Történelem

Nagyapám, Tóth József magyar királyi honvéd emlékezete

A nagykanizsai 17. gyalogezred katonájaként végigharcolta az egész háborút

„Anyagi támogatást kapnak azok a hadiözvegyek és hadiárvák, akiknek férje, édesapja 1938. november 2. és 1945. május 9. között a magyar királyi honvédség és csendőrség kötelékében szolgált és elesett” – hangsúlyozta Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter, amikor előterjesztette a hadigondozásról szóló, 1994. évi XLV. törvény módosítását, amely 2015. július 4-től hatályos. Nagynéném a napokban kapta meg hadiárvaként a törvény biztosította ellátást nagyapám, Tóth József (1909–1944) magyar királyi honvéd után, aki harmincöt évesen halt hősi halált a második világháborúban.

eskuvoi1
A  féltett kincsként őrzött esküvői kép (Forrás: a szerző)

Egy selyempapírba csomagolt esküvői fénykép: ez az egyetlen fénykép, amely nagyapámról maradt. E fotó megtekinthető a Hősök arcképcsarnokában is. Ezenkívül három tábori levél és egy frontnapló, amelyeket ő írt.

A selyempapírba csomagolt esküvői képet mi, unokák – összesen heten – nem nézhettük meg nagymamám életében, féltett kincsként őrizte. Az esküvő 1936. április 19-én volt, a menyasszony huszonegy éves, a vőlegény huszonhét volt, bizakodva néztek a jövőbe, ekkor még nem sejthették, hogy rövid időre, mindössze nyolc évre szabott a boldogság.

Nagyapa 1909. január 8-án született Zalabéren, apja idősebb Tóth József, anyja Nagy Mária volt, az egész család római katolikus vallású. A tizennégy testvér közül nagyapa volt a legidősebb fiú. Nagymamát egy szüreti mulatságon ismerte meg, a következő év tavaszán keltek egybe. Első gyermekük, egy kislány, Klári, csecsemőkorában meghalt. Őt követte a sorban édesapám, Lajos, aki 1939. március 2-án született. A család Zalaszentlászlóról Tüskeszentpéterbe költözött 1941-ben, mivel nagyapa malomácsként jobb munka- és lakhatási lehetőséget kapott a tüskeszentpéteri malomban, mint addigi munkahelyén, a Szent Vendel malomban. A Zala folyó közelsége miatt már a 17. században is működött itt vízimalom, az 1920-as években fejlesztették az amúgy is egyre jobban prosperáló malmot. Másrészt a költözés önállósulást is jelentett a kis család számára. A tüskeszentpéteri malomhoz ugyanis olyan munkáslakások tartoztak, amelyekhez bár közös konyha, de külön szoba tartozott. Itt kezdték el önálló életüket, mivel korábban a szülőkkel éltek együtt.

Levelek a frontról
apalevelek Az első, 1940. július 17-i tábori levelezőlap
A családi együttélés időszaka nagyon rövidre szabott volt. A nagykanizsai 17. honvéd gyalogezred zalaegerszegi III. zászlóaljának 7. puskás (1943 őszétől lövész) századának katonájaként vonult be nagyapa.

Csak szabadságra térhetett haza időnként. Apám emlékezetében ezek az együttlétek idilliek voltak: nagyapa, amikor nem dolgozott, horgászni szeretett, ahová őt is vitte magával. Nagyon szeretett olvasni is, kalandos ponyvaregényeket. Egyszer meg akarta mutatni neki, hogyan kell cigarettát sodorni, de az élmény a körülbelül négyéves gyerek számára ijesztővé vált, mivel nemcsak a cigaretta, hanem a bajusza is lángra kapott nagyapának.

Nagyapám három megmaradt tábori levelezőlapjából és frontnaplójából többet is megtudhatunk arról, ő hogyan élte meg azt az időszakot.

Nagyapának három, frontról küldött levele maradt fent 1940. július 17-i, 1940. augusztus 23-i és a visszavonulás előtti, 1944. július 17-i keltezéssel. A levelek szerkezete, elbeszélésmódja, tematikája teljesen hasonló az eddigi kutatásokban elemzett paraszti levelekhez. Nagymamát „kedves szeretett feleségem”-ként szólította meg, a fiát „(kis) aranyos fiam”-ként. Lánya születése után együtt a két gyereket: „kedves szeretett családaim”-ként, „drága kisfiaim”-ként. A megszólítás után az első és a második levélben az otthoniak egészségéről érdeklődött, illetve a sajátjáról számolt be: „kívánom a jó Istentől hogy ezen pár sor írásom erőben és egiségben találjon benneteket én is megvagyok hála Isten egisigben csak az a baj kedves feleségem hogy nem lehetek othol köztetek”.

A harmadik levélben szerkezetileg ugyanezen a helyen feleségét gyakrabbi írásra buzdította: „igazán jólesik egy kis hazai újságot kapni csak írjál minél sűrűbben ha teheted”. Ezután mindhárom levélben reflektált az otthoni hírekre: az elsőben Jancsi testvéréről kért információt, mivel úgy értesült, hogy szabadságra hazament, azonban az ő leveleire nem válaszolt. A második levélben annak örvendezett, hogy nagyanyám testvére, Annus otthon volt. Ő egyébként Pesten szolgált, és az az ajándék festmény, amit a „gazdáitól” kapott, még gyerekkoromban is ki volt téve nagymama tiszta szobájában: Krisztus a Getsemáni kertben. Mi mindig abban a szobában aludtunk, és gyerekként nagyon félelmetesnek tűnt a sötét háttérben világító Hold. Nagyapa utalt arra, hogy szívesen találkozott volna vele. Beszámolt arról is, hogy találkozott a fronton két falujabelivel, akikkel nem egy században szolgáltak: „nem egy helyen vagyunk de úgy hozta a sors, hogy összetalálkoztunk”.

A harmadik levélben próbált rendezni egy konfliktust, amelyről nagyanyám számolhatott be fent nem maradt levelében: Rózával veszett össze, és nagypapa békíteni próbálta a haragosokat: „Hát kedves feleségem én nem csinálhatok semmi igazságot csak tűrjél ne bántsd őket majd talán megsegít bennünket a jó Isten és mindent jóra fogunk térni.”

„Jött az orosz, mint a méhek”

Az otthoni világ problémái még egy helyen jelentek meg a levelekben. Feltételezhető, hogy nagymama panaszkodott a kevés pénzre és arra, hogy nincsen a férje otthon, erre reflektált nagyapa: „Írod, hogy volna-e kedvem elmenni, nekem volna kedvem, csak innét lehetne valahova elmenni, kedves feleségem. Most tudatom veled, hogy innét fizetés nem jár, csak akkor fizetnének ha családi segélyt nem kapnál. Majd ha hazamegyek, akkor bővebben el fogom mondani, kedves feleségem, tudom, hogy nehéz az élet a szegény embernek, de azért csak légy megnyugodva”.

A levelek végén nagyapa utalt arra is, hogy a cenzúra miatt nem írhat többet és részletesebben: „sajna én mást nem írhatok”. Feleségének azt tanácsolta, más szabadságos katonáktól érdeklődjön valós helyzetükről: „Írd meg, hogy a Halász Józsi volt-e othol, az úgyis megmondta, milyen helyzetben vagyunk, újságot mást nem irhatok, majd talán mikor többet lehet írni.” A levél végén pedig így köszönt el: „a messze távolból sokszor csókollak benneteket, szerető urad, Józsi”.

Nagyapa katonanaplójának tanúsága szerint legmegrázóbb élménye az 1944. július 23-án megkezdődött visszavonulás volt, mikor a szovjet offenzíva következtében seregtestük felmorzsolódott, hadosztályát pedig feloszlatták, és más alakulatban kellett tovább harcolniuk. Ezekről az eseményekről naplójában 1944. augusztus 2-án így írt: „Kárpát medencéje. Vifcinai hegycsoport. 1100 méter magas itt töltöttünk sok keserű napot a többi bajtársakkal együtt. 1944. július 23-án kezdődött meg a /visszavonulási parancs ezalatt /az idő alatt az /Isten oltalmazott /meg bennünket/ mert bizony sok/ ellentámadásuk volt/ zúdult reánk/ az aknazápor/ jött az orosz mint a/ méhek nehéz/ harckocsikkal és/ mindenhol ki/ zavart bennünk az / állásból legutolsó/ ellen támadásunk /volt Nagydorna városa/ itt már az a parancs/ volt hogy utolsó csep/ vérig védjük a várost/ azt nem adjuk fel/ mert sok hadianyag/ volt el raktározva/ mert ere nem számítottak/ hogy ez ilyen gyorsan/ menjen hát itt bizony/ nagyon sok vesztesége/ lett a magyaroknak/ mert bizony itt is csak/ fel kellett adni a várost/ itt is kihajtot az orosz/ rengeteg túl erővel /benünket a védő /vonalból és így/ kerültünk a Kárpátok/ rengeteg sziklái/ köze de medig még/ azt nem tudjuk.

Nagyapám négy év frontszolgálat után, 1944. november 25-én a zalaegerszegi kórházban szívelégtelenségben hunyt el. A nagykanizsai 17. honvéd gyalogezred zalaegerszegi III. zászlóaljának 7. puskás (1943 őszétől lövész) századának katonájaként végigharcolta az egész háborút. Bár ereje fogyóban volt, még hazavánszorgott, hogy aztán szeretett szülőföldjén hunyjon el. Nagymama ekkor még csak 29 éves volt. Az apám ekkor ötéves, a húga egyéves.

Nagyapa hazatért meghalni

Különösen fájó volt a családnak, hogy nagyapa hazatért, örültek neki, és nem sokkal később veszítették őt el. Azt nem tudhatjuk, milyen érzés volt látni övéit abban a tudatban, hogy hamarosan meghal. Vagy esetleg örömmel töltötte el az, hogy még egyszer látta feleségét, fiát, kicsi lányát? Nagyapának a hiánya volt az, amely tartós és mély nyomokat hagyott a családban és a hozzátartozók lelkivilágában.

Nagymama egyedül nevelte fel a gyerekeket. A második világháború után a „vajgyárban”, hivatalos nevén a Zala Megyei Tejipari Vállalat zalaszentgróti tejüzemében helyezkedett el betanított munkásként, itt dolgozott nyugdíjazásáig. Nagyapát sosem feledte el, 2000-ben bekövetkezett haláláig szerette. Életének értelme a két gyermek felnevelése, majd a nagymamai boldogság volt szeretett unokái és dédunokái körében Tüskeszentpéterben.

Nagyapa sírkövére csak nagyon sokára lett pénz, 1998-ban készült el. Az utolsó közös képet az eredeti családról, nagyanyámról, apámról, nagynénémről a sírkőnél készítettem azon a nyáron.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom