Tudomány

Kudarcba fulladt a Monarchia 1915. őszi hadművelete: a „fekete-sárga offenzíva”

Száz évvel ezelőtt, 1915. szeptember–október folyamán az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai elkeseredett harcokat folytattak a mai Ukrajna nyugati részén, hogy döntő győzelmet csikarjanak ki a keleti fronton a cári Oroszország ellenében. A hadműveletek „fekete–sárga offenzíva” néven vonultak be a világháború hadtörténelmébe.

1915 20151009
Német utánpótlás érkezik a keleti frontra (Forrás: Wikipedia)

Hogy jobban megérthessük az offenzíva történetét, röviden érdemes összegezni annak előzményeit. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1914 augusztusa óta összesen hat nagyobb támadó hadműveletet indított a keleti fronton, amelyek a szerb fronton végrehajtott három támadással, valamint a védekező harcokkal együtt döbbenetes emberveszteséget eredményeztek. Mindez két és fél millió katonát tett ki: a harcok hevességét mutatja, hogy minden nyolcadik tiszt és minden tizedik katona elesett. Ennek ellenére a rendszeres behívások mellett még mindig több mint 5,6 millió férfi állt fegyverben: 1915 júliusában már a XIII. menetzászlóaljakat és -századokat hozták létre.

Két tábornok, két stratégia

A központi hatalmak csapatai 1915. május 2-án áttörték a frontot Tarnów-Gorlice közelében. Ezt követően a világháború egyik leggyorsabb hadművelete keretében mintegy ötszáz kilométerrel keletre vetették vissza az oroszokat, elfoglalva a mai Lengyelország és Litvánia területét, valamint Galícia zömét. A cári Oroszország, amely 1914–15 folyamán számos kudarc mellett jelentős győzelmeket is aratott, most defenzívába szorult. A had­- járat augusztus 26-án zárult, amikor a német és osztrák–magyar csapatok elfoglalták Breszt-Litovszkot.

A német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn ezzel egyelőre lezártnak tekintette a háborút keleten: úgy vélte, hogy a Monarchia tehermentesítésével elérték a stratégiai célt, így más hadszínterekre kezdett koncentrálni. Az osztrák vezérkari főnök, Franz Conrad von Hötzendorf vezérezredes azonban tovább kívánta folytatni a keleti fronton a hadműveleteket, mert úgy vélte, esély kínálkozik további orosz területek elfoglalására, sőt a cári birodalom háborúból való kiütésére is. A két tábornok közötti vita, amely szinte az egész 1915-ös esztendőt uralta, most újra fellángolt: Falkenhayn szerint a háborút ugyanis nyugaton kellett és lehetett megnyerni, miközben keleten a különbéke a legfontosabb cél, mivel Oroszország kontinensnyi mérete lehetetlenné teszi egy hódító háború győztes véghezvitelét.

A Német Birodalom 1915 augusztusának végén már Szerbia elfoglalását tűzte ki célul, ezért jelentős erőket vont ki a keleti hadszíntérről. A mellékhadszíntérnek számító Balkán azért értékelődött fel Berlin számára, mert a központi hatalmak harmadik tagját, a Török Birodalmat utánpótlással kellett ellátni, amelyhez nélkülözhetetlenné vált a Szer­bián is átvezető Berlin–Isztambul vasútvonal biztosítása. Ennek érdekében szeptember elején a semleges Bulgá­riával szövetségre léptek a központi hatalmak, valamint kölcsönösen elkötelezték magukat a Szerbia elleni közös, októberi hadjáratra.

A Monarchia számára három út kínálkozott a továbbiakat illetően: a délnyugati fronton tehermentesítő ellentámadást lehetett irányítani Olaszország ellen, hogy csökkentsék az Isonzónál védekező csapatokon lévő nyomást, lehetőség kínálkozott jelentős csapatokkal részt venni a Szerbia elleni hadjáratban, végül folytatni lehetett a támadást keleten. Conrad végül ez utóbbi mellett döntött: az egyik legfőbb érv a csapatok elhelyezkedéséből adódott, mivel így jelentős átcsoportosításokat nem kellett végrehajtani. A vezérkari főnök nem értett egyet a Szerbia elleni hadjárattal, mivel abban a Monarchia pozícióinak gyengülését látta, végül az olaszok ellen elegendőnek ítélte a defenzívát. Conrad abban bízott, hogy egy jelentős diadal jótékony hatással lesz a csapatok moráljára, így a Monarchia belső állapotára is. Az önálló k. u. k. hadművelet ezért is kapta a birodalom lobogója után a „fekete-sárga” nevet.

A hadművelettel az osztrák vezérkar el kívánta foglalni a még cári kézen lévő kelet-galíciai területeket, valamint a két birodalom határán fekvő orosz várháromszöget, amelyet Luck, Dubnó és Rovnó erődjei képeztek. Itt haladt át az orosz észak–déli vasútvonal is, amelynek birtokában el lehetett vágni az ellenség utánpótlását. Conrad lelki szemei előtt pedig a kijevi bevonulás is lebegett.

A fekete-sárga offenzíva 1915. augusztus végén indult: kivételes módon ekkor a Monarchia némi erőfölény birtokában támadhatott. Csaknem negyven gyalog- és kilenc lovas hadosztály állt szemben harmincegy orosz gyalog- és tizenkét lovas divízióval. Az offenzíva kezdetben győzelmet hozott: fekete-sárga lobogó került Luck, Rovnó erődjeire, és különösen a 2. hadsereg előrenyomulása volt biztató. Conrad jelentős orosz erőket akart bekeríteni, azonban szándéka újra- és újra meghiúsult, valamint nem csökkent a cári csapatok ellenállása sem.

„Még ezt is elbaltáztuk!”

A Monarchia szénája különösen a front északi részén, Volhíniában állt rosszul, ahol tizennégy k. u. k. hadosztálynak kellett volna áttörnie az ellenség hat divízióval védett frontját. Az osztrák–magyar vezérkart azonban sokkolta több tábornok teljesítménye, akik addig jó hadvezetőnek bizonyultak: különösen a limanowai hős, Roth tábornok bizonytalankodása volt szembetűnő. A támadás napok alatt kifulladt: az addig folyamatosan hátráló oroszok megvetették lábukat, és szilárd védővonalakat foglaltak el.

Az igazi katasztrófa azonban csak most következett: az oroszok ugyanis ellentámadásokat is indítottak. Az 1916. évi nagy áttörést megelőlegezve, Bruszilov tábornok ellentámadása áttörte a 4. hadsereg által védelmezett osztrák–magyar frontot. A hadseregnél jelentkező depressziót csak a balkáni erők 1914. decemberi kudarca során tanúsított összeomlásához lehetett hasonlítani. A X. hadtest parancsnoka, Martiny altábornagy a következőket jegyezte fel naplójába: „Mindannyiunkat megverték. Miben áll ennek oka? Ott, abban a fejetlen és alaptalan erőlködésben, amelyet az AOK folyton követel tőlünk, egészen addig, amíg a túlerőben lévő ellenség és a csapatok kimerülése katasztrófához nem vezet.”

A Monarchia hadvezetésében eluralkodott a kétségbeesés: Conrad egyik adjutánsa keserűen vetette papírra: „Olyan egyszerű és olyan biztos dolog, mint ez a hadművelet, az egész háborúban nem akadt, de még ezt is elbaltáztuk!” Ahelyett, hogy az offenzíva növelte volna a csapatok morálját, most épp ellenkezőleg, gyorsan megcsappant a harci szellem. A balsikerű hadművelet a Monarchiával kapcsolatos legrosszabb sztereotípiákat igazolta, vagyis a kaotikus összevisszaságban céltalanul menetelő, ügyetlen k. u. k. hadsereg képét.

Jóllehet a támadást már szeptember 12-én le kellett állítani, a fekete-sárga offenzíva kifulladása után a harcok csak novemberre csillapodtak el. A bajban lévő Monarchia ismét német segítséget kapott, és létrehozták a Linsingen-csoportot, amely a névadó német generális vezérletével abroncsként fogta össze a szétszóródott k. u. k. alakulatokat. A két hónapig tartó csata szabályos felőrlő küzdelemmé változott, a frontok megmerevedtek. A keleti front mozgóháborúja ismét véget ért, és állóháború kezdődött: a hadszíntér képe egyre jobban hasonlított a nyugati fronton kialakult hadműveleti helyzetre. A csapatok vesztesége miatt megingott a bizalom a vezetésben. A „kudarcos ősz”, ahogy azt a k. u. k. katonai szleng elnevezte, Ausztria-Magyarországnak kétszázharmincezer katonájába került, ebből százezren hadifogságba estek. Bár a szövetséges vesszőfutása természetesen Falkenhaynt is rosszul érintette, azt megelégedéssel nyugtázta, hogy a Monarchia vezetése belátta: német segítség nélkül nem érdemes komolyabb hadműveletbe fogni. Ennek a tényezőnek révén a dualista állam politikáját könnyebben lehetett irányítani, amely fontos volt a nyugati offenzíva elindítása előtt.

Tartós védekezésre szorulva

A Monarchia katonáinak harci szelleme gyorsan megcsappant: a legsúlyosabb veszteségeket szenvedett 4. hadseregnél csaknem 62 százalékos veszteség keletkezett, a legnagyobb részük hadifogoly volt. Miközben a német hadseregben 1915 végéig átlagosan 5,2 százalék volt a tisztek eltűnt és hadifogságba esett vesztesége, a k. u. k. hadsereg rovnói hadjáratában ez az ráta több mint harminc százalékot tett ki. Ezzel párhuzamosan emelkedett a dezertőrök száma is: ez a jelenség elsősorban a szláv nemzetiségekből besorozott alakulatoknál vált tömegessé. Az oroszok tekintélyes mennyiségű hadianyagot is zsákmányoltak: így szűkös készleteiket pótolni tudták a gyalogsági fegyverek és lőszer terén. Az oroszok ellentámadásuk során a k. u. k. csapatoktól olyan sok kézi lőfegyvert zsákmányoltak, hogy azokkal két hadtestet tudtak felszerelni. Az orosz lőszergyárak 1916 kezdetéig 37 millió osztrák kaliberű lőszert gyártottak, és ezzel elég lőszerutánpótlást tudtak biztosítani a zsákmányolt fegyverekhez. A zsákmány – kiegészülve az antant, valamint a papíron semleges Egyesült Államok egyre intenzívebb hadianyag-szállítmányaival – megerősítette a cári hadsereg helyzetét, amely így túlélte a Gorlicét követő katasztrófasorozatot.

A k. u. k. csapatok elhúzódó kudarca közvetlen hatással bírt, és ahhoz vezetett, hogy Ausztria–Magyarország függő helyzete a Német Birodalommal szemben ismét erősödött. Conrad ezért úgy döntött, legalább azon területi nyereséget megtartja, amit az offenzíva elején vívott ki: ennek érdekében, a Monarchia a tervezettnél kevesebb katonával vett részt az 1915. őszi – jelentős győzelmet hozó – balkáni hadjáratban.

A fekete-sárga offenzíva bebizonyította, hogy a Monarchia saját erejére támaszkodva képtelen további támadásokat vezetni keleten, így a dualista állam védekezésre rendezkedett be. A pihenő az oroszoknak is kapóra jött, így ezen a hadszíntéren egészen 1916 nyaráig relatív nyugalom uralkodott. A szemben álló felek beásták magukat, és bonyolult védelmi rendszert építettek ki, vagyis a katonai zsargon szerint megépítették a „Kínai Nagy Falat”. Ám e nyugalom ellenére 1915 balsikerű ősze több szempontból is jelentősen negatívan befolyásolta a dunai monarchia sorsát; ahogy azt az egyik vezérkari tiszt feljegyezte: „Teljesen ki lettünk szolgáltatva a németeknek, és minden Balkánra szánt erőnket az északi hadszíntéren kellett bevetnünk. Így nem tudtuk betartani a Bulgáriával kötött egyezményünket és ezért ott – valamint az egész Balkánon – elveszítettük hitelünket.” A háború folytatódott.

A szerző Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom