Történelem

Kisebb ország, szűkebb mozgástér

Az önálló magyar külpolitika kényszerpályára került a trianoni békediktátum aláírása és a második világháború kitörése között

A trianoni békeszerződés súlyos trau­mát okozott a magyarság kollektív tudatában. Magyarország elveszítette területének kétharmadát, és határainkon kívül rekedt több millió magyar, mindez 1920 után alapvetően határozta meg hazánk geopolitikai és geoökonómiai pozícióját a térségben és Európában. Ezzel párhuzamosan hazánk négyszáz év után ismét szuverén állam lett, és 1526 után újra önálló külpolitikát folytathatott, miközben területének és népességének jelentős részétől megfosztották, ami tudathasadásos állapotot okozott.

Bodrogszerdahely 20160527
Az első bécsi döntést követően magyar honvédek vonultak be a felvidéki Bodrogszerdahelyre (Forrás: Wikipédia)

A trianoni békediktátumot a magyar társadalom minden tagja a politikustól a szántóvetőig traumaként, az országot ért büntetésként élte meg. A békeszerződés aláírására s az ehhez kapcsolódó Miért történt mindez? kérdésre Magyarország és a határon kívül rekedt magyarság politikai és kulturális elitje azóta is keresi a magyarázatot. Hogyan jellemezhetjük az 1920 és 1939 közötti magyar külpolitikát?

A trianoni békeszerződés meghatározta Magyarország új határainak vonalát, s az Osztrák–Magyar Monarchia birodalmi kereteit egy kis ország határai váltották fel. Az első világháború előtti helyzethez képest Magyarország a nemzetközi porondon elveszítette korábbi regionális státusát és presztízsét. A magyar külpolitika azonban sokáig őrizte birodalmi attitűdjeit és reflexeit, ami kézzelfogható a két világháború közötti korszak politikai és értelmiségi elitjének egy jelentős részénél is. A magyar külpolitika lehetőségeit és korlátait nem csupán Trianon sokkja és az európai erőtér változásai formálták, hanem az első világháború utáni politikai és kulturális elit is.

Magyar orientáció

Bethlen István miniszterelnök első bemutatkozó programbeszéde a Nemzetgyűlésben alig érintette a külpolitikát: „Egy orientációja lehet csak külügyi politikánknak, amelyet rendíthetetlenül követni akarunk: orien­tációnk egyedül magyar lehet.” Az Osztrák–Magyar Monarchiában a társadalom politikailag passzív tömegei számára teljesen kielégítő volt a kettős monarchia biztonsága és a nagyhatalmi védőszárnyak alatt a napi gazdasági kérdések megismerése. A magyar társadalom viszonya a külpolitikához passzív volt. A hatalmi- politikai elit nagy része számára is ismeretlen volt a külpolitika és a diplomácia világa, néhány kivételtől eltekintve: Kánya Kálmán, Khuen-Héderváry Sándor, Apponyi Albert vagy a történész Horváth Jenő.

Az önálló magyar külpolitika legfontosabb feladata volt a külügyi szervezet kiépítése, a külpolitikai doktrína és a biztonság kérdésének meghatározása, részvétel a nemzetközi együttműködésekben, a kétoldalú kapcsolatok rendezése és kiépítése, a nemzeti célok megfogalmazása, érvényesítése. Ekkor emelték be a magyar külpolitikába a határon túli magyarokat mint prioritást, hiszen a két világháború közötti években a magyar külpolitika irányítónak távlati célja a trianoni határvonalak revíziója volt.

Hogyan lehet a nemzeti sorskérdéseket megoldani? – tette fel a kérdést a magyar politikai elit. A nyugati demokráciák a Szovjet-Oroszországból érkező bolsevik veszély feltartóztatására hozták létre a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó államokból álló védelmi vonalat. A nyugat-európai típusú liberális demokrácia a magyar politikai elit számára életidegen volt. A Horthy Miklós nevével jelzett rendszer tagadta a liberalizmust és a bolsevizmust. Az értelmiségiek nagyobb része pedig idegenkedett a nemzetiszocialista eszméktől, főleg a német felsőbbrendűséget hirdető tanoktól.

A két világháború közötti kor magyar elitje hitt a Kárpát-medence földrajzi, gazdasági és kulturális egységében és ennek összetartó erejében. Ez a korabeli magyar történettudomány egyik meghatározó elve lett és így a történetírók igyekeztek kimutatni a Kárpát-medence földrajzi és gazdasági összetartozását. A történelmi érvek között szerepelt többek között, hogy a magyarság volt az egyetlen nemzet, amely létre tudott hozni és egyben tudott tartani egy tartós politikai egységet a Kárpát-medencében. A történelmi Magyarország évszázadokon keresztül a kereszténység „védőbástyája” és egyensúlyozó tényező volt Nyugat és Kelet között. A korszakban a történettudomány stratégiai fontosságú diszciplínává lépett elő.

Revíziós vágyak és tervek

A magyar külpolitika és diplomácia irányítóinak mozgásterét jelentősen szűkítette a vesztes háború, a békeszerződés, a nemzetközi elszigeteltség. Az 1920 és 1922 között formálódó kisantant államai pedig minden eszközt felhasználtak, hogy Magyarország elszigeteltségét növeljék, illetve Budapest mozgásterét csökkentsék. A korszakban a kisantant államokat Magyarország felé a félelemmel vegyes erőfitogtatás jellemezte. A három állam félt a Habsburg-restaurációtól, Magyarország nemzetközi pozíciószerzésétől, valamint a hozzájuk került jelentős számú magyar ajkú lakostól – akikkel szemben Prága, Bukarest és Belgrád tudatosan szította az ellenségképet, hogy ezzel az eszközzel felülről irányítsák az újonnan alakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, Csehszlovákia, illetve a területileg jelentősen megnövekedett Románia európai viszonylatban fáziskésésben lévő nemzettudatát –, mindez pedig Magyarországgal szemben állandó erőfitogtatással párosult.

Az 1920-as évek elején az önálló magyar Külügyminisztérium szervezése új lendületet vett, fontos azonban megjegyeznünk, hogy Magyarországot a két világháború között rangban második osztályba tartozó rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter képviselhette. De például a Jugoszláv Királyság 1937-ben az első osztályba tartozó nagykövetet akkreditáltatott Bukarestben.

Úgy tűnik, hogy a két világháború között bizonyos értelemben „kettős külpolitikáról” beszélhetünk: az egyik a társadalmi szervezetek és egyesületek által propagált, a másik a hivatalos magyar külpolitika. A társadalmi szervezetek közül a Területvédő Liga, majd utódja, a Magyar Nemzeti Szövetség propagandájában a „mindent vissza” követeléssel lépett fel, s lényegében az integráns revíziót, a „Szent István-i határok” visszaállítását követelte, azaz a Magyar Királyság 1867 és 1914 közötti határvonalait Horvátország nélkül. A hivatalos külpolitikában az integráns revízió célkitűzése a külföld érdektelensége és a magyar kormány óvatos politikája következtében a húszas évek elején kifulladt. Az irredenta (határ-felülvizsgáló) propaganda mellett a revízió békés és jogszerű eszközökkel történő megvalósítását hangoztatta a Magyar Külügyi Társaság, amely a Társadalmi Egyesületek Szövetsége Központja költségvetéséből kapott rendszeres juttatást, s emellett a Bethlen István által létrehozott „titkos alapjából” is részesedett.

A felvállalható és legitimálható külügyi költségvetés nyomon követhető és a közvélemény számára látható volt. Emellett, mintegy tükrözve a „külpolitika kettősségét” a revíziós vágyak, legális társadalmi szervezetek által „titkosított” céljait olyan pénzekkel támogatták, amelyek nem jelentek meg a hivatalos költségvetésben, s így ezt nem szavazták meg. Az 1927 júliusában megalakult Magyar Revíziós Liga a revíziót illetően egy maximális és egy minimális tervvel lépett fel, s a Liga valószínűleg ugyancsak kapott pénzt ilyen-olyan úton a kormánytól. A maximális terv igénye sem nem fedte az 1867 és 1914 közötti Magyar Királyság területi visszaállítását, a maximális elképzelés is az etnikai-gazdasági-geopolitikai alapon nyugodott.

A két háború között a területi revízió mértékét és módját illetően egymástól eltérő elképzelések léteztek, s ezen kívül más és más volt a társadalmi rétegek vagy az egyes pártok revíziós elképzelése is. A hivatalos magyar külpolitika 1920-ban etnikai alapú határmódosításokat javasolt, és ez volt a magyar fél alkupozíciójának kiindulópontja. Jóval később Bethlen István az etnikai és az integrális revízió közötti elgondolásokkal állt elő. Gömbös Gyula a magyar revíziós terveket negyedik római útja során ismertette Mussolininek, ezek már az etnikai, gazdasági és földrajzi elvek vegyes alkalmazását tükrözik.

A magyar külpolitika irányítói 1919 és 1921 között két lehetőséggel számoltak: az egyik, hogy a szomszédos országok, illetve ezzel párhuzamosan a nagyhatalmak valamelyikével sikerül olyan megállapodást kötni, ami a békekonferencia által megállapított határok bilaterális megállapodáson nyugvó módosítását jelenti. A másik lehetőség, a vesztes államok lehetőség szerint német vezetés alatti összefogása, a status quo felborítása és lehetőség szerint a régi határok visszaállítása vagy egy azokhoz közeli új határvonal kialakítása volt.

Bethlen István 1922–1923-ban szakított ezzel a kettősséggel, a kormány a beilleszkedés és megbékélés politikáját folytatta. Ennek látványos jele volt 1922 szeptemberében Magyarország felvétele a Nemzetek Szövetségébe, amivel egyrészt nemzetközi szinten megerősítették a Magyarországon fennálló politikai rendszert, másrészt a magyar kormány ismételten elismerte a trianoni békeszerződésben megállapított határok érvényességét, s garantálta, hogy a Habsburg-dinasztia egyik tagja sem tér vissza a magyar trónra. A húszas évek elején-közepén Magyarország történetét a konszolidáció és az új nemzetközi rendszerbe történő minél gyorsabb integráció jellemezte. A pénzügyi támogatás megszerzése (és a szanálás kivitelezése), a gazdasági és katonai ellenőrzés megszüntetése némiképp csökkentette az országra nehezedő külső nyomást. Az első külpolitikai sikerek után, a húszas évek második felében a korábbi évekhez képest bizonyos tekintetben kitágult a nemzetközi mozgástér, amelynek egyik fontos állomása a Budapest és Róma közötti barátsági, békéltető és döntőbírósági szerződés aláírása. A magyar–olasz barátsági szerződés volt a nyitánya a magyar beilleszkedési politika feladásának, aminek hátterében az olasz külpolitika nyílt revi­zionista beállítottsága állt.

A magyar–olasz szerződés aláírása után a magyar diplomácia kísérletet tett a magyar–német kapcsolatok szorosabbra fűzésére és a revizionista politika tartalommal való megtöltésére, amelynek eszközéül egy magyar–német–olasz blokk létrehozására törekedett. A gazdasági világválság új helyzetet eredményezett, és változások történtek Németországban is. A húszas évek végén – tehát Hitler hatalomra kerülése előtt – Berlin módosította külpolitikai doktrínáját: a versailles-i rendszert kívánta megingatni és ezzel a revíziót elérni.

Birodalmi támogatás

A harmincas évek elején Európában a legnagyobb várakozás kétségkívül az úgynevezett négyhatalmi paktum tervét (1933) kísérte. A megbeszélések folyamán – az 1921. októberi velencei megállapodás után – 1933 tavaszán ismét felmerült bizonyos határkiigazítás lehetősége, amit azonban végül elvetettek. Az 1934-es négyhatalmi paktum végül egy üres dokumentum maradt, amit egyetlen aláíró állam sem ratifikált. Ezt követően 1936-ban létrejött Berlin és Róma, illetve Berlin és Tokió szoros politikai együttműködése, amellyel Európa és a világ két nagy és egymással szemben álló blokká alakult. A Rajna vidékének remilitarizálása, a Csehszlovákia elleni német diplomáciai lépések, majd az Anschluss következtében Németország Közép-Európa meghatározó országa lett, Magyarország pedig egy birodalom szomszédságába került.

Bécsben 1938 novemberében rendezték meg a magyar–csehszlovák határvitát tárgyaló konferenciát, ahol Németország és Olaszország döntőbíráskodásával módosították Magyarország északi határát. Ekkor vált kétségtelenné, hogy a további revízióhoz Németország támogatása elengedhetetlen. Magyarország külpolitikai mozgástere pedig jelentősen beszűkült a húszas évek vége és a harmincas évek elejéhez képest.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom