Történelem

Körséta „Rombudapesten”

A magyar főváros 1944/1945-ben rendkívüli károkat szenvedett, amelyek nyomai még mai is megtalálhatóak a belvárosban és Budán

Hetvenkét esztendeje, 1945. február 13-án ért véget a magyar főváros ostroma. A romos, üszkös, vér- és hullaszagú Budapest lakosai úgy érezték, megszabadultak a háború borzalmaitól, pedig a java még csak ezután következett: a győztes szovjet csapatok zabrálásával párosuló erőszakhullám, melynek során közel százezer fővárosi és Budapest környéki civilt hurcoltak el „málenkij robotra”, továbbá a „honi kozákok” – azaz a fővárosi fosztogatók – rablási hulláma. Aztán megérkeztek a magyar kommunisták, akik politikai hasznot húztak abból, hogy Budapest élni akart.

Rombudapest 20170213
Hadik András huszárgenerális szobra kisebb sérülésekkel, de túlélte a főváros apokalipszisét (A felvétel a szerző gyűjteményéből)

Budapesten sétálva még manapság is találkozhatunk az 1944/1945-ös ostrom nyomaival, főleg a belvárosban és Budán. Nem is csoda, hiszen a Budapestért vívott harcokban a főváros lakóházainak huszonhét százaléka szenvedett súlyos károsodásokat. A németek valamennyi Duna-hidat a levegőbe repítették, a pesti oldalon pedig a Duna-korzó épületei sérültek meg leginkább, és a belvárosi kerületek mellett a XIII. és XIV. kerületek lakóházait érték belövések, aknatalálatok. Buda jóval többet szenvedett, a Vár szinte valamennyi épülete károsodott, és az I., II., XI. és XII. kerületben alig maradt olyan ház, amely épségben úszta meg az ostromot.

Milyen volt a főváros közvetlenül az ostrom után? Ennek megválaszolásához Barsy Irma naplóját hívtuk segítségül. Barsy Irma írónő egy volt a nyolcszázezer budapesti lakosból, aki túlélte Budapest ostromát. A ferencvárosi Tinódi utcában lakó írónő korabeli naplóját a székelyföldi Tortoma Kiadó jelentette meg, ezáltal a Budapest 1944/1945. évi ostromával foglalkozó szakirodalom egy újabb kötettel gyarapodott. Lapozzunk hát bele naplójába és segítségével tegyünk képzeletbeli körsétát „Rombudapesten”.





Az első „felszabadúlt” nap

Barsy Irma 1945. február 14-én jegyezte fel a következőket: „Végre, végre Buda is felszabadult! Ők egy hónappal tovább éltek a katakombákban. Nem tudunk semmit a rokonokról, jó barátokról. Hetek óta járkálhatunk az utcán (…) nézzük a Duna-partról a budai részt, a nagy tüzeket, füstöt (…) és kissé csodálkozunk, hogy életben vagyunk. Arcunk zöldessárga, ez a pince, meg a vitaminhiány hatása. Halottak, akik feltámadtak! De újságunk már van, Szabadság címen. Zilahy Lajos írt az első számba szép bevezetőt. Szétkapkodják az emberek. (…) Nagy expedícióra szántam el magamat tegnap délután: elindultam a Belváros felé. Még mindig az ócska, szürke báránybundámat hordom, jó piszkos, hiszen éjjel-nappal rajtam volt a bunkerben. De jobb ruhafélét nem tanácsos fölvenni. Rengeteg csavargó, szökött katona, börtöntöltelék jár az utcán, amint kicsit sötétedik, napirenden vannak a vetkőztetések. Minden ruhaféle aranyat ér, élelmiszert kapni érte. Ezért a járókelők rosszabbul vannak öltözve, mint azelőtt a koldusok. A nők – kivéve a kalandkeresőket – csúnyák, öregek és fejkendősek. Mondták is az oroszok, hogy nagyot csalódtak, mindig azt hallották, hogy a pesti nők szépek és elegánsak… A férfiak szakállasok, piszkosak. Már aki kint jár, mert férfit nem nagyon lehet látni. Bujkálnak, nehogy elvigyék őket »kicsi robot«-ra. Elindultam a Belvárosba (…) A Kálvin tér – nincs többé. Minden ház kiégett. A takarék óriási bérpalotájának csak a földszintje maradt meg, méteres vastag falaival. A Kecskeméti utca szintúgy – csupa rom, kiégett falak. Az egyetem kupolájának csak a vasváza maradt meg. (…) A József körúton délben hosszú emberkígyó lábassal, csajkával. Ebédet adnak két pengőért: merőkanálnyi babot vagy borsót. Fél tízkor odaállnak, hogy délre hozzájussanak az ebédhez. »Úriemberek« – a koldusnál is koldusabb öltözetben. Két hét múlva én is odaállok talán, fogytán a kis készletünk. Pedig mennyire felkészültem az ostromra. Minden pénzemet konzervekbe öltem, sok kekszem volt, lekvárom. Finom befőttjeimet, lekvárjaimat nem a megszálló katonák ették meg – azok ott hagyták volna az üvegeket. Csupa szép új patentüvegem volt – egy sem maradt. Élelmesebb emberek gyalog vagy szekéren falura mennek, régi ruhákért lisztet, szalonnát, zsírt cserélnek parasztoktól, itt aztán jó áron eladják. Vannak, akik pogácsát, pitét sütnek, jórészt kukoricalisztből, azt árulják az utcán. Drága, de fogy, mert mindenki éhes. (…) Plakátok jelennek meg az utcán: Jöjjön ki a pincéből, takarítsa el a romokat! Aláírás: Magyar Nemzeti Függetlenségi Front. Vegyétek fel a munkát! A kiégett, kiüresített üzletek csupasz kirakataiban csodálatos áruk jelennek meg. Az egyikben néhány cipőfűző, egy doboz cipőkrém. (…) Latyak van, olvadó hó, repeszdarabok, drótok, gránáttölcsérek, kövek, hulladék. Nagyon óvatosan kell járni, minden lépésnél magunk elé nézve. Egy másik kirakatban – ott ül maga az árus is, kopott felöltőjében – gyanús tésztadarabok. Ne kérdezd, hogy miből. Kukoricaliszt, melasz. De a Rákóczi úton árulnak csokoládét is, csillagászati magas áron. A járókelők, őgyelgők között szovjet katonák. Kinyit a fodrász, tűzön melegíti a vizet, spirituszon a vasat, gáz nincs, villany nincs. Sorba ülnek az orosz katonalányok, várnak az ondolálásra. Messziről jöttek idáig, ők is szeretnének szépek, ápoltak lenni a menetelések, harcok után. Bözsi a kozmetikus, akinek másodszor is tönkrement a műintézete, a novemberben frissen üvegezett ablakai mind összetörtek, begyalogol Erzsébetről a Szervita térre és dolgozni kezd. Isten tudja, hol szerzett üveget, két ablaknyi már be van üvegezve, a többi kartonpapírral beragasztva. A régi »kuncsaftjai« nem jönnek, nincs pénzük, és most kisebb gondjuk is nagyobb annál, semhogy arcpakolást csináltassanak. De előbukkannak eddig ismeretlen, jól öltözött nők – ilyenek is vannak! –, akik nem romeltakarítással keresik meg a szépítésre valót. Fél évvel ezelőtt német tisztekkel jártak, most az orosz tisztek barátságát keresik… Sápadt, kiéhezett munkások serege indul a régi munkahely, a gyár felé, a vágóhidak felé, hogy a semmiből, a romokból újjáteremtsék a falakat, a gépeket. Nem kérdezik, mikor és mennyit fognak majd kapni bérfizetéskor. És vajon mikor lesz bérfizetés?!… Tizenkét kilót fogytam, a hajamban ősz csíkok…”





Belvárosi séták

A naplóíró február 15-én munkahelyére is elmerészkedett, és szörnyülködve írt ottani élményeiről: „Csupa márvány, üveg és csempe volt a gőgös banképület, amelynek apró kereke voltam. Most kifordított beleit mutatja a vigasztalan Belvárosnak. Nyüzsgő hangyaboly a város. Apró hangyák kétségbeesett igyekeztek menteni, ami menthető az eltaposott bolyból. Elhordani a törmeléket, a szennyet. Férfiak ásóval mennek temetni a holtakat, meg a lefaragott lócsontvázakat. Mi asszonyok seprűvel, lapáttal esünk neki a hulladékok kásahegyének, kis kézikocsikon üres telkekre hordva a mérhetetlen, fogyhatatlan szemetet. Korog a gyomrunk, de vágyódunk a rend, a tisztaság után!” Február 21-én újabb belvárosi sétát tett az írónő: „Az utca közepén megyek óvatosan, mert minduntalan leomlik egy-egy ház – végigmegyek a teljesen »kaput« Váci utcán a Belvárosi kávéházig. Az újságban olvastam, hogy a Belvárosi kávéház »szerény keretek között« kávét mér ki az egyik az egyik ablakban. (…) A Duna-part összes nagy hoteljei kiégett rom. A Hungária, a Vadászkürt, a Duna-palota… A nagy biztosítóintézetek szintén. Szörnyű látvány: a felrobbantott hidak és a kiégett királyi vár (…) Férfidivat: zöldesre fakult télikabát gombok nélkül, derékon kötéllel átkötve. Micisapka, több napos szakáll, fekete körmök. Vállra vetett ásó vagy kapa. Hölgyeknek: férfinadrág, vedlett bunda, fejkendő, seprű, szatyor, bugyor, a szatyorban kisebb deszkák, fadarabok. Mindenki mindenhonnan tüzelnivalót gyűjt. Mindkét nembelieknek: homorú has, hólyagos tenyér, zsíros, sima haj, lyukas harisnya, a nyakon enyhén fekete csík. Hiába tisztálkodik az ember a nehezen szerzett vízzel és féltve őrzött maradék szappannal, az egész városban száll a korom és a por, és csupa piszkos munkát végzünk. Romot takarítani, söpörni még hagyján! De beszéli az egyik igazgató, aki a Rákóczi út és a Nagykörút sarkán lakik, hogy őket kirendelték hullákat elföldelni. A hidegben a Corvin áruházban egyszerűen felsihtelték a hullákat, de most már olvadnak, el kell temetni őket. Közben halljuk a híreket innen is, onnan is… Ez életben van, az meghalt…”

Barsy Irma később, 1945 márciu­sában így jellemezte a fővárosiakat: „Háromféle embertípus nyüzsög Rombudapesten. Az élelmesebbje üzletet csinál az általános gyomorkorgásból. Dugott aranyát lisztre váltja, batyuzik, láncol, feketézik. Élelmiszert hoz lepedőért, férfiruháért, ezeket falun átcseréli zsírra, szalonnára, így megy a körforgás busás haszonért. (…) Egy másik csoport felkutat minden lehetséges helyet, ahol valami segélyt adnak, konzervet, ruhát, ingyen ebédet. Névtelen kisemberek, munkások ezrei dolgoznak romgyárakban éhesen, rongyosan, fejtik a szenet, építik a vasutakat. A pénznek nincs értéke. Az emberek nagy része lekoldusodott, de egyesek meggazdagodnak. Száz és ezer százalékos haszonnal működnek.”





Buda romokban

Barsy Irma 1945. március 21-én tudott első alkalommal Budára átjutni, s az ott látottakat így örökítette meg naplójában: „Ma átmentem Budára! Nagyon hosszú utat tettem meg. 15-én nyílt meg a Ferenc József híd, azután ismét lezárták. Ma át lehetett menni: hatalmas tömeg gyalogolt át. Már sokat hallottam Buda szörnyű állapotáról – a ruszkik Sztálingrádhoz hasonlítják –, de erre a látványra mégsem voltam elkészülve. Ó, az Erzsébet híd budai környéke! A szép tabáni park a kiégett tankokkal és autóroncsokkal! A vár kormos puszta falai! Hol van a gyönyörű, patinás kupola? Az Attila körúton nincs egy ép ház. Romok, romok, hullaszag. Itt még a romok alatt feküsznek a halottak.”

Április elsején újból Budán járt, és benyomásairól a következőkben számolt be: „Ismét Budán jártam, át a Ferenc József hídon, végig a Duna-parton a Batthyány térig, onnan a Vízivárosba, onnan fel a várba – egyetlen ép házat sem láttam, kísérteties, kihalt a vár. (…) A Mátyás-templom tornya még áll, de a tető sok helyen beszakadt, bemenni nem lehet a törmeléktől, a belső berendezés valószínűleg teljesen elpusztult. Lovakat kötöttek be és odapiszkoltak az emberek is. A miseruhákból kapcákat hasogattak. Istállónak használták a Margit körúti templomot is. Jól jegyezzük meg: nem az istentelen, bolsevista oroszok, hanem a »kulturált« németek! A királyi palota – csak volt. Lent a várbazárban a szobrászműtermek a sok-sok szoborral – összetörve. A Lánchíd a vízben, az Alagút csupa rom, az Erzsébet híd kijavíthatatlan. (A »Ferencjózsefet«, ha csámpásan is, ha púposan is, ha ideiglenesen is, de deszkákkal sikerült járhatóvá tenni.) A pesti part luxusszállói kiégett romok, a Gellért is tönkretéve. Hát igen, Sztálingrád is lehetett ilyen, de az új város volt, nem százados tradíciók, nem egy történelmi korszak pusztult el vele. Hónapokon át mentek nyugatra a megrakott teherautók, villák berendezésével, gyárak fölszerelésével, bankok kincseivel, múzeumok anyagával… Ami mégis megmaradt, azt széthordták mások. Természetesen a szovjet katonaság is pusztított (…)”

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom