Lelket is gyógyító segítség egyházi közvetítéssel

Szükség van minden hozzájárulásra, az orvosságok egy részét már a szülők kénytelenek megvenni (Fotók: Hegedüs Róbert)

A fényszórók felvillantásával figyelmeztet minket a szembejövő Zsiguli vezetője, hogy már mérik a sebességet. Ez egyúttal azt is jelzi, hogy elérkeztünk az első felújított útszakaszra – rögtön ott is van a háromlábú szerkezet. Míg a magyar oldalon autópálya vezet majdnem Vásárosnaményig, és a beregsurányi átkelőig is jó állapotú főút visz, az ukrán oldalon mindenki lassítani kényszerül.

A Katolikus Karitász évek óta folyamatosan figyelemmel kíséri a kárpátaljai magyarok sorsát, különféle módon segíti őket a családok és a napi közösségi ellátásban részt vevő intézmények támogatásával. Écsy Gábor atya, a szervezet országos igazgatója ezúttal azért utazik, hogy orvosi műszereket adjon át két, gyermekeket ápoló intézményben, továbbá adományokat egy családnak, amelynek lakhatási körülményein is igyekszik javítani. Ha a magyar útviszonyok alapján próbálnánk megtervezni az érkezés idejét, szinte biztos, hogy elkalkuláljuk, de nem azért, mert Kárpátaljára érve egy órával előbbre kell tekerni az órát. Nem. Az útviszonyok jelentik a kockázatot.
Écsy Gábor atya és a huszonnyolc éves ungvári mentőautó. A másikban csak ülni lehet
Első utunk Ungvárra, a városi gyermekkórházba vezet. A kórház udvarán egy feltűnően öreg betegszállító autó áll, mintha őrizné a felújított pulmonológiai osztályt – amelynek rendbehozatalát bútorokkal, működését pedig orvosi műszerekkel támogatta a Karitász –, amely mintha más, szebb kórházhoz tartozna. Itt, a harmadikon az intézmény orvosigazgatója vezet körbe minket, az egyik üres kórteremben megtörténik az eszközök jelképes átadása. Azért jelképes, mert amit kaptak, már mindet használják. A doktor szívesen beszél az elengedhetetlen és látványos fejlesztésekről, hálával említi, köszöni a magyar hozzájárulásokat. Szerinte a segítség lelki oldala is fontos, jó, hogy a római katolikus egyház is képviselteti magát a görögkatolikus mellett, és persze az sem mellékes, hogy sok a magyar ajkú beteg. Azt is tőle tudjuk, hogy az emelet korszerűsítésére állami forrást kaptak, ami csak azért bír hírértékkel, mert ezt a szektort so­káig nagyon elhanyagolták. Kormányzati segítséget általában nem várnak, örülnek, ha a kötelező ellátási, működési feladatokra jut pénz.

Az épületen belüli kontrasztot az is jól mutatja, hogy a második emeleten – amelynek közelgő felújítását egyébként ígéri a városvezetés – például nem fotózhatunk. Ami a számokat illeti: a százezres lélekszámú városban lévő intézmény több mint húszezer ungvári és tizenhatezer járási gyermek ellátásáért felelős. Akit itt nem tudnak ellátni, azt Munkácsra viszik. A kórháznak egyetlen, huszonnyolc éves mentőautója van, amelyet továbbindulásunk előtt nekünk is megmutatnak. Ez a kocsi az érkezéskor megpillantott autóhoz képest fiatalnak vagy inkább átlagosnak hat. Mint megtudjuk, a régebbit is használják még: „aki tud ülni”, az utazik benne.

Következő úti célunk éppen Munkács, a megyei kórház gyermekonkológiája, ahol jobb állapotok fogadják a látogatót. Bár a használaton kívüli mosodaépület látványa alapján ezt nehéz elhinni. Lehangoló. Az intézmény nem kórháznak épült, az onkológia 1999-ben költözött az egykori gyermekotthonba. A helyiségek elrendezése és a kisméretű kórtermek inkább kollégiumra, mintsem kórházra hasonlítanak, s gyógyítási célokra nem a legalkalmasabbak ugyan, de változásra itt sem számítanak.

Az osztály magyar ajkú főorvosa mégis lelkesen vezet körbe minket, és a kórtermekben is enged képet készíteni. Előtte röviden összefoglalja: a jó- és rosszindulatú daganatokat egyaránt kezelik náluk, amely feladatot az európai normák szerint igyekeznek teljesíteni. Ez persze megfelelő felszerelést is igényel, amelyhez most a Karitász által adományozott infúziószabályozó készülék jelenti a legnagyobb segítséget, hiszen az eszköz automata és programozható is. Közben megtudjuk, az osztály egyik legnagyobb gondja az elégtelen szellőzés volt, ami miatt „ázásszerűen” penészedtek a falak. Az ígéreteket követően tavaly kiépített levegőztető rendszer javít a benti levegő minőségén.

Ami a számokat illeti, az onkológus elmondja azt is, tavaly negyvenkét súlyos esetet diagnosztizáltak, a betegek kétharmadát a megyeiben kezelték. A nagyobb daganatokat nem itt operálják, hanem Kijevben, ha pedig további férőhelyre lenne szükség, úgy oldják meg, hogy a legkevésbé súlyos állapotú esetet hazaküldik. A megyei kórházban egyébként tizenkét osztály működik, és az ellátási körzete – az egész munkácsi járás – is elég nagy.

Az onkológiát tekintve fordított tendencia mutatkozik, mint Ung­váron. Három évvel ezelőttig ugyanis gyógyszerek és műszerek tekintetében nagyjából nyolcvan százalékig el voltak látva, most viszont az orvosságok egy nem elhanyagolható részét a szülők (!) veszik meg, mert az egészségügyi kormányzat szerint a rákgyógyításra fordítható összeget a megelőzésre kell költeni. Ez a prevenció a tüdődaganatosok körében – ahol kétharmad részben a dohányzás a kiváltó ok – logikus érvnek hat, viszont egy négyéves gyermek hasüregi daganata kapcsán egész egyszerűen képtelenség a gyógykezelése helyett életmódváltásról beszélni. Az ilyen nehéz helyzetekben az jelenthet reményt, ha a kezelést Magyarországon – pél­dául Debrecenben – tudják folytatni, de ezt a szülők még alapítványi támogatásokkal sem biztos, hogy megengedhetik maguknak.

Az itthon nehezen elképzelhető helyzetről Écsy Gábor Munkácson azt mondja, az érintettek csupán a legszükségesebbekben kérnek segítséget, a valóság pedig sokszor annál is embert próbálóbb, mint ahogyan leírják. A gyógyító intézményeket orvosi műszerek beszerzésével, berendezési tárgyakkal és a környezet szépítésével segíti a szervezet. Persze még számtalan dologra lenne szükség, de a tárgyi adományok behozatala sem tartozik a legegyszerűbb feladatok közé. Ezért nehéz például mentőautót szerezni. Utolsó állomásunk Beregszász. A szinte teljesen magyarlakta városban egy családot keresünk fel. A katolikus szervezet ugyanis az ellátóintézmények mellett közvetlenül is segíti a nehéz helyzetben lévőket – élelmiszercsomagokkal, tanszerekkel, tüzelővel, valamint ruha- és könyvadományok célba juttatásával.

Zsuzsáéknál – akikhez élelmiszercsomaggal érkezünk – viszont a lakhatás jelenti a legnagyobb problémát. A két szobát nyolcan lakják. Fürdőszoba nincsen, a konyha pedig rendkívül dohos. A falikútból hideg víz folyik, a mosógép is itt van bekötve, szennyvízkivezetője nem a lefolyóba, hanem egy esővízgyűjtő hordóba üríti a vizet. Három éve kaptak először élelmiszersegélyt, az országban kialakult válság óta nehezebb az életük. Mert hiába emelkedett a minimálbér, az árak legalább ugyanekkora mértékben ugrottak meg. Annak ellenére, hogy a szülők dolgoznak, a fűtést a legnehezebb kifizetniük, tej pedig csak legritkább esetben kerül az asztalra. Az asszony arról is beszél, mindig itt éltek, gyerekeik is itt jártak iskolába. A legnagyobb fiú most nyolcadikos, és mindenképpen magyar osztályban szeretne továbbtanulni. Ezt az édesanya elmondása szerint Munkácson vagy Baktalórántházán tehetné meg. Jövőbeni boldogulását az segítené leginkább, ha kettős állampolgárságot kaphatna. Bár a magyar kisebbség – amely Beregszászban Zsuzsa becslése alapján jó háromnegyedes többség – helyzete még nem romlott ugyan számotte­vően, de az ottani kormányzat nem törekszik arra, hogy segítse boldogulásukat, a kettős állampolgárságot pedig kifejezetten ellenzi.

Mi mindenesetre néhány doboznyi magyar nyelvű könyvet még otthagyunk a helyi magyar plébánián, úgy indulunk vissza Magyarországra. A határon így, hétköznap este is élénk a forgalom, nemcsak autóval, gyalog is sok az ingázó. Jó húsz perc alatt jutunk vissza az Európai Unió területére. Tanulság nincsen, csak annyi, ami kérdés nélkül is tudható: Kárpátalján jól jön minden, ami még használható.