánk Erdélyben, már rég készen lenne az autópályánk.

–  Csak Erdélyre vonatkozna ez az autonómia?

–  Nem. Számomra, erdélyiként, a legfontosabb ez lenne, de az ehhez vezető út az ország regionalizálása, s hogy Románia más, történelmi régiói is magukévá tegyék az autonomista gondolatot. Arra már Jászvásárban is rájöttek, hogy Moldvának is meglenne a saját úthálózata, ha nem a Bukarest-centrum diktálna. A közigazgatási autonómia biztosítaná a helyi kisebbségek jogait is: ez természetes része. Ha értelmesen elmagyarázza az ember, mindenki megérti az autonómia lényegét. A gond a jelenlegi politikai elittel van, s amíg ez a generáció van hatalmon, addig az autonómiaharc gerillaháború, addig, amíg rá nem döbbennek, hogy a mi víziónkat is figyelembe kell venniük a programjaikban. Ezt kellene a többségnek megérteni, s bár egyelőre zártak a kommunikációs lehetőségek, de meggyőződésem, hogy annak a pártnak, amelyik ezt megérti, és el tudja magyarázni a szavazóknak, nyert ügye van, s továbbléphetünk a megvalósítás felé.

–  Egyelőre nem tűnik áttörőnek a siker a románok körében.

–  Igen, mert hiányos a tudás az auto­nómiáról, a politikusok, s főleg a kormány pedig mindig a magyar kisebbségre mutogat az autonómia felmerülésekor. A Kárpátokon túli románok zöme pedig – mivel nem érti az erdélyiek elképzelé­seit – megijed tőle, mert az elszakadás előszobájának tartja. Pedig az autonómia nem más, mint a kompetenciák és felelősség átruházása a helyiekre, a sokszínűség tiszteletben tartása. Ez pedig nem lehet csak egy kisebbségé vagy a többségé, hanem minden ott lakóé.

–  Hogy lehetne megnyerni a dolognak a románokat?

–  Sok példa van az autonomista együttműködésre már most: beszéljünk például Moldváról. Moderáltam egy jászvásári konferenciát, ahol üzletemberek és az értelmiségi elit is arra jutott, hogy Bukarest helyett inkább Jászvásár a régió igazi centruma. Amikor autópályát követeltek Jászvásár és Marosvásárhely között, több száz teherautóval felvonulva, az útvonalukon egyedül a gyergyóditrói RMDSZ-es polgármester fogadta őket, ezért a következő konferenciára már a magyar városvezetőt is meghívták. Milyen hamar eltűntek az etnikai különbségek, amint felvillant az észszerű együttműködés lehetősége! És ez nem az asszimilációnak, hanem a kölcsönös tiszteletnek szólt.

–  Milyen nyelvű lenne az autonóm Erdély?

–  Számomra itt a Vajdaság a minta: ott például hat hivatalos nyelv van, közte az alig négyszázalékos románságé. De ott van a magyarországi Gyula vagy Méhkerék, ott sem zavar senkit a kitűzött román zászló. A kultúrák egyenrangúak, és az a fontos, hogy mi tart minket össze, nem az, hogy mi választ el: Erdélyben a „Jó napot!”, a „Bună ziua!” és a „Guten Tag!” egyformán értékes. Az etnikai tömbök esetében pedig a dél-tiroli példa szimpatikus. Ilyen speciális régiókat Romániában is ki lehetne jelölni: Székelyföldet, a Zsil-völgyét, vagy a Duna-deltát. Ezek mellett jöhetnek a történelmi régiók, amelyek a nemzeti és európai törvénykezés szerint tudnának működni, összhangban az alkotmánnyal, ahol a többetnikumú lakosság is együtt tud élni, gyarapodni. Most azonban az a paradox, s mindkét fél számára frusztráló helyzet áll fenn, hogy a nagy többségű románság egy fogyatkozó magyar kisebbségtől retteg, a magyarok pedig az asszimilációnak való ellenállásra kénytelenek összpontosítani energiáikat ahelyett, hogy saját értékeiket hasznosíthatnák. S ennek fő oka, hogy közös történelmünket a szőnyeg alá seperték.

–  A történelmünk uszítás nélkül is bővelkedik konfliktusokban…

–  De korántsem harcoltunk annyit egymással, mint ahogy az a köztudatban van: az 1784-es lázadás és az 1848-as ügyeken túl inkább összetartozik a történelmünk, semmint elválik. Hiszen mi volt Erdély korábban? Az első ország a világon, ahol a vallásszabadságot törvénybe iktatták Bethlen Gábor fejedelem idején. Már csak ezért is, Erdély megérdemelné, hogy Kelet Svájca legyen. És ha a román állam okos lett volna, és a sokszínűség pártját fogta volna, egy generáció alatt konszenzusra jutottunk volna a közös történelem ügyében is. Nem lenne szégyen megírni például, hogy az első román nyelvű bibliafordítást egy magyar nemes finanszírozta. Sokkal több olyan dolog van, ami minket egyesít mint ami szétválaszt, és közös hőseink is vannak, mint például a Hunyadiak. A térség egyfajta Schengen volt az első világháborúig, Bécs, Budapest és Kolozsvár egybe tartozott; a mi nagyszüleink ugyancsak vízum nélkül közlekedtek. Mindenünk megvolt a keresztény értékrendtől a szabadkereskedelemig, nekünk most csak ehhez az értékrendhez kellene visszanyúlnunk.

–  Az Osztrák–Magyar Monarchia lehetne egy modell ehhez?

–  Nem egy modell, hanem „a” modell. S ennek is a reformált verziója: az 1906-os Aurel Popovici-féle megoldás, a Nagy-ausztriai Egyesült Államok, amely az etnikai sajátosságok tiszteletben tartása mellett egy föderatív Közép-Európára tette le a voksát. Nekünk a 21. században arra kell gondolnunk, hogy létezik egy közép-európai közösség, amelyeknek közös értékrendje van, a nyugati és keleti világ között: ennek az újragondolása lehet a mi jövőnk. A közös kulturális tér. Ahogy Magyarországon normális, hogy egy román ember a nyíregyházi állatkertbe el tud menni és románul olvasni a kiállított állatokról, úgy miért kell, hogy fájjon bárkinek, hogy Marosvásárhely vagy Kolozsvár nevét kiírják magyarul, vagy hogy az utcaneveknek van magyar verziója? A sokszínűségnek nem elválasztania, hanem összekötnie kellene bennünket.

–  Felszólalt a Székely Nemzeti Tanács rendezvényén, nyíltan támogatja az autonómiát is – mit szóltak ehhez a románok?

–  Természetesen a nacionalistáktól számos támadást kaptam, volt halálos fenyegetés, meg ólálkodtak a házam körül is – de ez nem számít. Őket is megértem, de megvan a saját utam; egyébként az utcán nem azért szoktak megállítani, hogy megverjenek, hanem, hogy támogatásukról biztosítsanak. S ez még Bukarestben is így van.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom