Magyar orvos, akit az egész világ ismer

Semmelweis Ignác felfedezte a higiénia különös jelentőségét a gyógyításban

Semmelweis Ignác százötven évvel ezelőtt, 1865. augusztus 13-án hunyt el méltatlan körülmények között. Halálát sokáig misztikus köd övezte, úgy tűnik azonban, mára megoldódott e rejtély.

Mai szemmel nézve szinte nevetségesen egyszerű dologra jött rá Semmelweis Ignác 1847-ben. Történetesen arra, hogy a szülészeten vizitelő, vizsgáló orvosnak kezet kell mosnia. Így elkerülhető, hogy fiatal anyák a kor egyébként gyakori betegségében, a gyermekágyi lázban haljanak meg. Semmelweis Ignác nem volt a szó klasszikus értelmében tudós, nem volt kutatóorvos. Tapasztalataira, egyszerű megfigyeléseire, s bizonyos általa készített statisztikai összevetésekre hagyatkozott, amikor rádöbbent arra, hogy mi okozza a szülészeteken a gyermekágyi láz nevű halálos betegséget.

Semmelweis Ignác egy tabáni kereskedőcsaládban született 1818. július 1-jén. Előbb jogász szeretett volna lenni, de aztán az orvosi pályát választotta. Pesten kezdte meg egyetemi tanulmányait, amelyeket később Bécsben folytatott, ott diplomázott, majd 1846-ban szülész- és sebészoklevelet is szerzett. A legtöbb történeti feljegyzés szerint 1847 elején meghalt jó barátja, a szintén orvos Jacob Kolletschka, méghozzá boncolásnál szerzett fertőzésben. Ennek nyomán jött rá Semmelweis a gyermekágyi láz nevű betegség kiváltó okaira. Úgy látta, hogy az orvosok sok esetben egyenesen a boncteremből mennek vizitelni, vizsgálatokat folytatni a szülészeti részlegekbe. És ami a boncolásnál a kezükre tapad, azt átviszik a frissen szült anyák testére. (A baktériumokat csak az 1860-as években fedezte fel az orvostudomány.)

A bécsi I. számú klinikán 4010 szülésre 459 haláleset jutott 1846-ban, s ez 11,4 százalékos arányszámot jelentett. Semmelweis összehasonlító munkája során rádöbbent arra is, hogy az úgynevezett „bábás szüléseknél” csak harmadannyi asszony hal meg gyermekágyi lázban. No igen, a bábák nem boncoltak…

Általában is igaz egyébként, hogy nagyon rosszak voltak a higiéniai viszonyok a 19. század elején gyors iparosodásnak induló, s ezért igencsak túlzsúfolt európai nagyvárosokban. A higiénia sokadrendű kérdésnek számított ebben a világban, még az orvoslásban is, ha számított egyáltalán. Semmelweis Ignác viszont felfedezte, hogy ha nőgyógyászati, szülészeti vizsgálatok, vizitek előtt az orvosok megmossák a kezüket klórmeszes vízben, akkor az asszonyok nem kapják meg a gyermekágyi láz nevű betegséget.

Semmelweis a bécsi klinikán, ahol dolgozott, még azt is előírta, hogy a kórtermeket rendszeresen szellőztetni, takarítani kell, s az ágyneműk rendszeres cseréjére is nagy gondot fordított. Nem lett népszerű. Regulája szerint minden egyes páciens vizsgálata előtt tizenöt–húsz percen át kellett mosniuk a kezüket a klórmeszes oldatban az orvosoknak. Ezt a korabeli szakma feleslegesnek és macerásnak tartotta, és egyébként is úgy vélte, hogy a gyermekágyi lázat úgy általában a városi rossz levegő okozza. Semmelweis Ignác látványos, számokkal is igazolható eredményeket ért el Bécsben, szerződését mégsem – vagy pont ezért nem? – hosszabbították meg, s 1850-ben hazatért, 1851-től pedig a pesti Szent Rókus Kórház szülészeti osztályának főorvosa lett. Mi sem természetesebb, hogy itt is alkalmazta és széles körben terjesztette felfedezését, immár nemcsak a szülészetben hanem a sebészetben is. Eredményei önmagu- kért beszéltek, az orvosszakma azonban ridegen és elutasítóan viseltetett vele szemben. Többek között azért is, mert nem tartották igazi kutatónak, hiszen köztudott például, hogy mint gyakorló orvos nem használt mikroszkópot.

Barátja, a kor jelentős orvosának számító Markusovszky Lajos vette rá 1858-ban, hogy félretolva a kétkedők tamáskodásait, vesse papírra végre felfedezését és eredményeit. Semmelweis írása először idehaza, az akkori orvosi hetilapban jelent meg, majd egy német nyelvű kötetet is kiadott a témában 1861-ben. Levezetve és kimutatva ebben, hogy az 1820-as évektől, vagyis a kórbonctan fellendülésétől szaporodott meg látványosan a gyermekágyi lázas megbetegedések száma a kórházakban és a klinikákon.

A közhiedelemmel ellentétben Semmelweis életét nemcsak a szélmalomharc jellemezte. Ha nem is sokan, de a befolyásos körökben is voltak, akik hittek benne és a felfedezésében. Még 1855-ben kinevezték a pesti egyetemen az elméleti és gyakorlati szülészet tanárává. Megnősült, házasságából öt gyermek született. Közben leköszönt a Szent Rókus Kórház szülészeti osztályának vezető posztjáról, irányítása alatt itt egy százalék alá csökkent a gyermekágyi lázban elhalálozott nők arányszáma, ami igen nagy eredménynek számított.

Jött aztán 1865 tragikus nyara, Semmelweis Ignácon családja az elmebetegség jeleit tapasztalta. Egy alsó-ausztriai klinikára – de nem Döblingbe – vitték, ahol bizonyos elméletek szerint az ellenfelei megölték, illetve megölették, magyarán összeesküvés áldozata lett. Az Orvostörténeti Múzeum álláspontja szerint azonban ma már bizonyítékokkal igazolható, hogy nem ez történt. Semmelweis vérbajt kapott egy gyermekágyi lázban elhunyt vérbajos asszony boncolásakor. A betegség lassan szétroncsolta az idegrendszerét. Bécsbe, de nem a döblingi, hanem az alsó-ausztriai területi tébolydába került. Nyilván szembeszállt az orvosokkal és a személyzettel, nem értette, miért vitték oda, nem volt betegségtudata. Megverték, kényszerzubbonyt húztak rá, odakötözték az ágyához. Belső sérülései keletkeztek, eltört a bordája, mindezek miatt vérmérgezést kapott, ebbe halt bele.

Igazából csak 1885-re fogadta el Semmelweis felfedezésének jelentőségét és személyének nagyságát az orvostudomány. Eddig kilenc filmet készítettek róla, az első, 1938-ban készült alkotás Oscar-díjat kapott. Két opera – egy amerikai és egy olasz mű – is született az elmúlt tizenöt évben Semmelweis Ignácról, az életéről írt könyveket, tanulmányokat pedig összeszámolni sem lehet. Nem vitás, hogy Bartók, Kodály, Puskás és Rubik Ernő mellett ő a legismertebb magyar a világon.

Egy amerikai fogász vezette be annak idején az étergázzal történő altatást
Eljött a gyógyítás nagy forradalma

Sokat tudott az emberről, az emberi szervezet felépítéséről és működéséről, valamint a betegségekről az orvoslás már a 16. századtól kezdve. Csakhogy ez teoretikus, azaz elméleti tudás volt, s az is maradt hosszú ideig. Semmelweis Ignácnak is fel kellett bukkannia ahhoz, hogy ezt a tudást végre a gyakorlatban is gyümölcsöztetni tudja az orvostudomány.

A medicina nagy megújulásának idejét a 19. század derekára, illetve második felére tehetjük. A gyakorlati orvoslás három nagy területén kellett alapvető változásnak történnie ehhez a fordulathoz. Az egyik a fájdalomcsillapítás területe volt. Addig ópiummal, mandragórával, alkohollal igyekeztek enyhíteni a beteg szenvedését a doktorok egy-egy fájdalmasabb kezelés idején. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. De 1847-ben egy amerikai, közelebbről baltimore-i fogorvos a világon először étergázt használt valamely – feltehetőleg szájsebészeti – beavatkozáshoz. Teljes sikerrel.

Varga Benedek, a budapesti Semmelweis Ignác Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár főigazgatója szerint a másik nagy áttörést maga Semmelweis felfedezése jelentette. Korábban ugyanis csak felületi, más szóval felszíni beavatkozásokat végeztek a sebészek. Sebet varrtak, vágásos vagy éppen harapásos sérüléseket kezeltek, illetve amputáltak. Az amputáció gyakori beavatkozás volt akkoriban, mert csak így tudták megakadályozni, hogy a sérült végtagban keletkezett vérmérgezés továbbterjedjen a testben. Korabeli feljegyzések szerint egy kevésbé ügyes sebész hat perc, egy jó sebész három perc alatt amputált egy végtagot, a csont fűrészelését is beleszámítva. Az emberi testbe viszont – pont a fertőzés fenyegetése miatt – nem tudtak belenyúlni az orvosok. Semmelweis Ignác felfedezésére, vagyis az alapos, klórmeszes oldatban történő kézmosásra volt szükség ahhoz, hogy a sebészek felnyithassák egyáltalán a beteg mellkasát vagy hasfalát a fertőzés veszélye nélkül.

A harmadik fontos elem a vérpótlás, illetve a vérátömlesztés volt.

A vércsoportokat az 1890-es években tudta végre elkülöníteni egymástól az orvostudomány, de ahogy ez sikerült, szinte minden akadály elhárult a komolyabb sebészi beavatkozások elől. Varga Benedek úgy fogalmazott: ezután azt csináltak a sebészek az emberi testben, amit akartak, bármilyen beavatkozásra képessé váltak. (Nagy előrelépést jelentett még ezen túl a vérplazma alkalmazása is, amit az amerikaiak fejlesztettek ki a II. világháború idején. Valószínűleg ők adták át ezt a tudást és ismeretet a Szovjetuniónak, mindenestre tény, hogy a vérplazmát mint orvostudományi újdonságot a Vörös Hadsereg hozta be Magyarországra a háború alatt.)

Egyébként az európai orvostudomány elméleti ismeretei igencsak gyarapodni kezdtek az 1500-as évek közepén. Varga Benedek szerint ez a meginduló kísérleteknek, a test és az életfunkciók minden eddiginél alaposabb tanulmányozásának volt köszönhető. Ekkortól jelent meg a medicinában is a mérések fogalma és gyakorlata, a 18. századtól pedig már egy fontos, mondhatni forradalmi találmány, a mikroszkóp is segítette a kutatók felfedezőmunkáját, mintegy új dimenziót nyitva az orvostudományban. A gyarapodó teoretikus tudást viszont nem tudták átültetni a gyakorlati orvoslásba. Ha megpróbálták, mindig komplikáció adódott. Vagy a beavatkozással járó fájdalomba halt bele a beteg, vagy fertőzést kapott, vagy egyszerűen elvérzett az operációnál. Varga Benedek szerint a már említett nagy hármas áttörésig a bevett eszközökkel, felszíni sebészettel, gyógyfüvekkel, érvágással, köpölyözéssel és borogatásokkal próbáltak gyógyítani az orvosok.

Semmelweis 1847-es felfedezése, vagyis a klórmeszes vízben történő kézmosás még nem jelent meg az 1848-49-es szabadságharc katonaorvoslásában. Varga Benedek főigazgató azonban felhívta a figyelmet egy különleges esetre, azaz Görgei Artúr súlyos fejsebére, amelyet a második komáromi csatában szerzett 1849. július 2-án. (Tizenkét centi hosszan feltépte a koponyacsontját egy gránátszilánk, a sebben láthatóvá vált az agyburok is.) A tábornok nem kapott fertőzést, sőt. Vácra átvonulva kiverte onnan az orosz előőrsöket, majd megfutamította a főerőket, s aztán elvezette több mint húszezer fős seregét Aradra. Az a Markusovszky Lajos kezelte őt, aki Semmelweis szobatársa volt, amikor mindketten a bécsi egyetemen tanultak, s életre szóló barátok lettek. (Nem mellesleg Markusovszky az „éterbódítás” egyik európai úttörője volt.) Varga Benedek szerint nem bizonyított, de joggal feltételezhető, hogy Markusovszky a barát Semmelweis módszerét alkalmazta, s klórmeszes oldattal kezelte Görgei súlyos fejsebét.